A miénk vagy a mienk?
Mi odafigyelünk, ha olvasóink kérik: utánajártunk a birtokos névmások „helyes alakjainak”. Kiderül, mikor nem lehetünk elnézők, és mi is a pongyolaság a nyelvművelők szerint.
A lelő és a meglő különbségével kapcsolatos nagy sikerű cikkünk érdekes kommenteket generált – olyanokat is, amelyeknek semmi közük nem volt a cikk tartalmához. A cikk bevezetőjében ezt írtuk:
Egy kommentelő – szerencsére nem a mienk – a „lelő” és a „meglő” közötti különbséget kéri számon a magyar médián.
Egyik olvasónk ezzel kapcsolatban a következő megjegyzést tette a Facebookon:
"Egy kommentelő – szerencsére nem a mienk"
Az a MIENK is megérne egy kis odafigyelést.
Nem tudjuk, olvasónk szerint miért érné meg az odafigyelést. Az egyetlen dolog, amire tippelni tudunk, hogy a mienknek van egy másik változata is, a miénk. Azt azonban nem gondolnánk, hogy minden szó, amelynek több alakváltozata van, odafigyelést érdemel: a fel és a föl vagy a benn és a bent különbségével kapcsolatban el lehet mesélni érdekes dolgokat, de nincs miért „odafigyelni” rájuk.
Ha azonban az olvasó kifejezetten kéri, hát odafigyelünk rá. Fel is csaptuk a Nyelvművelő kézikönyvet, hogy megtudjuk, a hivatásos nyelvőrök miként vélekednek a két változatról. A birtokos névmás címszó alatt a következőket találtuk:
A birtokos névmás a személyes névmás -é birtokjeles alakjainak felel meg, s a dolgokat mint az egyes, ill. a többes számú 1., 2. vagy 3. személy birtokát (tartozékait) nevezi meg: (az) enyém, tied, övé, mienk, tietek, övék; enyéim, tieid, mieink, tieitek, övéik (az én-é stb. helyett).
A definíció is megérne egy misét, és az alakok felsorolásából is kimarad az övéi, de a lényeg számunkra az, hogy ahol e-s és és é-s alak is előfordul, ott az e-st tartja normatívnak. Lejjebb ki is tér az alakváltozatokra:
Az egyes szám 1. személyű enyém helyett a beszélt nyelvben gyakori az enyim változat. A tied, mienk, tieitek mellett él a tiéd, miénk, tiétek is: e választékos és kissé régies formák használata nem helytelen; [...]
A nyelvápolók bibliája szerint tehát az általunk alkalmazott forma feddhetetlen, de az sem lenne baj, ha a másik alakváltozatot használnánk. Akkor pedig mire is kellene odafigyelni olvasónk szerint? Nem tudjuk. Töprengés helyett hallgassunk egy kis zenét...
Az érdekesség – és a tanulság – kedvéért lássuk, mi az, amire már a Nyelvművelő kézikönyv is bekeményít:
Nem lehetünk viszont ilyen elnézők az elemismétléses, tehát az -é birtokjellel fölösen megtoldott enyimé, tiedé, mienké, övéké alakváltozatok iránt. E nyelvjárási eredetű formák az igényesebb köznyelvben hibának minősülnek [...]
A Nyelvművelő kézikönyv sem tartja hibának olyan esetekben, amikor az -é birtokjel nem a személyes névmással jelölt személyre vonatkozi, pl. Ez az én fiam sapkája, az meg a tiedé (’a te fiadé’ – ebben az esetben az -é a fiúra vonatkozik).
Valójában nem elemismétléses alakról van szó, hiszen az övéké kivételével az -é csak egyszer szerepel. Ettől független kérdés az, hogy az enyim, tied, mienk önmagában is azt fejezi ki, amit máskor -é jeles alakok szoktak. (A valódi elemismétlésre az aztat, őtet lenne még jó példa.) Az sem derül ki, hogy ezen alakok miért minősülnek hibának.
(Forrás: hobo.hu)
Az olyan alakokról viszont, mint az enyémek, enyimek stb. a Nyelvművelő kézikönyv az alábbiakat írja:
Nem súlyos hiba ez, de ma még pongyolaságnak számít.
Homályban marad, hogy mi a különbség a hiba és a pongyolaság között. A kézikönyvben azt olvashatjuk, hogy a pongyolaság pontatlan fogalmazás, melynek olyan megnyilvánulásai vannak, mint a szűkszavúság vagy a bőbeszédűség (szószaporítás). Utóbbiak közé sorolja a tautológiát, azaz a fölöslegesen alkalmazott szinonimákat. Ezek közé sorolhatnánk a fent említett enyimé, tiedé, mienké, övéké alakokat (csak itt a szavak helyett a szóelemek „felesleges szaporításáról” beszélhetnénk) – ám a kézikönyv az ilyen alakokat nem pongyolaságnak, hanem hibáknak minősíti. A pongyolának minősített enyémek, enyimek alakokban viszont nem ilyesmiről van szó, hanem más többesjel használatáról. A pongyolaságról szóló leírás viszont ilyen jelenséget nem említ.
A bölcsnek ennyi is elég a nyelvművelés tudományos alapjairól.
Pongyola = otthonka.
Tehát helyesen "otthonkaság". A "pongyolaság" szó idegen, magyartalan, kerülendő.
:-)
Nekem csak az „enyéim" és az „övék" a túl választékos, beszédben mindig azt mondom, hogy enyémek és övéké.
De akkor már azon is lehetne vitázni, hogy az én-te-ő-mink-tik-ők helyes-e.
Vagy hogy az engemet-tégedet-őt helyes-e.
Vagy hogy a minket-titeket-őket helyett a (mi)bennünket-(ti)benneteket-(ő)bennüket helyes-e. És ha igen, akkor miért mondják azt, hogy engem-téged-őt-bennünket-benneteket-bennüket, nem pedig bennemet-bennedet-bennét-bennünket-benneteket-bennüket.
Mert végül is úgy lenne logikus! :)
@Sigmoid: Hát igen, nekem is figyelnem kell rá, ha művelt köznyelven kell beszélnem, de automatikusan (családban, kötetlen környezetben) ezek jönnének ki a számon.
Hát, hogy hibának vagy minek nevezzük az lényegtelen, de azt azért érezni, hogy az "enyimé" alak regiszteridegen az irodalmi és a művelt köznyelvben.
Ha valaki Budapesten, művelt közegben használja, akkor feltehető, hogy valamilyen szándéka van ezzel. Akár az, hogy "tüntetőleg" tájnyelvben beszél, akár az, hogy viccelődve tájnyelvet utánoz (esetleg pejoratív éllel).
Egyébként szerintem ezek nem kifejezetten "nyelvjárási eredetű formák", a családunkban pl. mindenki tősgyökeres pesti, mégis ezeket használjuk. Inkább szociolingvisztikai (a középosztályra, munkásosztályra jellemző) alakok.
"enyimé, tiedé, mienké, övéké" -- nálunk a családban így mondjuk.
Álljon itt az az alak is, amelyet a szülőhelyem környékén használnak: <emménk> (illetve némileg odébb í-zve: <emmink>).