Még egyszer meggratulálunk!
Mitől béna egy szószerkezet? Biztosan nem létezik az az alak, amit nem ismerünk? Hogyan járhatunk utána?
A lelő és a meglő közötti különbségről szóló cikkünk kommentek sorát generálta oldalunkon és a Facebookon egyaránt. Most csupán egy mellékszálra térnénk ki. Egy kommentelőnk fel is teszi a kérdést:
És a "meggratulál"-lal mi a helyzet? Szerintem elég béna.
A kommentet valaki még lájkolja is.
Őszintén szólva a meggratulál alak számunkra is elég furcsán hangzik – nem véletlenül álmélkodtunk azon, hogy ezt a Nyelvművelő kézikönyv nem hibáztatja, miközben számos bevett, a mindennapokban használt kifejezést igen. Bénának azonban semmiképpen nem neveznénk csak azért, mert a mi nyelvhasználatunktól idegen.
A meggratulál alakról először azt gondoltuk, hogy talán a nyolcvanas évek első felében, amikor a Nyelvművelő kézikönyv készült, divatja lehetett, és a nyelvőrök jó fejeknek akartak tűnni, és úgy gondolták, valamilyen jelenséggel szemben engedékenynek is kellene lenniük – aztán valahogy éppen erre esett a választásuk. Aztán amikor kicsit gonoszkodóbb hangulatba kerültünk, azt gondoltuk, talán éppen azért választották ezt, mert biztosak voltak benne, hogy ez úgysem terjed el – tehát komolyabb kockázat nélkül tudnak nagyvonalúnak tűnni.
Arra is gondoltunk, hogy az adat egyszerűen tévedés. Létezik ugyanis a megköszönt forma, melyet sokan használnak, sokan viszont nem is ismernek, ők kizárólag a felköszönt alakot használják. Elképzelhető, hogy az utóbbiak közé tartozó nyelvművelő hallotta a megköszönt alakot, és később tévesen meggratulál alakban idézte fel...
Mindenesetre biztosat csak akkor állíthatunk, ha ellenőrizzük a tényleges nyelvi adatokat. A Magyar Nemzeti Szövegtárban négy előfordulást találunk. Három a nyolcvanas évek szépirodalmából bukkant elénk:Csak a meggratulál... alakra kerestünk, az elszakított igekötős alakokkal (nem gratulál meg, akkor gratulálta meg stb.) most nem foglalkoztunk.
[...] még ürügyem is volt rá, az egyik osztályvezető épp akkor kapott magas kitüntetést, meggratulálom. (Moldova György, 1982)
De hisz okos voltam, okos, hányszor meggratuláltam magam, hogy milyen okos, eszes, elővigyázatos, amióta ráébredtem, hogy ostobák közt az egyetlen okosság a még nagyobb ostobaság. (Illyés Gyula, 1983)
Egyetlen probléma maradt: hol tartsuk a családi kupaktanácsot? Holmi kies és kellemes helyen, hogy kölcsönösen meggratuláljuk egymást ezért a remek évszázadért, amelyben éltünk. (Faludy György, 1989)
A negyedik találat 2000-ből származik, Tőkéczky László egy cikkéből:
Kedves szomszédom kritikailag "meggratulált" a mai politikai kabaréról írott cikkem kapcsán [...]
Az idézőjeles használat itt bizonyára arra utal, hogy a szerző saját szóhasználatától idegennek érzi a formát – vagy legalábbis tisztában van vele, hogy azt mások érzik szokatlannak. Az sem zárható ki, hogy esetleg a gúnyos gratuláció kifejezésének érzi a meggratulál alakot. A három szépirodalmi idézet alapján azonban úgy tűnik, hogy a neves írók természetes szóhasználatának része a forma. Az a tény azonban, hogy csak négy meggratulál fordul elő 2736 igekötő nélküli gratulál mellett, arra utal, hogy az igekötős használat igen periferiális.
(Forrás: Wikimedia Commons / Oregon Department of Transportation / CC BY 2.0)
Hasonló eredményt hoz a guglizás is. Az első találatok kizárólag szótáriak, ezek nem is mindegyikéhez kapcsolódik idegen nyelvi megfelelő. Könnyen elképzelhető, hogy automatikusan kigenerált ige + igekötő kapcsolatokról van szó. Ezeket a mi cikkünk követi, és csak ezeket követik azok a találatok, melyekben a természetes használatára utaló adatok bukkannak fel:
Engem az ember mindég meggratulál, gyönyörű tarját hoz.
Meggratulált minket személyesen Bakondi György az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának főigazgatója [...]
Az első leszek, aki meggratulál. Sok sikert!
Én is ilyen névnapot szeretnék... 3 - 4x egy évben, és mindig meggratulál valaki!
Akkora meglepit kaptam a páromtól, 27-én hajnalban pár perckor felkeltett, hogy ő legyen aznap az első, aki meggratulál [...]
Meggratulál benneteket az anyakönyvvezető, meg a két tanú, aztán... hát nem tudom...
Épp azt akartam mesélni, hogy ugye 19-én van a szülinapom (mindig elfelejtem), mire a SAJÁT ANYÁM felhív ma, és meggratulál.
Biztos van, akit irritálok, de szerencsére van olyan is, aki látja a segíteni akarást és meggratulál.
A sort tovább folytathatnánk. A példák egyértelműen mutatják, hogy az alak él, létezik, még ha nagyon ritka is. Hibáztatni természetesen nincs okunk. Ettől függetlenül mi továbbra sem fogjuk használni.
A "meggratulál" szóra a legkorábbi adat, amit a történeti szövegtárban találtam, 1867-ből (!), Rákosi Jenőnek Shakespeare Felsült szerelmesek c. fordításából való: "ARMADO: Uram, a király szörnyü édes kedvtelését és szenvedelmét leli abban, hogy ezen nap posterioriáiban, a mit a nyers tömeg délutánnak nevez, a herczegnőt az ő sátrában meggratulálja."
Mikszáthnál is többször előfordul, Ady is használja, Krúdy is, ezenkívül címszó volt már a nagy értelmező szótárban ("kissé bizalmas" minősítéssel) és az értelmező kéziszótárban is "bizalmas" minősítéssel.
Egyszóval, nincsen ezzel a szóval semmi gond, legfeljebb egyesek nem használják, de attól még létezik, ráadásul elég régen használja a nyelv.
Gúnyosnak tűnnek már ennyiből is, nem nagyon kell hozzá tágabb szövegkörnyezet. És ha szabad javasolnom, inkább használják a "meggratulál"-t (netán ironikusan), mint a "kigenerál"-t...
@Crystalheart: Miért lennének ironikusak? Legalábbis az általunk látott részletekből sehol nem következik. Lehet, hogy tágabb kontextusban kiderülne, de a fenti példák alapján egyáltalán nem tűnik úgy...
Apropo, a téma kapcsán lehetne egyszer szó a Duna TV Nyelvőrző c. műsoráról. Olyan önkényes nyelvtannáci megmondó-műsorral ritkán találkozik az ember. Pl. a legutóbbi adásban épp az eredet csapdájába is esnek, például a "médiák"-kal, de egyéb csemege is fellelhető, csak nem emlékszem már:
www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=774527&pid=279177
A szépirodalmi előfordulások egyértelműen ironikus felhangúak, úgy is célszerű használni.