Ügye
Ha valami furcsának is tűnik a nyelvben, az általában csak azért van, mert nem szoktunk hozzá. Az ilyen jelenségeknek azonban nagyon is kézenfekvő magyarázatuk van, és ezek általában ugyanazok, mint az általunk jól ismert jelenségekéi. Cikkünkből az is kiderül, hogy a szlovák szurkolók nem tanulnak meg magyar szavakat csak azért, hogy a magyar sportolókat is biztathassák.
Tamás nevű olvasónk írja:
gyermekkoromban sokszor megmosolyogtak a családban, mert az "ugye" szót következetesen "ügye" alakban ejtettem. Oly sokszor mondogatták, hogy ez a szó bizony nem ü-vel ejtendő, hogy végül leszoktam erről. Később azonban feltűnt, hogy ez nem egy csupán rám jellemző különös anomália volt, nem vagyok tehát egyedül azzal, hogy az "ügye" alak felé fordul a nyelvem. Írásban mindazonáltal én is - fogalmazzunk úgy - nonkonformnak tartom ezt a formát, de ejtésben igazából semmi bajom vele. Van-e bármi létalapja tehát e alaknak, lehet-e tudni bármit előfordulásáról?
Olvasónk kérdése jogos, a válasz azonban nem egyszerű. Azt leszögezhetjük, hogy az ugye alak a régebbi, hiszen az úgy-e (azaz ’úgy van-e?’) alakból fejlődött. Arról nincs tudomásunk, hogy bármelyik nyelvjárásban vagy nyelvváltozatban az ügye vált volna általánossá, de az biztos, hogy sokan használják.
Ebben az esetben arról a jelenségről van szó, amelyről az iskolában hasonulás néven tanulunk. A hasonuláskor az egyik hang ejtése közelebb kerül a másikéhoz. Például a pontja alakban két hasonulást is megfigyelhetünk: egyrészt a t és a j teljesen összeolvad, és új minőséget alkot: [ty]. Ez a t-től „örökli” a képzés módját, viszont a j-től a képzés helyét. De megváltozik az n ejtése is: hátrébb csúszik, oda, ahol a [ty]-t ejtjük, s így [ny] lesz.
Mi a hasonulások oka? Ezekben az esetekben elsősorban az, hogy bár a hangoknak van egy tipikus képzési helye és módja, a képzésük nem egyenként, hanem folyamatban történik. Az n képzéséhez a nyelvnek a szájpadlához kell szorulnia, a levegő pedig az orrüregen át távozik; a t képzésekor ennek a zárnak fel kell pattannia, így a nyelv mögött feltorlódott magasabb nyomású levegő távozik a résen; a j képzésekor pedig a levegőnek a nyelv felett kell áramlania – ám a legszűkebb résnek hátrébb kell lennie, mint a t és az n artikulációjakor a zárnak. Ez valamikor kétségtelenül így is zajlott le, de előfordult, hogy a beszélők kissé pontatlanul artikuláltak, és már a t és az n képzésekor oda tették a nyelvüket, ahol a j-t képezik – később pedig ez vált általánossá.
A változásban azonban nem csak a hangképzésünk, hanem a hallásunk is közrejátszhatott. A [ty] előtt nagyon nehéz lenne megkülönböztetni, hogy [n]-t vagy [ny]-t hallunk-e. Annyira, hogy a magyar nyelv nem is használja ki ezt a lehetőséget: a [ty] (ill. a [gy]) előtt csak [ny] állhat – a helyesírásban viszont spórolunk, s mivel úgyis mindegy, csak n-t írunk: ponty [ponyty], gyöngy [gyönygy]. Mivel amúgy is nehéz lenne meghallani a különbséget, a beszélők nem is törekednek erre, így a pontja és a ponty(j)a ugyanúgy hangzik: [ponytya].
A fent bemutatott hasonulások azonban szabályosak, mindig bekövetkeznek. Szintén a hasonulások körébe lehet sorolni a magánhangzó-harmóniát (ebben az esetben is hasonulnak egymáshoz a magánhangzók: vagy elöl, vagy hátul képezzük mindegyiket), de ezt már nem közvetlenül a hangképzés vagy a hangészlelésünk mechanizmusa irányítja, hanem inkább a megszokás: vannak vegyes hangrendű szavaink (sofőr), az i, í és az é lehet „átlátszó” (ganéjban), sőt, az ezeket a magánhangzókat tarttalmazó tövek is kaphatnak hátul képzett toldalékot (írnak, célok).
Na és az ügye?
Vannak olyan hasonulások is, melyek szórványosak, csak ritkán következnek be. A magyarra például nem igazán jellemző, hogy szomszédos magán- és mássalhangzók hatnának egymásra – de például az oroszra vagy a török nyelvekre igen. Valami ilyesmiről van szó azonban az ügye esetében.
A magánhangzók képzésekor ugyan viszonylag szabadon áramlik át a levegő a szájüregen, de a szájüreg formálásával változtajuk a frekvenciákat (moduláljuk a hangot), így jönnek létre a különböző magánhangzók. Az iskolai nyelvtanok által magasnak nevezett, a szaknyelvben elöl képzettnek vagy palatálisnak hívott magánhangzók (a magyarban az i, í, e, é, ü, ő, ü és ű) közös tulajdonsága, hogy képzésükkor a szájüreg legszűkebb része pont abban a vonalban van, ahol a j, ny, ty és gy képzésekor. Amikor azt szeretnénk mondani, hogy ugye, akkor a szóban a második és harmadik hang képzésekor a nyelvnek ezen a területen kell lennie, de az első hang képzésekor hátrébb. Innen könnyű kitalálni, mi történhet: a nyelv már az első hang képzésekor oda kerül, ahova a második képzésekor kellene csak elérkeznie. Van azonban más magyarázat is.
A [gye] hangsor képzésekor a hallgató egy viszonylag magas frekvenciát hall (ennek köszönhetően nevezik a „magas” magánhangzókat magasnak), az [u]-ban viszont nincs ilyen. Előfordulhat, hogy az agy tévesen analizálja a hanghullámokat, és „azt hiszi”, hogy ez a magas frekvencia már a hangsor elején is hangzott – márpedig akkor ez pont úgy hangzik, mint az [ü]. Ha valaki gyerekkorában gyakran így azonosítja a hangsort, akkor így tanulja meg. Ezt egyébként elősegítheti más szavak analógiája. Egészen biztos sokkal több olyan szót hall a gyerek, melyben ü-e van, mint amelyben u-e.
Valójában persze ezek a folyamatok nehezen választhatóak el egymástól. Feltételezhető, hogy az ugye alakban az u-t mindenki hajlamos az ü-höz közelebb álló hanggal kezdeni, mint mondjuk az ugat esetében. Ez elősegíti azt, hogy a nyelvet tanuló gyerek [ügye]-t halljon, és azt is jegyezze meg, s mivel ez jól illeszkedik az általa ismert többi szó közé, úgy fogja vélni, hogy az ügye a „helyes” alak – egészen addig, míg valaki nem figyelmezteti. A figyelmeztetés viszont sokáig késhet, hiszen az agy fordítva is „normalizál”: ha valaki [ügye]-t mond, az ugye-t használók akkor is hajlamosak azt automatikusa ugye-re (-ra?) javítani, úgy, hogy el sem jut a tudatukig, hogy számukra szokatlan alakot hallottak.
Egy szlovákiai maratonon a magyar résztvevők csodálkoztak, hogy a szlovák nézők magyarul biztatták őket, azt kiabálva, hogy ügyes! Valójában a nézők azt kiábálták, hogy ideš! [igyes], azaz ’mész’, ami a ’gyerünk’ megfelelője. Ebben az esetben persze elsősorban nem a hangok észlelése játszotta a fő szerepet, hanem az, hogy az agy megpróbálja úgy azonosítani a hangsort, hogy „értelme legyen”.
Az is természetes, hogy olvasónk írásban nem érzi helyénvalónak az ügye alakot. Ennek egyszerűen a minták hiánya az oka: ezzel a formával írásban nem találkozhat (legalábbis nem ebben a jelentésben).
(Forrás: Košický Medzinárodný Maratón Mieru /Juliána Dombrovská)
Mi a helyes?
Helyes az, ami megfelel a közösség nyelvhasználatának. Ma azt mondhatjuk, hogy nincs olyan közösség, mely egységesen az ügye-t használná az ugye-vel szemben, vagy akár egyenrangúként kezelné a kettőt. Ebből a szempontból tehát azt mondhatjuk, hogy az ugye helytelen. (Pusztán azért, mert az ugye az „eredeti”, az ügye még nem lesz helytelen: ilyen alapon az ugye is helytelen lenne, és csak az úgye lenne a helyes.)
Más kérdés, hogy az ügye kialakulása természetes folyamat, így könnyen elképzelhető, hogy egyre többen fogják használni, és végül ez is teljesen elfogadott lesz, esetleg kiszoríthatja az [ugye] ejtést. Ettől még írásban sokáig megmaradhat, hiszen nem egy szót írunk másképp, mint ahogyen ejtjük őket. Sőt, az is elképzelhető, hogy az írásból visszatér a beszélt nyelvbe is, hiszen sokan gondolják, hogy a szavakat úgy kell kiejteni, ahogy írjuk őket.
Összességében tehát arra biztatnánk mindenkit, hogy ha számukra az ügye a természetes, akkor használják nyugodtan!
Az értelmiség nem adta be a derekát, hanem eltűnt a mindennapokból. :) Szerintem nincs ilyen, hogy „mai beszédstílus". Biztos a két vh. között is akadt idős ember, aki húzta a száját az akkori fiatalok beszédén. Vagy beszédjén. :) Ma is van olyan előadó, aki nem hadar, kapkod, mint a kertévékben két reklámblokk között szokás, hanem nyugodtan, „tagoltan" beszél.
Én azon gondolkodtam el, hogy főleg idős, művelt vidéki embereknél hallani gyakran, hogy nagyon hangsúlyosan, tagoltan beszélnek. Pl. nem is ugyét mondanak, hanem kiejtik, hogy "úgy-e", külön hangsúlyt adva az "úgy"-nak és az "-e"-nek is.
Alighanem ez volt a Horthy-korszakbeli értelmiségi norma, a "szép és helyes beszéd". Nem véletlen hogy sok idős ember húzza a száját a mai beszédstíluson.
A kérdés az, hogy ez hiperkorrekció, és mesterségesen próbálták a nyelvet a vélt "helyes" irányba elmozdítani az akkori értelmiségiek, vagy az elmúlt évszázadokban hagyományosan ez a tagolt, "elemző" beszédmód volt elterjedt, és az értelmiség csak lassabban adta be a derekát a gyorsabb, összemosódóbb, hasonulóbb beszédnek?
Köszönöm a kimerítő választ! :)