Rejtélyes kapcsolat a g és a h között

Miért mondják az oroszok Hitlert Gitlernek? Van-e ennek köze ahhoz, hogy a csehek Prágát Prahának nevezik? Úgy tűnik, mintha a g és a h összekavarodott volna Európa keleti felében. A szláv nyelvtörténetből és írástörténetből csemegézünk.

Olvasónk, Éva érdekes kérdéssel keresett meg minket:

Többször előfordult, hogy ugyanannak a szláv névnek láttam H és G
betűs magyar átírását. Például a Macskafogóban szereplő Grabowski
(Grabovszky) név mellett Hrabowski (Hrabovszky) nevet is találhatunk.
További példák a Praha/Prága, Horeczky/Goreczky ill. a
Harvard/Garward. Azt szeretném kérdezni, hogy a cirill Г és X ill. a
latin G és H betűket hol hogyan ejtik ki? Hogyan kell ezeket átírni
magyarra, illetve a magyar neveket hogy kell kiejteni?

Ahhoz, hogy pontos választ adjunk a kérdésre, tisztáznunk kell néhány dolgot.

Amikor napjainkban nyelvet kezdünk tanulni, úgy tűnik számunkra, mintha az írott nyelv lenne az elsődleges. Ez természetes, hiszen elsősorban tankönyvből tanulunk. De még ha hangfelvételeket, oktatóvideókat használunk is, a leírt szöveget érezzük biztos kapaszkodónak, ott ellenőrizzük, hogy jól hallottuk-e a szöveget, illetve ott nézünk utána, ha fülünk cserben hagy minket. A valóságban azonban a dolog pont fordítva van: a kérdés igazából nem az, hogy „melyik betűt hogy kell kiejteni?”, hanem hogy „melyik hangot milyen betű jelöli?”.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a betűk (ideértve most az olyan betűkapcsolatokat is, mint az sz vagy a cs) és a hangok között egy nyelven belül sincs szigorú megfelelés. Gondolhatunk arra, hogy a mészből és a mézből szóalakokban a [b] előtt ugyanaz a [z] hangzik, az egyik esetben mégis sz-szel, a másikban z-vel írjuk. A helyesírási szabályzat az ilyen esetekben hivatkozik a szóelemzés elvére. Máskor ilyen okot sem találunk: a naiv szóban például hosszú [í]-t mondunk, „helyesen” mégis rövid i-t kell írni. A tízes, húszas vagy a tízet, húszat szavakban a magyar beszélők többsége rövid [i]-t, illetve [u]-t ejt, mégis hosszú í-vel, ú-val írandóak. Itt elvben megint hivatkozhatnánk a szóelemzés elvére (a tíz, húsz alakokban valóban hosszan is ejtjük a magánhangzót), de akkor miért írunk rövid magánhangzókat a tized és a huszad szavakban, vagy miért jelöli a helyesírás a hosszúság változását a híd és a hidat alakokban. És akkor még csak az alapjában mégis hangjelölőnek tartott magyar helyesírásból vettük példákat. Ha az angol helyesírásra gondolunk, még nyilvánvalóbbá válik, hogy a hangok és a betűk egyáltalán nem állnak szoros kapcsolatban.

Miért Praha?
(Forrás: Wikimedia Commons / Karneyli / GNU-FDL 1.2)

Mindez azonban azt is jelenti, hogy amikor az egyes nyelvek helyesírási rendszerei kialakulnak (vagy kialakítják őket), még akkor is önkényes a betűk és a hangok kapcsolata, ha egyébként viszonylag következetesen hangjelölő rendszerről van szó. Így fordulhat elő, hogy a lengyelben gyakorlatilag ugyanazt a hangot jelöli az s, mint a magyarban az sz, és fordítva. Egyikről sem mondhatjuk, hogy az a „jó”, a „helyes” megoldás, egyszerűen így alakult. Mindezt azért fontos előre bocsátani, mert emlékeznünk kell: ha a egy másik nyelvben egy ismerős szóban h áll a megszokott  g helyén, az nem feltétlenül jelenti, hogy ott [h] is hangzik: lehet, hogy a h jelöli a [g]-t (vagy valamilyen más hangot). Ugyanakkor ha írásban az ismerős g-vel találkozunk, akkor sem biztos, hogy az [g]-nek is hangzik. Na de mi a tényleges helyzet a szláv h-val és g-vel?

Egy kis nyelv- és írástörténet

A gubancért a szláv nyelvtörténet felelős. A szláv nyelvek, illetve nyelvjárások egy részében a [g] [h]-vá vált. (Így lett Pragaból Praha – a magyar elnevezés tehát egy régebbi állapotot őriz.) Ezt némi egyszerűsítéssel úgy magyarázhatjuk, hogy a [g] képzésekor a levegő útja már nem záródott el tökéletesen, és a zörej annak köszönhetően keletkezett, hogy a levegő egy szűkebb résen át áramlott ki (illetve a rés hátrébb is került).

Ez a változás meglehetősen furcsa alakú területen ment végbe: az északi szláv nyelvek déli sávjában, azaz a felső-szorbban, a csehben, a szlovákban, a ruszinban, az ukránban, a beloruszban és a déloroszban. Ilyen tipikus délorosz beszélő Mihail Gorbacsov. Az alábbi videóban a Szovjetunió nem sokkal később bekövetkező széteséséről viszonylag szabadon beszél. Az oroszul tudók könnyen megfigyelhetik, hogy – legalábbis az esetek többségében bizonyosan – [h]-t ejt a megszokott [g] helyén.

Az ínyencek megtekinthetik lemondónyilatkozatát is: itt megfigyelhető, hogy amikor jobban odafigyel, [g]-t ejt (különösen az olyan szavakban, minta  [gaszudársztvo] ’állam’, amikor kissé elszakad az írott szövegtől, akkor [h]-t (különösen a hétköznapi szavakban, mint a [tahdá] ’akkor’, [mahlo] ’tudott’ stb.).

Nyelvészeti kérdésekben járatos olvasóink joggal kifogásolhatják, hogy a zöngés és zöngétlen [h] hangot a cikkben azonosként kezeljük. Hiszen olyan ez, mint ha azt mondanánk, hogy a [t] és a[d] vagy a [s] és a [zs] ugyanaz a hang! Nos, ez igaz, de csak részben: a gégében képzett mássalhangzók nagyon sajátosak, és ha talán van is, nagyon ritka az olyan nyelv, ahol a két mássalhangzó megkülönböztető szereppel bír – a térségben biztosan nincs ilyen. Két magánhangzó között a magyarban zöngésülni szokott a [h].

Még többet csalunk az orosz és a belorusz esetében: ezeknél az általunk [h]-nak jelölt hang nem is ott képződik, ahol a magyar [h], hanem ahol a [ch] például a Bach szóban – ugyanakkor ez is zöngés.

Akiknek igazán jó fülük van, azok azt is észrevehetik, hogy ez a [h] nem egészen az a [h], mint ami a magyarban van – ugyanis kicsit máshol hangzik, ráadásul zöngés. A cseh, szlovák vagy ukrán esetében kisebb a különbség, a [h]-t ugyanott ejtik, ahol a magyarban – de a [h] zöngés. Ezt leginkább csak akkor vesszük észre, ha ilyen anyanyelvű személyt hallunk magyarul beszélni. Az ő akcentusuk jellemzője, hogy a [h] előtt sem zöngétlenednek a mássalhangzók (tehát az adhat tényleg [adhat]-nak, és nem [athat]-nak hangzik), sőt, a zöngétlen mássalhangzók is zöngésülnek (tehát a kaphat [kabhat]-nak hangzik).

Na és írásban?

Amikor a cseh helyesírás kialakult, ez a változás már lezajlott, és a hang jelölésére a h betűt választották. Ebben a korban a csehben nem volt [g] hang, a g betű tehát szabad maradt: ezzel a [j]-t jelölték. Karel Hynek Mácha 1836-os romantikus költeménye a Máj (Május) még ezzel a helyesírással jelent meg, így a címlapon az virított, hogy Mág:

Máj

A szemfülesek észrevehetik, hogy a j betűt is használták: ez a mai í-nek felel meg. A következő évtizedben azonban a helyesírás mindenféle központi szabályozás nélkül megváltozott, és a hangjelölés nagyjából a maival egyezővé vált. (Ma a g és a j ugyanazokat a hangokat jelöli, mint a magyarban: [g] azonban csak jövevényszavakban fordul elő.) A szlovák helyesírás kialakulásának idején is élt mindkét jelölési forma.

Az ukrán és a belorusz helyesírás története kissé másképp alakult. Az ukránt és a beloruszt sokáig csak az orosz nyelvjárásának tekintették, beszélői írásban az oroszt használták – igaz, a anyanyelvükben is meglevő szavakat saját ejtésük szerint olvasták, hasonlóan a mai délorosz beszélőkhöz. Így aztán számukra természetes volt, hogy a cirill г, mely az irodalmi oroszban (néhány kivételtől eltekintve) a [g]-t jelöli, náluk a [h] jele lett. Mivel azonban időközben az ukránba és a beloruszba is visszakerült a jövevényszavakon keresztül a [g] hang, felmerült ennek jelölésének igénye. Az ukránok ennek jelölésre új betűt alkottak, a ґ-t. (Igaz, volt időszak, amikor a latin ábécéből átvett g-t vagy a кг betűkapcsolatot használták ennek jelölésére.) 1933-ban a szovjet helyesírási reform eltörölte az ukrán ґ-t, és a г a [g]-t és a [h]-t is jelölte, mint a beloruszban. A lengyelországi ukránok azonban továbbra is használták – végül az 1990-es reformmal visszatért az ukrán helyesírásba. (Sőt, történtek kísérletek a beloruszba való bevezetésére is.)

Chende choch, Gitler kaput

Mint láthattuk, a szláv nyelvekben eredetileg nem volt [h] hang (se zöngés, se zöngétlen). Bár úgy tűnhet, hogy a délszláv nyelvekben van (elég Horvátország nevére, a Hrvatskára gondolni), ne dőljünk be a látszatnak: itt a h nem a magyarból ismert [h]-t jelöli, hanem azt a hangot, amellyel többek közt Bach nevében találkozunk.

Mit csinálnak ezek a nyelvek, ha egy másik nyelvből olyan szót vesznek át, amelyben [h] van? A megoldás egyszerűnek tűnik: a [h]-t a hozzá legközelebb álló hanggal, a [ch]-val helyettesítik. Az orosz esetében azonban a dolog nem ilyen egyszerű.

Itt ugyanis a képet megzavarja az a tény, hogy az orosz nyelvjárásokban van egy hang, ami közelebb áll az átadó nyelvek [h]-jához, mint a [ch]-jához, és ennek az irodalmi nyelvben a [g] felel meg. Ez az oka, hogy az oroszok a [h]-t a tőle akusztikailag távol álló [g]-vel helyettesítik, ezért aztán a himnusz megfelelője [gimn], Hitlert [gitler]-nek mondják, és nem tudják, hogy Hermann Göring [german gering] kereszt- és vezetékneve nem ugyanazzal a betűvel kezdődik.

Gitler kaput
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ez is azonban inkább a régi átvételekre igaz, mert ma inkább [ch]-val helyettesítik a [h]-t, pl. Heves megyét [cheves]-nek nevezik, ha valamiért erre kerül sor. Korábban is előfordult a [ch]-val való helyettesítés, elsősorban akkor, amikor bizonyos kifejezésekkel inkább élőszóban, mint írásban találkoztak. Így például a német hände hoch! ’kezeket fel!’ felszólítás [chende choch] formában került be az oroszba.

Kapcsolódó tartalmak:

• Hogy beszél a szomszéd?
  Szláv nyelvek és eredetük
• Bevezetés a cirill ábécébe
• Öt tévhit a cirill írással kapcsolatban
• Miből van a lekvár?
• Szláv szó-e a punci?
• Honnan jön a strici?

Hasonló tartalmak:

• Honnan jön a kaszroj?
• Milyen „régi” a szlovák nyelv?
  A kezdetek
• Milyen „régi” a szlovák nyelv?
  Az előzmények
• A „kottázó” görögök
• Az EB és a pénz: kérdések

Hozzászólások (46):