Ne sírj a versen!
Olvasóink már hiányolták a dalelemzések sorából a Kispált. Igyekeztünk eleget tenni a kívánságnak. Elemzésünkből az is kiderül, néha jobb nem elemezni.
Ha már legutóbbi elemzésünkben úgyis előkerült az önmegszólító verstípus hagyománya, nem hagyhatjuk ki, hogy visszarévedjünk egy kicsit árnyas kamaszkorunkba, és egy akkori nagy kedvencet, mára már klasszikust terítsünk ma ki a boncasztalra. Annál is inkább, mert olvasóink javasolták, hogy foglalkozzunk a feloszlott, de el nem feledett zenekarral.
A Kispál és a Borz zenekart talán nem kell bemutatni: a 80-as évek végétől kezdtek el ismertté válni, és a 2000-es évek végéig hihetetlen népszerűségre tettek szert a legkülönbözőbb korosztályokat képesek voltak megszólítani. Azt, hogy a régi dalok mára klasszikussá váltak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy irodalmi elemzés is született róluk – nem is tegnap. Az Iskolakultúra 1996-os 1. számában Arató László elemezte az egyik korai Kispál-dalt, a Halszív címűt.
Mi is egy korai dalt választottunk ki, az 1990-es Naphoz Holddal című lemezről a Húsrágó, hídverő címűt. A dal az ős-Kispál egyik legzúzósabb slágere. Szövege rövid és enigmatikus (már a címben szereplő két furcsa összetett szót sem nagyon könnyű értelmezni), ugyanakkor a megszólító (vagy inkább önmegszólító) forma nagyon közvetlenné és személyessé is teszi. Az egyszerű dallam magával ragadó, és a szöveget is húzza magával a dinamizmus. Meg különben is, kamaszkorunkban nem nagyon van időnk megállni és értelmezgetni. De most nincs más hátra, most van itt az ideje a szembenézésnek: hogyan is értelmezhető a szöveg. Halljuk a dalt! (A dalszöveget szokás szerint a cikk végén közöltük.)
Az első értelmezési nehézség, amin fennakadunk a címben és a dalban is szereplő két összetett szó: húsrágó, hídverő. A dal szövege sok támpontot nem ad az értelmezéshez, csupán annyit, hogy a megszólított a húsrágó és a hídverő. És mivel a két szó közül az első mindenképp egyedi alkotásnak tűnik, és a második sem túl sokféle kontextusban fordul elő, ideje előkapnunk az anyanyelvi elemzőkénket, a grammatikánkat.
A húsrágó az, aki húst rág, húst eszik, mint ahogy a porszívó az, ami a port szívja, a fűnyíró az, ami a füvet nyírja. A húsrágó megrágja a húst, azaz húsevő – még az is lehet, hogy ragadozó, de még valamilyen húst pusztító parazita is lehet. Minden esetre nem lehet egy túl békés lény. Lehet – nem vegetáriánus – ember is, lehet állat is. (Erre a kérdésre még visszatérünk.)
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
A hídverő szó nem teljesen egyedi alkotás. Hídverő az, aki hidakat készít, aki a hidat tartó cölöpöket leveri. Ma már azonban hivatalosan nem hívják hídverőnek a hídépítőket (hidászokat). De a szó – még ha nem is gyakori – él a köznyelvben abban értelemben, hogy ’kapcsolatokat épít, összekapcsol, esetleg kibékít egymással embereket vagy csoportokat’. A hídverő tehát békítő, kapcsolatokat építő lény.
A húsrágó és a hídverő tehát – értelmezésünk szerint – ellentétben állnak egymással. De mivel az a kontextusból teljesen világosan kiderül, hogy a két furcsa összetétel ugyanarra a személyre, méghozzá a megszólítottra vonatkozik, azt kell feltételeznünk, hogy maga a megszólított egy ellentmondásos lény, akinek két oldala, egy húsrágó és egy hídverő oldala van.
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan / CC BY-SA 3.0)
A dalszöveg elején ki is derül az alaphelyzet: a beszélő valamilyen kritikus helyzetben, valaminek a végpontján („és most nincs más, hát jöjj elő...”) megszólítja ezt a bizonyos ellentmondásos lényt, hogy jöjjön elő, és beszélni kezd hozzá. A verskezdet emlékeztet Kosztolányi Dezső Számadás című önmegszólító költeményének kezdetére, ami így hangzik:
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,
Az alaphelyzet megszólításából még egy tulajdonságát megismerjük a megszólítottnak: azt, hogy fél karral ölel, azaz ismét egy olyan tulajdonsággal van jellemezve, ami ellentmondásos, ambivalens jellegére utal. Aki fél karral ölel, az ölel is, meg nem is; ölel, de nem igazán.
A következő pár sorból azt is megsejthetjük, hogy miért kell előjönnie a húsrágónak:
Itt elveszett este egy bogár a testbe
Azért csak sejthetjük, mert a sorok valójában nyelvtanilag, logikailag nem kapcsolódnak, inkább valamilyen laza asszociációs kapcsolat van közöttük. Ráadásul ez a sor még nyelvtanilag is megdöccen – a rendkívül furcsa szórend azonban belső rímet eredményez (este – testbe), ezért a sor még inkább magára irányítja a hallgató figyelmét.
Hogy miféle bogárról van szó? Lehet-e ő maga a húsrágó (fenti értelmezés szerint a parazita), akit keres a megszólaló, vagy ez egy másik lény, aki a „vészhelyzetet” okozza, és aki ellen a beszélő a húsrágó segítségét kéri, akiből később az óriás lesz? – Ez nem derül ki. (Értelmezés bármelyik feltételezéssel lehetséges.)
Minden esetre a következő sorokból kiderül, hogy miért is van a beszélő kitüntetett, kritikus helyzetben:
Hogyha új trükköt nem csinálsz
Holnap kijön egy óriás
Téged megesz, engem elás
És nem csinál semmi mást
Ez a kurva nagy óriás
Azaz ki kell találni valamit (egy „új trükköt”), hogy az a bizonyos óriás, aki szintén kellőképpen enigmatikus lény, akinek szintén nem mellékelték a CV-jét, nehogy elpusztítsa mind a beszélőt, mind pedig a húsrágót. Hogy mindez miért történne, szintén nem tudjuk meg. És elkeseredünk, hogy bizony ennek semmi értelme!
És amikor idáig eljutunk az igen rövid dalban, rájöhetünk, hogy teljesen vakvágányon értelmezgettük az eseményeket; teljesen felesleges külön szereplőket feltételeznünk és sztorit keresnünk. Ugyanis a dal nem egy konkrét külső (vagy akár belső) eseménysort (lélektani folyamatot) mond el, hanem inkább egy általános életérzést jelenít meg. A húsrágó és a hídverő, a bogár és az óriás mind a beszélő, a saját magát megszólító lírai én belső harcának metaforikus szereplői.
(Forrás: Kispál és Borz)
Hogy ez a belső harc mennyire komoly, azt az mutatja, hogy már-már a kétségbeesés határáig viszi el a lírai ént. Ezt a refrénnek a kétségbeesetten gyerekes megfogalmazása mutatja:
Csinálj csodát, én meg elhiszem
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog
És megígérte Anyu is, hogy megkapod
És a refrén utáni strófában szintén folytatódik a kétségbeesett kapkodás, és az ellentmondásokkal teli feszültség: egyszerre szaladna („vágd el, és szaladj”), illetve megállna („én idáig jöttem”); egyszerre egyesítené, szinkronizálná a testet és a lelket („egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad”), illetve választaná el egymástól („én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”).
A szövegnek ez az utolsó része látszólag, logikailag a refrénhez csatlakozik a mert kötőszó miatt, valójában azonban szorosabban kötődik az első versszakhoz. Egyrészt ugyanúgy megjelenik itt is a titokzatos megszólított. Másrészt a kar motívuma, illetve a holt ág (holtág) megjelenése miatt. A fél karral ölelő megszólítottat itt arra biztatja a beszélő, hogy vágja el az a fél karját is, mert az a kar csak egy holt ág (vagy holtág) – ami meg visszautal a hídverő motívumára.
A fentiekből azt láthattuk, hogy a Húsrágó, hídverő – sok más Kispál-számhoz hasonlóan – nem elmond valamit, sokkal inkább képeken és asszociációkon keresztül megjelenít. A Húsrágó... egy valamilyen kritikus, válságos helyzetben lévő beszélő kétségbeesését, belső vívódását mutatja meg, tárja elénk egy, a klasszikus irodalomból is ismert vershelyzetben.
Kispál és a Borz: Húsrágó, hídverő
És most nincs más, hát jöjj elő
Húsrágó, hídverő, félkarral ölelő
Itt elveszett este egy bogár a testbe
Hogyha új trükköt nem csinálsz
Holnap kijön egy óriás
Téged megesz, engem elás
És nem csinál semmi mást
Ez a kurva nagy óriás
Mindentől messze, a szívhez közel
Csinálj csodát, én meg elhiszem
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog
És megígérte Anyu is, hogy megkapod
Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj
Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad
Húsrágó, hídverő ne sírj a versen
Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem
Aki ezt a kommentet olvassa, tudja meg, hogy van a Quimby, híres magyar zenekar! Aki csak olvassa, hallgasson meg pár számot és a kedvencét - ha az illető nyestes -, elemezze, Ákosh :) helyett!
"És amikor idáig eljutunk az igen rövid dalban, rájöhetünk, hogy teljesen vakvágányon értelmezgettük az eseményeket; teljesen felesleges külön szereplőket feltételeznünk és sztorit keresnünk. Ugyanis a dal nem egy konkrét külső (vagy akár belső) eseménysort (lélektani folyamatot) mond el, hanem inkább egy általános életérzést jelenít meg." - na itt az igazság, szerintem a Kispál-számok nagy részének semmi értelme nincs, csak valamilyen hangulatot próbál átadni (talán kivétel lehet a Szőkített nő és az Emese, de azok sokkal populárisabbak is). A történet vagy logika hiánya természetesen nem von le az értékékükből, csak nehezebben emészthetőek a nagyközönség számára - végülis ezért nevezzük ezt a műfajt alternatívnak.