Semmi ágán...
Szótagolás közben észrevesszük, hogy a szavak széle sokszor nem, vagy nem úgy szótagolható, mint a belseje. Ennek okait keresve belesünk a felszín alá, és ott üres helyeket találunk, ahonnan hangok hiányoznak. A magyar határozott névelőt vizsgáljuk meg.
Legutóbb abba a problémába futottunk bele, hogy ha egy szó eleje egyben szükségképpen egy szótag eleje is – és ugyanígy egy szó vége szükségképpen egy szótag vége is –, akkor a magyarban nem kezdődhetnek szavak mássalhangzó-kapcsolattal. Ez azért van így, mert a szó belsejében a mássalhangzó-kapcsolatoknak mindig csak az utolsó eleme kerül a második szótagba, azaz a magyarban egy szótag elején csak egy mássalhangzó állhat. A következtetésünk azonban téves, a magyarban kezdődnek szavak mássalhangzó-kapcsolattal. Most kicsit távolabb állunk, és megvizsgáljuk, úgy néz-e ki egy szótag, ahogyan azt a fülünkkel halljuk. Már a kérdés felvetése is előrevetíti, hogy fogunk találni ez ellen a feltételezés ellen érveket.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tauʻolunga / CC BY-SA 2.5)
Nézzünk a dolgok mögé
A tudományra jellemző, hogy szembemegy a mindennapi tapasztalatainkkal. Épp az benne az érdekes, hogy kiderül két látszólag különböző dologról, hogy valójában ugyanazok, vagy két azonosnak tűnő dologról, hogy valójában mások. Amit tapasztalunk, annak nem mindig a legkézenfekvőbb magyarázata a helyes. Mindannyian látjuk például, hogy a Nap kering a Föld körül, de a valóságban – tudjuk – mégsem ez történik.
Egyre többen használják a határozott névelőnek egyetlen alakját: a alma, a körte. A 18. században is egyalakú volt, de akkor a másik alakja volt használatos: az alma, az körte.
A magyar határozott névelőnek a köznyelvben két alakja van, az a és az az. A választás közöttük teljesen automatikusan a következő szó hangalakja alapján történik: a körte, de az alma. Egy ilyen, a hangalakból egyértelműen kikövetkeztethető váltakozás esetében azt feltételezzük, hogy egy egységes alakú névelő jelenik meg hol így, hol úgy. Szakszavakkal: a határozott névelőnek ugyanabból a mögöttes alakjából vezetjük le a két felszíni alakját, az [a]-t és az [az]-t. Mivel a magyarban nem minden [a]-végű szó után toldódik be egy [z], ha a következő szó magánhangzóval kezdődik (*puhaz alma), hanem csak a névelő után, ezt a [z]-t a névelő részének kell tekintenünk. Másképp ugyanis nem tudnánk megjósolni, hogy a magánhangzóval kezdődő szavak előtt egyáltalán megjelenik-e egy mássalhangzó, és ha igen, akkor az a [z], és nem valamilyen más hang. A határozott névelő mögöttes alakja tehát az.
(Forrás: Wikimedia Commons / Abhijit Tembhekar / CC BY 2.0)
Kölcsey Huszt c. epigrammájának vége: s a haza fényre derűl. A sor egy pentameter második fele, vagyis két daktilus és egy nehéz szótag. Ha az a haza egy daktilus (nehéz–könnyű–könnyű), akkor az a-t Kölcsey nehéz szótagúnak, minden bizonnyal [ah]-nak ejtette.
De mi történt akkor, amikor a 19. században az [az körte] helyett így kezdték mondani az emberek: [ak körte] (ezt egy darabig a’ körte alakban is írták)? A névelő [z]-je nem teljesen veszett el, hiszen először még a helye is ott maradt: ezért volt egy ideig hosszú a következő szó kezdő mássalhangzója. Másfelől pedig a [z] továbbra is megmaradt a magánhangzóval kezdődő szavak előtt.
A hang és a helye
A nyelv hangzó alakját egy-egy hangot képviselő jelekkel szoktuk le- és átírni (az alma [az alma]). Ezt azt sugallja, hogy a hangok mint egy gyöngysor gyöngyei következnek egymás után. Épp az imént láttuk, hogy érdemes ennél egy kicsit bonyolultabban elképzelni a dolgot. Ha ugyanis így volna, akkor a névelő [z]-jének elvesztése nem hagyhatna nyomot.
Válasszuk szét a hangot és a helyét. Legyen minden hangnak egy helye, és ne a hangok maguk, hanem ezek a helyek legyenek felfűzve gyöngysorként. A hangok egy-egy helyhez csatlakoznak. Amikor az [az] hangsorból eltűnik a [z], a helye megmarad, és azt kitölti a következő szó eleji mássalhangzó. A két helyhez csatlakozó hangok a hosszú mással-, (illetve más esetekben magán)hangzók. Ez az elmélet jó okát adja annak, hogy egy-egy mássalhangzó eltűnése miért jár olyan gyakran a szomszédos hang megnyúlásával, azaz pótlónyúlással, amit korábban már többször emlegettünk. (A kedves olvasó most váratlanul megismerkedett az ijesztő nevű autoszegmentális fonológia alapjaival is.)
(Forrás: Wikimedia Commons / FoeNyx / GNU-FDL 1.2)
Fontos, hogy maga a [z] hang valójában nem tűnik el az [az körte] > [ak körte] átmenetben. Csak a kapcsolata szűnik meg azzal a hellyel, ahová korábban kapcsolódott. A továbbiakban a helye elveszik, ekkor rövidül le a névelő: [ak körte] > [a körte]. A [z] viszont továbbra is ott „lebeg” az [a] mögött, hiszen a névelőnek sok beszélő számára ma is része, mert magánhangzóval kezdődő szavak előtt megjelenik. A határozott névelő mai alakját tehát úgy képzeljük el, hogy az egyetlen helyhez tartozik egy [a] hang, majd utána hely nélkül lebeg egy [z]. A kiejtésben csak azok a hangok jelennek meg, amelyek a helyek valamelyikéhez tartoznak, vagyis a lebegő [z] nem hallható.
A határozott névelő tehát nagyon fokozatosan alakult át az utóbbi két-három évszázadban. A 18. században (1.) két helyből állt (ezeket alább × jellel jelöljük), amihez egy-egy hang, az [a] és a [z] csatlakozott: [az alma], [az körte]. Kölcsey korára (2.) a második hely vesztette el a kapcsolatát a [z] hanggal, viszont a következő szó első mássalhangzója (amit C-vel jelölünk) kiterjeszkedett erre a helyre, azaz megnyúlt: [az alma], [ak körte]. Mára (3.) a második hely is eltűnt, a [z] csak akkor jelenik meg, ha a következő szó magánhangzóval kezdődik: [az alma], [a körte]. Ha a ma még progresszívnek számító beszélők használata (4.) válik uralkodóvá, akkor a folyamat a lebegő [z] eltűnésével fejeződik be, azaz a névelő ismét egyalakúvá válik: [a alma], [a körte]. Mindeközben a mutató névmás az változatlan maradt, azaz most is olyan, mint a 18. századi határozott névelő, hiszen az utóbbi az előbbiből különült el.
A megmentő
A világ nyelveire szinte kivétel nélkül áll, hogy vannak mássalhangzóval kezdődő szavak. Viszont sok olyan nyelv van, amelyikben magánhangzóval kezdődő szavak nincsenek, vagyis kötelező a szókezdő mássalhangzó. Ebből következik, hogy a mássalhangzóval való kezdődés az alapeset.
Na de hogyan jelenhet meg a magánhangzóval kezdődő szavak előtt a [z], ha nincs mihez kapcsolódnia? Azt gondoljuk, hogy van. Feltesszük: a mássalhangzóval való kezdődés nemcsak alapeset az emberi nyelvben, hanem kivétel nélküli áll minden szóra minden nyelvben. A magánhangzóval kezdődő szavak elején van egy hely egy mássalhangzónak, de az nincs kitöltve, ezért nem ejtünk ott semmit. Amikor egy ilyen üres mássalhangzós hellyel kezdődő szó elé kerül a névelő, akkor az utóbbi végén lebegő [z] „helyrekerül”, azaz van mihez kapcsolódnia, így megjelenik a kiejtésben.
Sok más nyelvben is találunk olyan szóvégi mássalhangzót, ami csak akkor jelenik meg, ha utána magánhangzó jön: pl. a franciában, az angolban, az ógörögben, a szarsziban, az olaszban stb.
Ez azt jelenti, hogy minden szótag mindig „mássalhangzóval” kezdődik, legfeljebb van olyan, hogy ezt a mássalhangzót nem ejtjük ki, mert csak egy üres hely van a szótag elején, amihez nem tartozik hang. Erre az esetre mondjuk azt, hogy a szótag „magánhangzóval kezdődik”. Az alábbi ábrában a szó eleji, „mentőhelyet” bekarikáztuk.
A magánhangzó hűlt helye
Léteznek tehát olyan „suta” szótagok, amelyekből hiányzik a kezdő mássalhangzó, de a helye megvan. Ha ilyen van, akkor esetleg lehetne olyan „suta” szótag is, amelyiknek a magánhangzójának van csak meg a helye, maga a magánhangzó hiányzik. Persze a szó hagyományos értelmében ezt már nem is neveznénk szótagnak, hiszen egyetlen mássalhangzóból állna. Mégsem teljesen elvetendő az ötlet, hiszen akadnak olyan helyzetek, amikor jól jön egy ilyen magánhangzótlan szótag. Legközelebb ezekből mutatunk néhányat.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (33):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Azóta a témával kapcsolatban arra jöttem rá, hogy ez az átszótagolás a magyarban a levegőkiáramlással függ össze. A-Zoli esetén az A-nál megáll a levegőkiáramlás artikuláció közben, majd a Z-re újraindul, és végig kitart egységesen az o-nál is.
Az-Oli-nál az z-nél áll meg, és az O-ra indul újra.
Nem szúródik be hangszálzárhang, és a hangsúly sem változik, szóval a hangsúly a szótaghatárba valóban nem szól bele, legalábbis magyarból.
Ezért írtam, hogy a kísérletet el lehet végezni magyar anyanyelvűeken is, de kamu szavakkal, hogy nehogy a belső lexikon, morfológiai szempontok alapján véljék hallani / meghúzni a határt az emberek, még a névelőt is kerülni kell.
Sőt, csak magyar anyanyelvűeken érdemes elvégezni, mert külföldi lehet azért nem hallaná meg a különbséget, mert az ő nyelvében nem bír jelentőséggel, nincs hozzáedződve a füle. Pl. újlatin nyelvek beszélői valószínű csak átszótagolva hallanák mindkét eshetőséget, ők mindig átszótagolnak. Németek is tuti átszótagolva hallanák, de ők hangszálzár hiányában. Talán pont az angolok lennének erre alkalmasak, ott kicsit hasonló az átszótagolás, különbség van "an aim" és "a name" között, amit meg is hallanak. Semleges, szabványos angol nyelvjárásokban az angolok sem használnak ilyen esetekben, ennek eldöntésére hangszálzárat, csak esetlegesen V'V esetben a hiátus kitöltésére.
@El Vaquero: Ha műszerek nélkül akarjuk a kérdést eldönteni, akkor olyanokon kell tesztelni, akik egy szót se tudnak magyarul. Az ti. könnyen lehet, hogy azért hallod a különbséget, mert tudod hogy van.
@Földönkívüli: nem keverem a hangsúlyt semmivel. Nem azt mondom, hogy csak a hangsúly a különbség, hanem a hangsúly helyének megváltozása okoz egy másik különbséget, aminek a fonetikai részleteit nem ismerem, de tippem szerint az át(nem)szótagolódó C hossza, hangereje lesz a döntő. Én hallom a különbséget az a'Zoli és az'Oli között.
Fortis-lenis szembenállásról ebben az esetben nincs szó, mert ha lenis pl. a [z], akkor a fortis az [s] lenne, és sz-szel még nem hallottam "a'Zoli"-t.
@szigetva: Szerintem El Vaquero keveri a hangsúly fogalmát [z] mássalhangzó feszes (fortis) vs. gyenge (lenis) ejtésével, ezt próbálja összefüggésbe hozni a szótagolással.
Továbbra sem látom, milyen fonetikai korrelátuma lenne a V.CV vs VC.V szótagolásnak ha a C egy réshang. Te valamilyen impressziódról beszélsz, de az kevés.
Az ['azoli] nyilván különbözik a másik kettőtől, de erről nem is vitatkoztunk. Az [a'zoli] és az [az'oli] különbségét nem látom, hallom, tapasztalom, tudom nagyon elképzelni.
Ha pedig nem hiszed el, akkor mondogasd ezt a hármat:
- 'Azoli
- a 'Zoli
- az 'Oli
Meglátod,hogy mindhármat lehet szünet és hangszálzár nélkül is különbözően ejteni és a hallgatóság is mindhármat különbözőnek érzékeli.
Tartom, hogy a különbség a hangsúly helyében van, ha a z előtt van, akkor a z-t kicsit hangosabban és nagyon kicsit hosszabban ejtjük, talán 25%-kal sem nyúlik meg, hanem csak nagyon nagyon, kevéssel. Ugyanez van, ha a hangsúly az O előtt van, akkor az nyúlik meg és hangosodik picit. Persze ez a hangosodás folytatódik a szótag következő hangján is, de akkor is fontos, hogy ez a folyamat melyik hangnál indul el.
Pedig itt tényleg a hangsúly dönt. Első esetben [ad'apal] az "ad" szótag hangsúlytalan, a rá következő "a" hangsúlyos. Második esetben [a'dapal] az "a" hangsúlytalan és a "da" szótag hangsúlyos.
Szerinted akkor mi okozza "az Oli" és "a Zoli" különbséget az esetleges szüneten túl? Mert a hangsúly vonatkozásában tagadsz, de ha jól értem, a mi Marslakónk elméletét sem osztod a hangszálzárral kapcsolatban. Valami különbségnek mégis kell lennie, mert nem véletlen, hogy a beszélők tudják az Oli és a Zoli formát is ejteni, méghozzá különbözően, úgy, hogy a beszédpartner is két külön variációt ért. Különbség tehát tagadhatatlanul van, akkor is, ha nem tartanak szünetet a szótagok között.
@El Vaquero: Attól, hogy máshova teszed a hangsúlyjelet, még nem tudom, mi lehet a kettő közt a különbség. Ezt még nem árultad el (úgy hogy megértsem).
Nem látom, hogy ha _az Oli_-t _a Zoli_-nak értem, az miért bizonyítaná a te igazad. Nekem ebből az jött le, hogy mindkettő ejtése [azoli].
Egyébként szerintem az IPÁtól nagy hülyeség volt, hogy a „szótaghatárra” tetetik a hangsúlyjelet, hiszen arról, hogy hol a szótaghatár nincsen sok esetben konszenzus. Sőt még arról sincs feltétlenül, hogy a szótag a hangsúlyra esik-e vagy a magánhangzóra (hogy ne lehessen kötekedni: a szillabikus elemre).
Először elírtam a második variációt (véletlen egyforma maradt az elsővel), de aztán a rá következő hozzászólásban javítottam. [ad'apal] vs. [a'dapal], persze bármilyen nem létező, és elvben átszótagolható szópárra el lehet játszani.
Egyébként, amit leírsz magadról, hogy "az Oli"-t "a Zoli"-nak értetted, az pont azt bizonyítja, hogy nálad is úgy működött volna a kísérlet, ahogy írtam.
Sőt, az is bizonyíték, Ol(d) Spice és nem ígéret, hogy mikor magyar anyanyelvűek spanyolt vagy franciát tanulnak, amelyekben van átszótagolás, akkor nagyon meggyűlik a bajuk hallás utáni értésnél, nem tudják szétválasztani az átszótagolt szavakat és beszédkor sem tudják átszótagolva mondani, hanem csak magyarosan, át nem szótagolva a szavakat. Kb. úgy megszenvednek vele, mint amikor kutyának mind a négy lábára görkorit szerelnek és még lábra állni sem tud. Egyszerűen a magyar fül, száj, idegrendszer számára az átszótagolás teljesen idegen, szokatlan koncepció. Idővel meg lehet tanulni, de sokat kell gyakorolni, le kell hozzá vetkőzni a magyar berögződéseket.
@El Vaquero: A 14-ben leírt kísérletet nem is értem: kétszer ugyanúgy kérdezem és mást-mást ért a kísérlet alanya?
Jajj, már, késő van, nem látok a szememtől, a BG Balázs Géza.
Nyilván, a tévében nem Győzikére gondoltam, meg Matisz papára, sem a meginterjúvolt utca emberére. Talán tudhatnóók, hogy neeeem Vitrayra, sem Reisz András "időjárás má" produkciójára. Olyan profi beszélőkre, akik beszédtanárhoz is jártak és úgy beszélnek, hogy senki nem figurázza ki őket.
Nagyon köszi a linkeket, de annyira leterhelődtem az almás és körtés virtuóz cikkillusztráció okozta szellemi küzdelemben ("Ez egy alma b+"), hogy abban a román újságban nem vágom, hogy mit kéne látni.
A másodikban szóviccek vannak a szóhatárok elmosódására, de sok közülük elég valószínűtlen, hogy elhangozna. Azt meg végképp nem tudom, hogy ki a rák az a BG, úgyhogy nálad a pont.
@El Vaquero: Először „professzionális beszélőkről” írsz, aztán meg „a tévében hallott nyelvhasználat”-ról, pedig ezek nem azonos kategóriába esnek, az utóbbinak egy kis részhalmaza az előbbi.
Ezt gugliztam így hirtelen ki neked:
sztanyi.ro/download/nyirk2011-1.pdf
www.napkut.hu/naput_2008/2008_01/043.htm (nem gondoltam, hogy BG-t fogod idézni :)
@Földönkívüli: azért a tévében hallott nyelvhasználat elég jól lefedi a pestit, annak ellenére, hogy tényleg vannak néha a médiamagyarban is hülye tendenciák, meg egyre kritikán alulibb műsorvezetők is.