0:05
Főoldal | Rénhírek
Könnyű és nehéz

Szótagoljunk!

A buszmegállót is lehet szótagolni, és kiderül, nem is ott, ahol írásban. Leleplezzük az alsós tanítónénit (vagy bácsit), és mérlegre tesszük a szótagot. Klasszikusokat skandálunk, az Odüsszeiát és az Aeneist, hogy kiderüljön, mi nehéz és mi könnyű egy lábban.

Szigetvári Péter | 2012. október 17.

A szótag azon kevés nyelvészeti kifejezések egyike, melyeket a nem-nyelvészek is gyakran használnak. Ha beszélgetőtársunk jelét adja, hogy nem értette, mit mondtunk, előfordul, hogy szótagolva – ezért lassabban, artikuláltabban – ismételjük el: hol is találkozunk? [a-busz-me-gá-ló-ba].

A buszmegállóban
A buszmegállóban
(Forrás: Wikimedia Commons )

A szótagolás és az elválasztás

Magyarul a „szótagolás” kifejezést legtöbbször kétértelműen használjuk: összemossuk (vagy összekeverjük?) azt a szabályrendszert, ami megmondja, írásban hol bonthatunk két részre egy-egy hosszabb szót, amikor a sor végére már nem fér ki, és egy másik szabályrendszert, ami viszont a szöveg hangalakját bontja részekre – egyelőre nem is tudjuk, miért. Hogy világos legyen, miről beszélünk, az írásra vonatkozó szabályra itt az elválasztást használjuk, a szótagolást kizárólag a kiejtésbeli darabolásra tartjuk fenn. Az elválasztást a szokásos módon kötőjelekkel jelöljük, a szótagolást a nyelvészek közt elfogadott jelöléssel, ponttal.

Az iskolában a tanítónéni/-bácsi úgy tett, mintha ez a kettő azonos volna. Jó oka volt erre, nem lehet egy 7–8 éves gyerekre minden tudást egyszerre ráönteni. (Az is lehet, hogy ő is így hitte, de ne legyünk rosszhiszeműek.) A fentebbi példánk azonban mutatja, hogy nem azonos a kétféle darabolás: szótagolása busz.me.gá.lló.ban (vigyázat, a helyesírás nem tükrözi pontosan a kiejtést!), elválasztása – ahogy tanultuk – busz-meg-ál-ló-ban. Láthatjuk, hogy a szótagolás egyfelől nem veszi figyelembe a meg és az áll közötti határt, nem ott bontja a szót, másfelől nem bontja ketté a két l betűt. Mivel a kiejtés szótagolódik, ezt nem is teheti, hiszen a megálló kiejtése [megáló], az l rövid benne. Előfordulnak olyan beszélők, akik hosszan ejtik, de ez ma már elüt a szokástól, felkapjuk rá a fejünket.

Az elválasztásnak vannak esztétikai szabályai is: pl. nem szokás elválasztani a tea szót, mert „csúnya”, ha a sor végén vagy elején csak egy-két betű marad egy szóból. Az elválasztás mikéntje tulajdonképpen csak tipográfiai hagyomány, ami csak részben alapul hangtani elveken.  Ezzel szemben a szótagolás szabályait kizárólag hangtani megfontolások irányítják.

Minek szótagolunk?

Az elválasztás haszna kézenfekvő: ha nem választanánk el a hosszabb szavakat, vagy túllógnának a jobb margón, vagy túl rövid lenne a sor, vagy túl nagyok lennének a szavak közti szóközök. De mire jó a szótagolás?

Ahogy a beszédben rendszerint nem állunk meg a szavak között, ugyanúgy nem állunk meg a szótagok között sem – sőt, még kevésbé. A szavak közti határokat azonban viszonylag könnyen meg tudjuk állapítani, egyrészt abból, hogy a magyarban jellemzően a szavak első szótagja hangsúlyos, másrészt pedig abból, hogy ugyanazokat a szavakat más sorrendben is kiejthetjük, természetesen ekkor a jelentés is változik. Ahol szétválnak a szavak, ott van köztük a határ. Pl. a megáll mellett van áll meg (és meg sem áll is), vagyis a meg és az áll két külön szó.

A szótagokat azonban – néhány nyelvi játéktól eltekintve – nem szokás átrendezni. Mégis vannak érveink pl. az a.pó és ap.ró szótagolás mellett, és ezzel együtt az ap.ó és a.pró vagy apr.ó szótagolások ellen.

A szótag súlya

Egy szótag súlyáról metaforikusan szoktunk beszélni. Míg a dolgok súlya általában végtelen változatosságot mutat, a szótagoké alapvetően csak kétféle lehet: könnyű vagy nehéz.

Könnyű lábak
Könnyű lábak
(Forrás: iStockphoto)

Egy szótag súlya két dologtól függhet. Egyrészt attól, hogy a szótagban levő magánhangzó hosszú-e vagy rövid. Nem minden nyelvben van különbség a rövid és a hosszú magánhangzók között (pl. a spanyolban és a lengyelben nincs), de ahol van, ott a hosszút tartalmazó szótagok mindig nehezek.

Nyíltnak nevezzük az olyan szótagot, amelynek a végén nincs mássalhangzó (pl. fa). Zártnak pedig az olyant, amelynek van (pl. a Fanta első szótagja).

Vannak olyan nyelvek is, amelyekben egy rövid magánhangzót tartalmazó szótag is lehet nehéz, ha zárt. Ilyen nyelv a magyar is. Nézzük például az Odüsszeia első két sorát Devecseri fordításában.

(Férfiu)(ról szólj) (nékem), (Múzsa, ki) (sokfele) (bolygott)
(s hosszan) (hányó)(dott, föl)(dúlván) (szentfalu) (Tróját)…

Az iskolai hagymányban hosszúnak nevezik a nehezet (és rövidek a könnyűt), de aztán hozzá kell tenni, hogy a rövid magánhangzós szótag is lehet hosszú, ha zárt. A nehéz–könnyű párral elkerülhetjük ezt a paradoxont.

A két sor (és persze a teljes mű) formájában híven követi a görög eredetit, hexameterek, vagyis az első négy láb (zárójeleztük őket, hogy jobban látsszanak) vagy daktilus (nehéz–könnyű–könnyű, pl. férfiu), vagy spondeus (nehéz–nehéz, pl. -ról szólj), az ötödik daktilus, a hatodik pedig spondeus vagy trocheus (nehéz–könnyű). A két sor ötödik – utolsó előtti – lábja, ami kötelezően daktilus, a sokfele és a szentfalu mindhárom magánhangzója rövid, azonban az első szótagjuk mégis nehéz, mivel zárt.

Mi lehet egy szótagban?

Az iskolában azt tanultuk, hogy elválasztásnál ha két magánhangzó közt van mássalhangzó, akkor az a későbbi szótag elejére kerül (pl. ví-zi-ló). Ha több mássalhangzó van, akkor is csak az utolsó megy át, a többi a korábbi szótagot zárja (pl. pan-dács-kás-tul).

Pandácskástul
Pandácskástul
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az elválasztás ezekben az esetekben egybeesik a szótagolással, a magyarban a szótagolásnak is ez a szabálya. Azaz a magyarban egy szótag elején csak egy mássalhangzó állhat. Vegyünk egy sort az Aeneisből (8. ének, 480. sor). Szintén hexameter, a magyar sor Lakatos István fordítása. (A magyar sorba az előző sorból is átkerülnek darabok, nem pont ennek a latin sornak a megfelelője.)

(gēns, bel)(lō prae)(clāră, jŭ)(gīs in)(sēdĭt Ĕ)(truscīs)
(Nagy-nevü) (lyd nép) (élt, et)(ruscus) (hegyfoko)(k ormán).

Az ablativus a latin névszóragozás ötödik esete, alapjelentése ’valamitől el’.

A latin szövegben makron (ā) jelöli a hosszú, breve (ă) a rövid magánhangzókat. (Az ae betűcsoport második tagja egy mássalhangzót, a [j]-t jelöli.) A zárt szótagok nehezek a magánhangzójuk hosszától függetlenül. Látjuk, hogy az Etruscis ’etruszk, többes szám ablativus’ első szótagja könnyű, mivel egy daktilus utolsó szótagja. Ez csak úgy lehetséges, ha a tr csoport mindkét tagja a következő szótag elején áll, így az előtte levő szótag nyílt, a magánhangzója pedig rövid. Ezzel szemben az ennek megfelelő magyar szóban az első szótag nehéz, egy spondeus második szótagja, vagyis a szótagolás csak a csoport utolsó (második) tagját viszi át a későbbi szótagba, az első szótag tehát zárt.

Van egy további érvünk is amellett, hogy a magyarban a szótag elején nem lehet két mássalhangzó. Korábban említettük, hogy a magyarban a hosszú magánhangzók közül az [í], [ű], [ú], [ó] és [ő] jellemzően nem fordul elő két mássalhangzó előtt. A szó belseji eseteket tekintve ezt úgy is mondhatjuk, hogy ezek a hosszú magánhangzók nem állhatnak zárt szótagban. Ebből a szempontból nincsen különbség az olyan mássalhangzó-csoportok közt, amelyeket eszünkbe se jutna egybeszótagolni (pl. pan.da, nem pa.nda) és az olyanok között, amelyeket akár így is szótagolhatnánk (pl. Pet.ra vagy akár Pe.tra). Mindkét fajta mássalhangzó-csoport előtt nagyon ritka az [í], [ű], [ú], [ó] és [ő]. Adódik a következtetés, hogy a tr kapcsolat tagjait ugyanúgy külön szótagoljuk, mint a nd kapcsolatéit.

Petra
Petra
(Forrás: Wikimedia Commons / Berthold Werner / GNU-FDL 1.2)

Próbáljunk tréfálkozni

Mindebből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a magyarban a szavak elején csak egy mássalhangzó állhat. Ez azonban nem így van: próba, tréfa, sőt akár három is előfordulhat: strigula. Ha (a) egy szótag elején csak egy mássalhangzó állhat és (b) minden szó eleje egyben egy szótag eleje is, akkor ezek a szavak nem létezhetnének. Legközelebb azt vizsgáljuk meg, vajon az (a) vagy a (b) feltevésünket kell-e elvetnünk. Merthogy valamelyiket muszáj.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
7 éve 2012. október 18. 08:51
1 El Vaquero

Gondoltam, hogy Phídör kedvence, a chóthagolás, nem maradhat ki. Várjuk a folytatást.

"Az iskolában a tanítónéni/-bácsi úgy tett, mintha ez a kettő azonos volna. Jó oka volt erre, nem lehet egy 7–8 éves gyerekre minden tudást egyszerre ráönteni. (Az is lehet, hogy ő is így hitte, de ne legyünk rosszhiszeműek.)"

De! Legyünk rosszhiszeműek. Tantóbácsik, -nénik "kicsit" képzetlenek. Fel sem merül bennük a kiejtési szótagolás léte, irodalmi verselésen kívül haszna nincs. Nem úgy az angolban, ahol eldöntheti a hehezettséget, az r ajakkerekítettségét, és az átszótagolás miatt is fontos. Sőt, ha ebből indulunk ki, szótagolásból is van fonológiai és fonetikai is, és egyes nyelvekben más lehet a szótagolás izolált szavakban és más folyamatos szövegben.