Milyen „régi” a szlovák nyelv?
Az előzmények

A cikk nem a címben feltett naiv kérdést akarja megválaszolni, hanem a szlovák nyelv példáján keresztül azt akarja megmutatni, hogy egyrészt a nyelvek és a nyelvjárások elhatárolása nemcsak a jelenkorban, hanem történetileg sem feltétlenül egyértelmű. A szlovákban is vannak olyan nyelvjárási sajátosságok, amelyek igen régiek, és régtől fogva elkülönítik a csehtől.

A cikk tárgyának megértéséhez nem árt, ha felvázoljuk röviden a szláv nyelvtörténet főbb mérföldköveit. A szláv az indoeurópai (ieu.) egységen belül az úgynevezett északi csoportba tartozott a balti és a germán nyelvek őseivel együtt. Ezt két közös nyelvjárási jelenség (izoglossza) jelöli ki:

1. Ezek a nyelvekben a kettes és többes szám részes- és eszközhatározós esetében *-m- elemet tartalmazó rag található, míg a többi nyelvben e helyett *-bʰ- hangot (ill. annak folytatását) találunk.
2. Az ieu. *a, *o, és *e magánhangzóhármasnak itt két folytatása van, az *a és az *o egybeesett, de az *e nem.

Az ékezet mássalhangzókon a jésített ejtést mutatja: ć, ś, ŕ (de az utóbbi a mai szlovákban a hosszú szótagképző r jele). A felső kis v-alakú ékezet (hácsek) speciális szláv hangokon áll: č [cs], š [s], ž [zs], ř (kb. [rzs]), ě (jaty, különböző [e]-féle hangokként – illetve a mai csehben p, b, v után [je], m után [nye] hangkapcsolatként – ejtve).

Egy harmadik izoglossza ugyanakkor a balti-szláv csoportot elválasztja a germántól: ez a szatem-kentum szembenállás, amely szerint az ieu. alapnyelv palatoveláris (azaz a hátulsó szájpadláson jésítve képzett) *ḱ, *ǵ és *ǵʰ hangjai s ~ š, z ~ ž réshangokká lettek a szatem ágban, ezzel szemben „megkeményedve” egybeestek a tiszta *k, *g, *gʰ veláris hangokkal, ill. folytatóikkal a kentum ágban. Újabban ezt a régen jelentősnek gondolt különbséget már csak a kései ieu. izoglosszák egyikének tartják, amely mindössze arra mutat, hogy a felbomló ieu. őshazában a germánoktól éppen elváló balti-szláv csoport délkeletről az indoiráni-örmény-albán csoporttal érintkezett (és alkotta együtt időlegesen a szatem ágat), amikor az ieu. veláris hangsorok átalakulása megtörtént.

Az ieu. nyelvek szétválása Gramkelidze és Ivanov szerint (1984)
(Forrás: Wikimedia Commons / Kiro Vermaas / CC BY-SA 4 0)

A germánoktól való elkülönülés és az időleges szatem csoportosulás felbomlása után a balti és a szláv nyelvek továbbra is együtt maradtak. Emiatt egyesek úgy vélik, hogy létezett közös balti-szláv alapnyelv, míg mások azt gondolják, hogy az elválás már a germánokkal egy időben történhetett, csak a földrajzi közelség miatti további szoros együttélés során jelentek meg közös nyelvi újítások. Így továbbra is szokás balti-szláv egységről beszélni, még akkor is, ha ez alatt integrációra gondolunk. Ez a közösség – amelyen belül a szlávok inkább a már kihalt nyugati balti (óporosz, jatving) nyelvekhez állnak közelebb, semmint a mai keleti balti litvánhoz és letthez – a centrális vélemények szerint kb. az i. e. 2. évezred közepéig tartott.

A balti-szláv egység néhány fejlődési modellje
(Forrás: Wikimedia Commons / N. van Wijk, Blleininger, Raoul NK)

Ősszlávnak a szláv nyelvek történetének azt a szakaszát nevezzük, amikor a szláv ág az indoeurópai nyelvektől már elkülönült, de még nem indult meg önálló nyelvekké való átalakulása. Ószlávnak azt a nyelvállapotot nevezzük, melyet a szláv nyelvek legkorábbi nyelvemlékei tükröznek. Ezt Konstantin dolgozta ki az i. sz. 9. közepén a Szaloniki környékén használt, már elkülönült óbulgár (ómacedón) dialektus alapján, de a használata során dokumentálhatók benne az adott régió ettől elütő nyelvi sajátosságai is.

A balti-szláv egység korára teszik a zenei hangsúly (intonáció) kezdeteinek kialakulását. Úgy tartják, hogy az ieu. alapnyelvből örökölt hangsúly ugyan erősségi (dinamikus) volt, de a szavak szótagjait a japánhoz hasonlóan magas vagy mély hangfekvésben (intonációval) ejthették. Kettőshangzók esetén az intonációs határ a szótag belsejébe is eshetett: ha a második elem volt magasabb fekvésű, ekkor emelkedő (akut) hangsúlyról beszélünk; ha az első, ekkor ereszkedőről (cirkumflexről). Ezekben a nyelvekben a magánhangzó + r, l, n, m hangkapcsolat is kettőshangzónak számított (a balti nyelvekben máig), így az intonáció ezeken a szótagokon is megjelent. Idővel a változó intonáció az egyszerű hosszú magánhangzókra is átterjedt: emelkedő hangsúly esetén az első, ereszkedő intonáció esetén a második morát (szótagfelet) ejtették magasabb hangon. A rövid szótagoknak eredetileg nem alakult ki önálló intonációjuk, az majd csak a kései ősszláv korszakban jelenik meg. A hangsúly helye tehát eredetileg szabad volt és független az intonációtól. Ez később úgy változott, hogy a lettet leszámítva csak a hangsúlyos szótag intonációja maradt meg; míg a lett esetén a hangsúly kötötté vált (az esetek túlnyomó többségében az első szótagon), de a hosszú szótagok máig ettől függetlenül intonálódnak. A zenei hangsúly szlávon belüli további változásai a cikk második részében fontosak lesznek.

A betűk fölötti vízszintes vonás (makron) hosszú hangot jelöl: ā, a fölső felülről nyitott félkör (breve), pedig rövidet: ă. Az ószláv és kései ősszláv alakokban az ŭ és ĭ a nagyon rövid, de még szótagképző jerek (ъ, ь) átírásául szolgálnak. A hasonló még rövidebb, már nem szótagképző hangokat alsó félkör jelöli: u̯, i̯.

Az így önállósult ősszláv nyelv még jó ideig a mai litvánhoz hasonlított, az ószláv влькъ (vlĭkŭ), mai szlovák vlk, orosz волк (volk), szerb-horvát vuk ’farkas’ az ősszlávban még ugyanúgy *vĭlkăs-nak hangozhatott, mint a mai litván vilkas. Az ószláv цѣна (cěna), mai közszláv cena ~ цена ’ár (érték)’ hangalakja hasonlóan *kăi̯nā lehetett, mint a mai litván kaina. Ennek a szakasznak a neve a korai ősszláv, amelynek elején már kialakult az ószlávban dokumentálható magánhangzórendszer (de a rövid ă hang még sokáig nem ajakkerekítéses o volt, miként az ma sem az hangsúlytalan szótagokban pl. a déloroszban, beloruszban), valamint a magyar doh, almanah szavak végén hallható zöngétlen veláris χ réshang, amelyet a cirill helyesírás х betűvel jelöl, a déli szláv latin betűs ortográfia h-val, a nyugati szláv pedig ch-val. A χ további sorsa cikkünk tárgyát képezi.

A legegyszerűbb korszakolás csak két (korai és kései) periódust különít el az ősszláv időszakon belül, és ebben a rövid cikkben ennél részletesebb nem is szükséges. Azonban a korai korszak végét mégis ki kell emelni, ugyanis ekkor alakult ki a szláv nyelvek egyik legjellegzetesebb sajátossága, a szótagharmónia, amely szerint egy szótagban minden hangnak egyöntetűen palatálisnak (magasnak, lágynak) vagy velárisnak (mélynek, keménynek) kellett lennie. Vagyis ez óta lágyítják a magas magánhangzók a mássalhangzókat, illetve viszont. Ennek a folyamatnak az első feltételezett lépése, a *j (*i̯) hang összeolvadása a megelőző mássalhangzóval, az időszámításunk kezdetére datálható. A szótagharmónia további lépései közül az egyik, az úgynevezett II. palatalizáció fontos lesz a témánk szempontjából, és egyben ez a pont, ahol az első szláv nyelvjárási különbség tetten érhető a nyugati, valamint az akkor még egységes (a déli szláv nyelveket is magában foglaló) keleti szláv nyelvek között.

Az i. sz. 4. századdal kezdődő kései ősszláv periódust a másik jelentős ősszláv hangváltozás, a nyíltszótagúságra vezető hangváltozások kezdete jelöli ki. a folyamat végén alakult ki az az állapot, hogy a szláv nyelvekben csak nyílt szótagok állhattak, és azon belül is a hangok nem lehettek kevésbé „hangzósak”, mint a megelőzőek. (A „hangzóssági” skála az alábbi volt: zöngétlen < zöngés < szonor mássalhangzók [v, j, n, m, r, l] < magánhangzók.) A szláv szavak hangtestét végül is ez a folyamat távolította el teljesen a baltiakétól. Ez az a szakasz, ahol megjelent a szláv nyelvek hármas tagozódása, mivel a déli szláv nyelvek ekkor váltak ki a tágabb keleti tömbből.

Az ősszláv periódus végét rendszerint a már írásos ószláv nyelv i. sz. 9. közepi megjelenésével számítják. Innentől indul az önálló szláv nyelvek korszakolása, jóllehet az ősszláv kor végén megindult utolsó közös változás, az úgynevezett „jer”-ek, azaz a redukált ъ (ŭ) és ь (ĭ) magánhangzók eltűnése csak a 12. századra ért véget, de ez nyelvágakon belül is eltérő eredményre vezetett, és más, nem egységes folyamatokkal együtt zajlott le.

Ami a cikk közelebbi tárgyát illeti, az i. sz. 9. századtól önállósodó cseh és szlovák nyelv kezdeti együttes fejlődési szakaszát rendszerint – közös név híján – az ócseh terminussal illetik, bár ha a szlovák sajátosságokon van a hangsúly, akkor az ószlovák elnevezés is alkalmas. A közös nyelvállapottól a cseh jórészt fonetikai, a szlovák pedig nyelvtani újításokkal távolodott el, és ennek mértéke az i. sz. 15–16. századra lett olyan mérvű, hogy külön nyelvekről beszélhetünk. Ez a kétrészes cikk a még egységesnek tekinthető cseh-szlovák nyelvállapoton belüli különbségekről szól, ezért nem tér ki részletesen a két nyelvet a történeti korban elválasztó fejleményekre. A szlovák és a cseh nyelvet egymástól elsőnek elhatároló tudományos művet a szlovák Pavel Doležal írta 1746-ban Grammatica Slavico-Bohemica címen: ez egyébként a modern cseh irodalmi nyelv megalapozásához is hozzájárult, mert az i. sz. 16. sz. második felének állapotát tükröző Králicei Biblia nyelve, amely akkor még mindkét nép irodalmi nyelve volt, a kor cseh nyelvétől majdnem annyira távolt állt, mint a szlováktól. E kezdet után cseh részről Josef Dobrovský (Lehrgebäude der böhmischen Sprache, 1809), szlovák részről pedig Ľudovít Štúr (Nauka reči Slovenskej, 1846) kodifikálta a modern nyelvi normát.

A Králicei Biblia
(Forrás: Wikimedia Commons / Ben Skála, Benfoto / GNU-FDL 1 2)

II. és III. palatalizáció – Az első különbség

A szláv nyelvtörténet három, római sorszámmal jelölt palatalizációt ismer, amikor a szótagharmónia keretében a veláris k, g, és χ hangok az utánuk, ill. előttük álló magas magánhangzó hantására alveolo-palatális č/ć, ž/dź-ź, š/ś hangokká lettek. Ezekkel a hangváltozásokkal szláv szóképzésnél és ragozásnál máig találkozunk. A három palatalizáció időrendi sorrendjéről viták folynak, a II. kezdete a legkorábbi időrend szerint az i. sz. 2–3. századra, a legkésőbbi datálás alapján pedig a 6–7. századra esik. E szerint az *ai̯ kettőshangzóból valamivel korábban kialakult új *ě, ill. *ī hangok, valamint a germán kölcsönszavak magas magánhangzói előtt k > ć, d > dź ( > ź) és χ > ś vagy š változás történt. A cikk szempontjából ez utóbbi a lényeges, és egyben ez az első kimutatható szláv nyelvjárási jelenség: Nyugati szláv nyelvnek a lengyelt, a szorbot, a csehet és a szlovákot nevezzük. Keleti szláv nyelvek az orosz, a belorusz és az ukrán. Déli szláv nyelvek a bolgár, a macedón, a szerb-horvát-bosnyák-montenegrói és a szlovén. Mint a példák mutatják, az egyes csoportokba sorolt nyelvekben is megjelenhetnek a más csoportokra jellemző tulajdonságok. a χ-ból csak a keleti és déli szláv nyelvekben lett ś (ill. utóbb megkeményedve s), a nyugati szláv nyelvekben az eredmény az š hang. Kivéve a szlovákot (a legdélnyugatibb nyelvjárásai kivételével), ahol az eredmény a déli-keleti nyelvekhez hasonlóan s. Vö. cseh Čech > Češi : szlovák Čech > Česi ’cseh > csehek’, cseh střecha > na střeše, szlovák strecha > nyelvjárási na strese ’tető > tetőn’.

A III. palatalizáció a II.-hoz hasonló hangváltozást takar, csak itt a mássalhangzók a megelőző i, ь (ĭ), ę hangok hatására „lágyultak” meg. Rendszerint a III. palatalizációt a II.-at egy évszázaddal követő, vagy azzal egyidejű jelenségnek gondolják, amely az i. sz. 9. századra már véget ért. Ez utóbbi azon alapul, hogy az i. sz. 3–4. században a szlávba került germán kölcsönszavakban még tapasztalható a *g >*dź (> *ź), hangváltozás, de a 9. században bekerültekben a g megmarad. Ezért különbözik a korai ógermán kuningaz ’király’ szóból származó ószláv кънѧѕь (kŭnędzĭ) ’herceg’ és a kései óészaki Væringi ’varég’ népnévből lett ószláv варѧгъ (varęgŭ). A III. palatalizáció esetén a II.-kal ellentétben a szlovák a többi nyugati nyelvvel tart: a χ hangból itt is š lesz, amint az a korai ősszláv *вьхъ (vĭχŭ) ’mind’ szó folytatói esetén látható: A lengyel sz ejtése [s].cseh vše(chen), szlovák vše(tok), lengyel wszy(stek), de ószláv вьсь (vĭsĭ), orosz весь (veś).

A lengyel-cseh-szlovák hármashatár
(Forrás: Wikimedia Commons / SlovakSoft / CC BY-SA 3 0)

A III. palatalizáció időben behatárolja a II. hatókörét is, ugyanakkor az eltérő szlovák fejlemények jelzik, hogy nem lehet egyszerű déli vagy keleti szláv hatással számolni, mert akkor a III. palatalizáció is eltérő eredményt adott volna. Adott tehát egy az i. sz. 2–7. századtól a 9. századig kialakult eltérés, amely már akkor, az ősszláv korban elválasztotta a leendő szlovák nyelvjárásokat a környezőektől, így a leendő cseh dialektusoktól is.

A folytatásból kiderül, hogyan távolodtak el egymástól még inkább ezek a nyelvjárások: a palatalizáción túlmenő, további ősi különbségeket is sorra fogjuk venni.

Irodalom

Baleczky Emil – Hollós Attila: Ószláv nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.

Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Horálek, Karel: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967.

H. Tóth Imre: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. JATEPress, Szeged, 1996.

H. Tóth Imre: Rövid összehasonlító szláv nyelvtan, I. rész (Hangtan, alaktan). Kézirat (JATEPress), Szeged, 1999.

Pauliny, Eugen – Ružička, Jozef – Štolc, Jozef: Slovenská gramatika, 5. vydanie. Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 1968.

Kapcsolódó tartalmak:

• Szlovák: elcsehesedett szlovén?
• Cseh és szlovák kiejtési útmutató
• Rejtélyes kapcsolat a g és a h között
• Kell-e csehről szlovákra fordítani?
• Tegnap még egyformán beszéltünk

Hasonló tartalmak:

• Milyen „régi” a szlovák nyelv?
  A kezdetek
• Az EB és a pénz: kérdések
• Hogy beszél a szomszéd?
  Szláv nyelvek és eredetük
• Honnan ered a burgonya szó?
• Honnan jön a kaszroj?

Hozzászólások (79):