Mit kell tenni,
ha beleszerettünk valakibe?
Az élet nagy problémáira nehéz általános receptet megfogalmazni. Még felnőtt fejjel, tapasztalatokkal a hátunk mögött sem könnyű ez – hát még a gyerekeknek, akiknek éppen csak körvonalazódik a világról alkotott képük.
Korábban már többször írtunk a gyerekszájról, azaz olyan, a gyerekek által mondott mondatokról, melyek meghökkentően hatnak, ha felnőtt fejjel találkozunk velük. Az alábbiakban egy orosz gyűjteményt mutatunk be.
(Forrás: Facebook)
Marta, 9 éves: Nem szabad félni, és oda kell menni megismerkedni.
Froszja, 11 éves: A szemébe kell mondani. Nem szabad mindent magunkban tartani.
Liza, 5 éves: Bevinni egy olyan helyre, nem tudom, hogy hívják, ahol kimondják, hogy férj és feleség vagytok.
Gyina, 5 éves: Csókokat csinálni.
Vera, 10 éves: Megpróbálni beszélni a mamával, ő segít.
Igor, 7 éves: Szájon csókolni.
Kszenyija, 8 éves: Ajándékokat kell csinálni, segíteni. Meg lehet valamit szervezni, aztán mintha megmentenéd.
Szonya, 10 éves: Várni, úgy csinálni, hogy megtessél neki. Aztán mindent elmondani. Egy év múlva.
Rebekka, 5 éves: Na, ha felnőtt vagy, akkor meg lehet csókolni (suttogva) szégyellem mondani... A száján?
Mark, 6 éves: Összeházasodni és összebarátkozni.
Petya, 9 éves: Keresni a megelőzés módját.
A válaszokat különböző okokból tarthatjuk viccesnek. Egy részükből az tükröződik, hogy a gyerekeknek egészen más képük van a szerelemről, szerelmi kapcsolatokról, mint a felnőtteknek. A válaszok alapjában véve két nagyobb csoportra bonthatóak: az egyik arra próbál meg válaszolni, hogy milyen hódítási stratégiát kell követni, a másik a szerelem testi oldalával foglalkozik.
A válaszokból kitűnik, hogy a gyerekek rendelkeznek bizonyos ismeretekkel, de ezek még töredékesek. Teljesen helyénvaló tanácsnak tarthatjuk, hogy nem szabad félni, magunkban tartogatni érzéseinket, hanem ezekről jelzést kell küldenünk a másik felé. Egyet kell értenünk azokkal is, akik azt tanácsolják, hogy előbb próbáljunk magunk iránt szimpátiát kelteni. Az sem árt, ha hódítási terveinkhez mástól kérünk tanácsot – bár az nem világos, hogy a kis Vera a hódító vagy a meghódítandó anyukájára gondolt-e. E tanácsok azért viccesek, mert nagyon leegyszerűsítik a problémát. Nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy érzéseinkről beszámolva a „legyünk inkább barátok” választ kapjuk, vagy azzal, hogy a legnagyobb igyekezettel sem tudunk a másik félből a mienkéhez hasonló érzelmet kicsikarni.
Azt is helyesen látják a gyerekek, hogy a csók része a szerelmi kapcsolatnak – méghozzá nem egyszerűen a puszi, hanem a szájra adott, sőt, a nyelves csók. A magyarban beszélője válogatja, hogy a csók szót, illetve a belőle képzett formákat használja-e például az arcra adott puszira, vagy sem. (Az orosz nem különbözteti meg a ’puszi’ és a ’csók’ fogalmát: a поцелуй [poceluj] lehet mindkettő, és a цeловать(ся) [celovaty(szja)] ige is jelentheti azt is, hogy ’puszil(kodik)’, de azt is, hogy ’csókol(ózik)’.) A поцелуй/цeловать в губы [v gubi] szó szerinti jelentése ’ajkakon (pontosabban ajkakba) csók / ajkon csókol’. Az oroszban azt is lehet mondani, hogy цeловаться в губы, amit szó szerint így lehetne magyarra fordítani: szájon csókolózni.
A válaszokat itt inkább azért tartjuk viccesnek, mert a gyerekek számára úgy tűnik, hogy a csók a testi kapcsolat betetőzése, ráadásul valami furcsa dolog, amit még említeni is szégyen. A gyerekek nem sokat tudnak a testi szerelemről, de úgy tűnik, azzal tisztában vannak, hogy a téma tabu.
Az utolsó válasz kissé talányos: értelmezhetjük úgy is, hogy a gyerek azt mondja: jobb szerelembe nem esni; de úgy is, hogy a gyermekáldás megelőzésére utal anélkül, hogy ezt valójában kimondaná. Igazán azonban egyik sem életszerű, feltehetően valami egészen másra gondolt.
(Forrás: Wikimedia Commons / S URALA / CC BY-SA 3.0)
A gyerekszáj humorának másik forrása a nyelvi megformálás. Ebben az esetben a szó szoros értelmében vett nyelvtani hibával nem találkozunk, két szókincsbeli érdekességgel azonban igen. Az egyik a делать поцелуи [gyelaty poceluji] ’csókokat csinálni’, mely pontosan olyan esetlenül hangzik oroszul is, mint magyarul. Ez a hiba arról árulkodik, hogy a gyerek nem járatos a témával kapcsolatos terminológiában: néhány terminust ismer, de nem tudja, hogyan (nem) lehet ezeket használni. A másik esetben a gyerek pontosan tudja, hogy vannak olyan helyek, ahol házasságot lehet kötni, és azt is tudja, hogy az ilyen helyeknek megvan a maguk neve – magát a nevet azonban nem ismeri.
A magyarban ez viszonylag egyszerű: házasságkötő terem. A terminust megérteni könnyű, ha azonban a nyelvszokásnak megfelelően szeretnénk beszélni, ismernünk kell – nem helyettesíthetjük az egyébként ugyanúgy érthető, csak éppen nem használatos esküvőház vagy házasodóhely formákkal. Az oroszban a hely neve még ennyire sem áttetsző, ЗАГС [zaksz], ami az (отдел) записей актов гражданского состояния (kb. [otgyel zapiszej aktov grazsanszkovo szosztojanyija]), hozzávetőlegesen ’családi állapot [változásának] jegyzői (részlege)’ – azaz lényegében ’anyakönyvi hivatal’ – szerkezet rövidítése. Nem csak a házasságkötéseket, de a vállásokat, születéseket, elhalálozásokat stb. is, akárcsak a magyar anyakönyvi hivatalokban. A ЗАГС tehát inkább az anyakönyvi hivatal, mint a házasságkötő terem megfelelője, de az oroszban nincs a házasságkötő teremnek pontosabban megfelelő, szűkebb jelentéskörű kifejezés.
Aki úgy gondolja, hogy a gyerekek adhattak volna okosabb választ is, megkísérelheti felnőtt fejjel is a válaszadást. Ön milyen tanácsot adna, mit tegyen az, aki beleszeret valakibe?