Szaktekintélyek és tekintélyérvek
Ha megkésve is, de tisztázzuk a szaktekintélyekbe vetett bizalom és a tekintélyérv közötti különbséget.
Az tudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb nehézsége, hogy az ismeretterjesztőnek ki kell találnia, mit tudhat a várható közönsége. Ha ugyanis olyan ismereteket feltételez, amelyekkel olvasója nem rendelkezik, akkor gondolatmenete követhetetlenné válik. Ha pedig túl sok alapvető dolgot kezd magyarázni, akkor unalmassá és semmitmondóvá válik. A dolgot tovább nehezíti, hogy az olvasók is különbözőek, vannak tájékozottabbak és kevésbé tájékozottak is. Mi a nyestnél gyakran csak utólag, a kommentek olvasása közben döbbenünk rá, hogy a cikkből kimaradt valamilyen fontos információ, mert feltételeztük, hogy olvasóink birtokában vannak. Ráadásul ez nem csupán komoly tudományos problémákat tárgyaló cikkeknél eshet meg.
Legutóbb egy a Wikipédiát és a könyveket összevető cikkünkben írtuk, hogy „a szerző és szerkesztő személyek szaktekintélye lehet a garancia arra, hogy nem olvasunk hülyeséget”. Valószínűleg nem ártott volna, ha tisztázzuk a szaktekintélyekbe vetett bizalom és a tekintélyérv közötti különbséget, hiszen egyik rendszeres kommentelőnk felháborodott:
Az meg kicsit röhejes, hogy éppen ennek a cikknek a szerzője hivatkozik a szaktekintélyre, amikor mindenhol máshol meg azt terjeszti, hogy nem jó a tekintélyérv...
Úgy látszik, kommentelőnk azt hiszi, hogy a tekintélyérv hibáztatása valamelyik szerzőnk személyes heppje, miközben a tekintélyérvet mindenhol érvelési hibának tartják, ahol érveléssel, meggyőzéstechnikával, vitakultúrával foglalkoznak – egyébként maga a Wikipédia is külön szócikket szentel neki. Ráadásul úgy tűnik, olvasónk azzal sincs tisztában, mi minősül tekintélyérvnek.
A magyar szavak eredetéről szóló cikkeinkben általában A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárára (TESz.) szoktunk hivatkozni, nyilvánvalóan azért, mert szakmai körökben ezt szokták mérvadónak tekinteni: ennek van tekintélye. Ez mégsem tekintélyérv, hiszen nem teszünk mást, mint az álláspontját ismertetjük. Közelebb állna a tekintélyérvhez, ha azt mondanánk, hogy a TESz. ezt írja, akkor pedig így is van. Ilyet azonban nem mondunk, ahogyan könyvtáras-wikipédiás cikkünkben sem állítottuk, hogy minden igaz, ami nyomtatásban megjelent.
Valójában a tekintélyérv inkább vita során bukkanhat fel (könyvtáras-wikipédiás cikkünk nem vitákkal, hanem információkereséssel foglalkozott), amikor a másik fél elemzését, érveit az egyik partner azzal utasítja vissza, hogy a Piréz Tudományos Akadémia Enciklopédiája márpedig ezt és ezt írja.
Ez nem csak azért probléma, mert nem segít eldönteni, hogy kinek van igaza. A jó vita ugyanis nem arról szól, hogy melyik fél tudja jól, hanem az a célja, hogy tisztázza, miben rejlik a véleménykülönbség oka. Sokszor ugyanis a vélemények nem is állnak olyan távol egymástól, mint első pillantásra tűnik, csupán apróbb felfogásbeli különbségek vezetnek eltérő eredményre. A vita célja nem is feltétlenül az, hogy az egyik fél meggyőzze a másikat, hanem az, hogy a két fél megismerje az eltérő álláspontok hátterét, és megértse a másik álláspontját még akkor is, ha nem fogadja el azt. A tekintélyérv azonban egyfelől azt jelzi, hogy alkalmazója nem tárja fel véleményének hátterét (ha egyáltalán van neki), másfelől arra is utal, hogy nem hajlandó komolyan foglalkozni partnerének érveivel (hiszen azok nem hathatnak a szaktekintély véleményére). A tekintélyérv bevetése tehát lényegében nem más, mint a vita, az eszmecsere felrúgása.
(Forrás: Wikimedia Commons / Bogna Kozera-Radomska)
Természetesen nem minősül tekintélyérvnek az, ha egy szaktekintély érvelését idézzük. Ebben az esetben ugyanis vitapartnerünk annak bármely pontját, lépését kritizálhatja. Természetesen ezt a kritikát már nem utasíthatjuk el azzal, hogy akitől a kifogásolt állítás vagy következtetés származik, az szaktekintély. Ilyen esetekben csupán azért érdemes a szaktekintélyekre hivatkozni, mert róluk feltételezhető, hogy alaposan ismerik a témát. De a szakember sem tévedhetetlen, éppen ezért értelmetlen dolog valakinek a szemére hányni, hogy szaktekintéllyel vitatkozik. Ettől függetlenül természetesen elsősorban a szakemberek véleményét érdemes meghallgatni, hiszen ők azok, akik a legtöbbet tudnak a témáról.
Még egy oka van, amiért egy szaktekintélyre több okunk van hallgatni, mint akárki másra: az, hogy neki van vesztenivalója. Egy elismert szakértő valószínűleg kevésbé hajlamos blöffölni, ellenőrizetlen adatokra hivatkozni vagy érvelését logikai bakugrásokkal levezetni, hiszen ezzel nehezen megszerzett tekintélyét kockáztatja. Egy laikus azonban ezt könnyen megteheti, hiszen nincsen vesztenivalója. Különösen akkor, ha névtelenül szólal meg, hiszen ekkor bármilyen vállalhatatlan dolgot ír, ismeretségi köre nem értesül arról, milyen szégyenteljesen viselkedik a neten.
@Pierre de La Croix: Hát, én pl. ismeretterjesztéssel foglalkozom a spanyol/újlatin nyelvek területén, de szakértőnek azért mégsem nevezném magam. Na persze attól is függ, milyen értelemben használjuk a "szakértő"-t. Jogi értelemben szakértőnek lenni mindig egy magasabb (de legalábbis plusz) képzettséget takar a szakmain túl, nekem viszont semmilyen nyelvészeti szakképesítésem nincs. Jó, a szó szoros értelmében vett (leíró) nyelvészethez nem is értek, ezt vállalom. Viszont a spanyol és az újlatin nyelvekkel kapcsolatos tárgyi ismereteimet eddig szakemberek sem kérdőjelezték meg (ami nekem azért sokat számít), amit most nem nagyképűségből állítok, hanem mert valóban így van az eddigi visszajelzések alapján. (Egyedül a leíró nyelvészekkel van sok vitám, mert ők egészen más nézeteket képviselnek, mint én, meg egyébként is hajlamosak belekötni az élő fába is, ellenben a nyelvtörténészekkel jól kijövök.)
@Sultanus Constantinus: "Laikus" szerintem nem foglalkozhat ismeretterjesztéssel, mert ha azzal foglalkozik, akkor már nem lesz az, hanem "szakértő" (az más kérdés, hogy milyen formában foglalkozik vele, illetve milyen mértékűek az ismeretei. Tehát megítélhető - pontosabban bírálható - és meg is kell ítélni szakmai, tudományos szempontból.)
Krizsától például ezért lehetne számon kérni tudománytalanságát (hiszen állítólag ő is ismeretterjesztést és tudományos munkát végez. Más kérdés, hogy addig jó neki, amíg mindenki inkább laikusnak tartja)
"Egy laikus azonban ezt könnyen megteheti, hiszen nincsen vesztenivalója."
Ezzel azért egy kicsit vitatkoznék. Egy laikus, attól még, hogy nem szaktekintély, foglalkozhat ismeretterjesztéssel. Ez esetben igenis van vesztenivalója, mert ha nagy hülyeségeket ír, akkor elvesztheti az olvasótáborát. Lehet, hogy ez anyagilag semmilyen veszteséget nem jelent, mivel általában az önkéntes cikkírók, bloggerek nem kapnak egy fillért sem az ez irányú tevékenységükért, ugyanakkor idő és energia szempontjából óriási veszteség, mert gyakorlatilag feleslegesen dolgozott napokon, esetleg heteken keresztül valamin, amire aztán senki sem lesz vevő. (Persze ez sajnos gyakran akkor is így van, ha egyébként szakmailag kifogástalanok az írásai.)