Te mit parodizálsz?
Dalelemzési sorozatunk következő állomásában bekeményítünk, lemegyünk a föld alá, és megkeresünk néhány bëlgát.
Tíz éve jelent meg a Bëlga zenekar első nagylemeze, a Majd megszokod. Azóta volt alkalmunk mit megszokni, mert az évi átlag egy lemezt szépen kitermelték a bëlgás fiúk. Mindegyik lemezről egy-két dal népszerűvé, slágerré vált. Ki ne ismerné az első lemezről a Nemzeti hip-hopot vagy a Jön a Gólemről a Királyok a házbant, ezek ma már minden valamirevaló házibuli kötelező kellékei. Az utóbbi néhány évben aztán több Bëlga-szám is felkerült néhány rádióadó listájára, mint például a Gyaloglás vége, vagy a tavalyi Fesztivállapot. Ennek ellenére sem mondhatnánk azt, hogy a zenekar túlzottan populáris lenne.
A zenéjüket nem nagyon lehet azzal vádolni, hogy azt a fülbemászós-dallamos vonalat képviselnék. A szövegeik meg sokszor bonyolultak, mindenféle utalgatásokat tartalmaznak, párbeszédesek, vagy párhuzamos monológokat tartalmaznak, és nem egyszer nagyon mocskosak, káromkodósak. Előre is figyelmeztetjük tehát az olvasókat, hogy az alábbiakban elemzendő dal szövege nyomokban trágárságokat is tartalmazhat. Ráadásul a szövegek sokszor tényleg annyira bonyolultak, hogy első hallgatásra nem is érthetőek.
Az első lemez 10 éves évfordulóját illendő, ha egy erről a lemezről származó dal elemzésével ünnepeljük meg. A választás egyáltalán nem volt könnyű, mert szinte minden dalban van valami nyelvileg, vagy költészeti eszköztárában érdekes dolog. A Majd megszokod nagyon jó lemez, mondhatni erős lemez, ráadásul elég sok mindent megmutat a Bëlgából, ami aztán később, a többi lemezen is előjön – visszatérő motívumként: a gengszter-rap (Hello), az óvodás-téma (Ovi) és a teljes abszurd (Wunder Scheisse). És persze, ami minden dalban közös: az önirónia, az irónia, az eltúlzottság és a paródia.
FigyelmeztetésFigyelmeztetjük olvasóinkat, hogy az alábbi videó nem klip, és a képek nem is járulnak hozzá semmiben a dal értelmezéséhez. Javasoljuk, hogy a dal hallgatása közben inkább az alább megtalálható dalszöveget kövessék.
Végül a választásunk – a szemfüles olvasók már sejthetik – az Erős kép című számra esett. Ez a dal azért nagyon érdekes, mert már a címével is arra utal, hogy itt a szöveg a saját eszközeiről is fog beszélni. Az erős kép ugyanis – bármilyen meglepő – egy erős költői képre, egy metaforára vonatkozik a dalban. A párbeszédes alaphelyzet igen mókás és bëlgás: két, valószínűleg elég művelt, jó eséllyel bölcsész és a depikultúrát bennfentesként ismerő fiú „nagy lelki beszélgetése” az élet értelméről (illetve inkább az értelmetlenségéről). Halljuk!
Már első hallgatásra feltűnik, hogy ez nem egy őszintén depressziós dal. Persze ismerjük ezt a vonalat a magyar popzenében, amikor az alternatív fiúzenekar szomorkodik és közben mély gondolatokat közöl. Még csak azt sem mondanánk, hogy ezt a vonalat nem lehet igényesen, jól csinálni. Például az elmúlt években a Vad Fruttik zenekar a Nekem senkim sincsen vagy a Kemikáliák című számával elérte ennek a műfajnak a csúcsát. De világos, hogy a Bëlgánál nem erről van szó. Az is biztos, hogy a Bëlga nem a Vad Fruttikat figurázza ki, ugyanis az Erős kép korábbi az itt idézett daloknál. De akkor – hogy a zenekar egyik kedvenc kérdését idézzük – mit parodizál?
A dal egy párbeszéddel kezdődik, ami megadja az alaphelyzetet. Két barát beszélget az élet nehézségeiről, személyes problémáikról.
El akarom mondani, mi fáj.
Én is el akarom, meghallgatsz?
Az első poén, hogy a két hang nem egymás után mond el egy-egy történetet, hanem egyszerre vágnak bele az általuk nyilván jól ismert, szó szerint azonos, erősen általános világfájdalomba. A 21. századi spleen, az életuntság, a kiégettség, a depresszió megfogalmazása egyáltalán nem hétköznapi, hanem elég irodalmias regiszterben történik. A egymásra rímelő sorok páronként azonos szerkezetűek, így hozva létre gondolatritmust:
Behúzom a függönyt, a sötétítőt
Lehúzom a rolót, a fény elnyelőt
Egészen a szakasz utolsó soráig még talán komolyan is vehetnénk a világfájdalmas tartalmat, de azért ami sok, az sok:
Vagy csak álmodom egy nem létező kapualjban, talán
A nemlétező kapualjban való álmodás képe, ami az egész szakaszt elbizonytalanítja, egyértelműen paródiája mindazoknak a lírai (és nem lírai) szövegeknek, amelyek a vélt filozofikus mélységüket értelmetlenségekkel, abszurd képekkel jelenítik meg. Ez a sor egyben megadja az első hosszabb monologikus szakasz csúcspontját. Ez után ismét egy rövid párbeszédes rész következik, ami újabb poént tartogat.
(Forrás: Wikimedia Commons / Sarah / CC-BY SA 2.0)
Kiderül belőle, hogy a beszélgető felek valójában csak mondják a magukét, nem figyelnek egymásra. De a legkegyetlenebb talán mégis az, hogy ebben a rövid párbeszédes szakaszban jól megnyugtatják egymást arról, hogy érdekli őket a másik, majd folytatódik a következő szakaszban a párhuzamos monológ. Ez pedig folytatja az eddig is érzékelhető fokozást: az ártatlan világfájdalom megjelenítését átveszi a depressziós állapot egyre túlzóbb leírása.
A szöveg felváltva él a testiség naturalisztikus leírásának eszközével, illetve az irodalmi magfogalmazásokkal. Ezek állandóan ellentétben állnak egymással, ez azonban nem a tragikus, hanem a komikus hatást erősíti. Erre talán a legszebb példát a következő sorpár adja:
Az idő csontomba plántálja sorsomat,
Az ideg ritmusra rángatja combomat
Majd a dalnak körülbelül a közepén következik az erős kép, amire már a cím is utal:
Életem délibáb és végtelen Hortobágy,
Fáradt lelkem bevetetlen ágy.
Az erős kép két (vagy ha úgy vesszük: három) metaforából áll, amelyek együttesen – valljuk be – egy erős képzavart alkotnak. A vers az életet azonosítja a délibábbal, azaz egyfajta illúzióval, illetve a Hortobággyal, ami egy nagyon is létező, konkrét hely. (De az azonosítás alapja nyilván az elmaradottság és a pusztaság, kihaltság motívumának a hangsúlyozása.) A második sor metaforája pedig a lelket azonosítja egy bevetetlen ággyal. (Utóbbi esetében az azonosítás alapja az elhagyatottság, a rendezetlenség lehet.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Mila Zinkova / GNU-FDL 1.2)
Abban, hogy ezt az egészet nem kell komolyan vennünk, hogy nem kell arra gyanakodnunk, hogy a Bëlga komolyan gondolja ezt a képzavart, onnan lehetünk biztosak, hogy a dal egyik beszélője rögtön reflektál is arra, hogy milyen ez a megfogalmazás: Itt jön a címben is kiemelt „Erős kép!” ítélete.
És a beszélőink ezen a ponton lepleződnek le. Innentől biztosak lehetünk abban, hogy számukra a világfájdalom, a depresszió csak póz. Hogy monológjuk leginkább költői tehetségük (vagy inkább: tehetségtelenségük) kiélésére való. Ezért, ha eddig nem lettünk volna elég biztosak benne, mostantól teljesen világos: semmit nem kell komolyan vennünk.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A dal is ennek szellemében halad tovább: Egyre elborultabb, abszurdabb képek következnek (az abszolút túloldalon a párkányra repülő kismadár, a galambok, a papagáj), és ezzel együtt nő a szöveg komikus hatása is. A bölcsész (feltehetőleg irodalmár vagy filozófus, de leginkább mindkettő) fiúk itt már teljesen elvadulnak. Úgy, hogy a dal végére műsegélykiáltásuk műsírásba torkollik, mi pedig egyre jobban nevetünk rajtuk.
(Forrás: Wikimedia Commons / c. kennedy garrett / CC-BY 2.0)
Na de honnan tudjuk, hogy irodalmárok, hogy önjelölt költők? Egyrészt a költői képek túlburjánzó használatából. Másrészt magából az „erős kép” kifejezésből. Ez tökéletesen „esztétikaszakos” megfogalmazás. A hétköznapi nyelvben a paprika, vagy a bodybuilder szokott erős lenni, esetleg a pálinka. A költői kép meg a hétköznapi nyelvben jó vagy esetleg szép. Az erős kép kifejezés kifejezetten azoknak a bölcsészeknek a nyelvhasználatához kötődik, akik lépten-nyomon hangsúlyozni akarják bölcsészi mivoltukat. De ha ez nem lenne elég, fiatal spleenes költőink megidézik József Attila Tiszta szívvel című versét is a következő sorokban:
Nincs barátom se ellenségem
Nincs nagyapám se nagyanyám,
Ezen kívül többször is utalnak a vers keletkezésének körülményeire, illetve a szövegnek a megalkotottságára, nyelviségére – ennél gyönyörűbb posztmodern közhelyet nehezen tudnánk találni:
A függöny, mint említettem be van húzva,
Vagy itt:
Csak akkor jó, ha igazán fáj,
Csak akkor fáj, ha igazán jó.
Most mit kezdjek ezzel a rímmel?
Látod? Már ez sem stimmel.
Utóbbiban elég jó poén, hogy a két közhely egymás után helyezése a versben egyáltalán nem rímel (fáj – jó), míg a rá reflektáló sorok viszont tökéletes rímet hoznak létre (rímmel – stimmel).
(Forrás: Wikimedia Commons / JJ Harrison / CC-BY SA 2.5)
Fiatal depressziós költőink azonban nemcsak a magas irodalomban jártasak, ugyanis a dal szövege megidézi Ganxsta Zolee és a Kartell Nyugati oldal, keleti oldal című (cseppet sem irodalmi) számát is a következő sorokban:
Hiába csörög a telefon, föl nem kapom,
Ki az? Nekem senki se telefonáljon
Ezt a számot egyébként a Majd megszokod című lemezen több dal is felidézi, például az Ovi című.
Hogy mondhatjuk-e azt, hogy a Bëlga Ganxstát parodizálja, vagy a gengszter-rapet? Nem hiszünk benne. A fentiekben pont azt igyekeztünk megmutatni, hogy a Bëlga-dalok sokkal bonyolultabbak annál, mintsem hogy ilyen leegyszerűsítő kijelentéseket tudjuk tenni velük kapcsolatban. Reméljük, sikerült bebizonyítani, hogy igenis érdemes Bëlgát hallgatni, még akkor is, ha előszörre talán nem tetszik. Ha így járnánk, hallgassuk meg még egyszer. Mert ha megértjük a szövegüket, olyan tanulságokra is bukkanhatunk, mint az Erős kép esetében: kerüljük a pozőr bölcsészfiúkat, mert nevetségesek.
Bëlga: Erős kép
El akarom mondani, mi fáj.
Én is el akarom, meghallgatsz?
Gyere, ülj ide mellém.
Köszönöm.
Az életből túl sok jutott,
A születés korán a világra hozott
Nem kell már a falat kenyér,
Nem jut már a sliccemre tenyér
Behúzom a függönyt, a sötétítőt
Lehúzom a rolót, a fény elnyelőt
Nincs kedvem fölállni, nincs kedvem kimenni,
Nincs kedvem letolni, nincs kedvem kivenni
Fáradt vagyok, hulla fáradt,
Tesztel az élet, tesztel a század
Nem akarom ezt a testet, rút a kéznek, rút a szemnek
Belém fulladt az elfojtott szó,
Hogy már veled se jó
Ennyi volnék csupán?
Vagy csak álmodom egy nem létező kapualjban, talán
Mit mondasz?
Nem érdekes
Mért nem érdekes?
Tökmindegy, mért nem érdekes.
De tényleg érdekel.
Köszönöm szépen ez jólesett.
De már el is múlt ez az élet,
Az idő csontomba plántálja sorsomat,
Az ideg ritmusra rángatja combomat
Már a tisztaság sem motivál
Elvagyok büdös ruhában is,
A dezodor korrigál
Életem délibáb és végtelen Hortobágy,
Fáradt lelkem bevetetlen ágy.
Erős kép!
Erős kép!!
Túl a horizonton,
Túl a délibábon,
Túl a határon
Az abszolút túloldalon egy árva kismadár a párkányra száll,
Sántán tipeg, a párkányra hág
Apró pici asszimmetrikus lépéseit hallom, durva
A függöny, mint említettem be van húzva,
U-szögek pattogása az ablakon,
Tölti a galambot gazdagon
Talán egyszer hoz reményt a gyűlölet, ami bennem él
Nem tudok sírni, se nevetni már,
Könnyem mélyen a szemembe páll
Hiába csörög a telefon, föl nem kapom,
Ki az? Nekem senki se telefonáljon
Én senkit se érdekeljek
Nincs barátom se ellenségem
Nincs nagyapám se nagyanyám,
Csak csiporog a papagáj
Ajándékba kaptam Ausztráliából,
Magányomat csipogja egy halott galambnak
Körmeimet mélyen a hasamba vájom,
Kifakad egy pattanás arcomon.
Forró a testem, melegem van
Nekem meg ebből elegem van…
Csak akkor jó, ha igazán fáj,
Csak akkor fáj, ha igazán jó.
Most mit kezdjek ezzel a rímmel?
Látod? Már ez sem stimmel.
Az élet húsomból csákót hajtogat
és feketére festi csontomat
A sors kifürkészhetetlen
foszlány, foszlány, foszlányForrás: belga.hu