Laza apák, lazább apaság

A szavak határa a hangtani változásokra is hatással van. Jobbnál jobb példákat sorolunk, apróbb jelekre figyelünk. Kiderül, egy laza apa miért nem nyúlik, míg a lazább apák igen. Láttunk mi már karón varjút, de a lazaság és az apaság végül rajtunk is kifognak.

Az emberi beszéd folyamát daraboljuk, hogy megértsük, hogyan jön létre a jelentés. Egy mondat jelentése ugyanis legtöbbször az őt alkotó szavak jelentéséből áll össze. (Azonban ez nem mindig van így, pl. a láttam én már karón varjút mondat nem azt jelenti, hogy ’láttam én már karón varjút’, hanem olyasmit, hogy ’sok mindent tapasztaltam én már’.)

Szavak

A beszéd darabolásának egy közismert szintje a szavaké. Tudjuk, hogy nem minden esetben egyértelmű egy-egy nyelvi elemről, hogy szó-e. A szavak jellemzője a viszonylagos önállóság a mondaton belül. A megdob két szóból áll, mivel a két elem sorrendje felcserélhető (dob meg), illetve közéjük ékelődhetnek egyéb elemek (meg se dob). Ezzel szemben a legjobb egyetlen szó, mivel egyik fentebbi műveletet sem végezhetjük el rajta.

Annak ellenére, hogy nem bonthatjuk fel két önálló szóra, érezzük, hogy a legjobb is két elemből áll. Ennek az az oka, hogy a leg-et is megtaláljuk sok más szóban, azonos jelentéssel ’valamiben kitűnő’ (legszebb, legelső stb.), és a jobb-ot is, sőt ez utóbbi önállóan is előfordul, tehát szó értékű elem. Az olyan elemeket, amelyek már nem bonthatók kisebb jelentéssel bíró elemekre morfnak hívjuk.

Morfok

Kétféle morfot különböztethetünk meg, az önállóan, szóként előfordulni képes szabad morfokat és az önállóan elő nem forduló kötött morfokat. A leg- ezek szerint kötött morf, a jobb viszont szabad morfnak tűnik. Szabadnak szabad, azonban nem egyetlen morf. A jó : jobb, apró : apróbb, fő : főbb stb. hangalaki ([bb]-re végződnek) és jelentésbeli (középfokú melléknevek) viszonyai alapján megállapíthatjuk, hogy a jobb tovább bontható a jo- és a -bb morfokra. Ezek mindketten kötött morfok, hiszen önmagukban nem fordulhatnak elő.

Korábban említettük, hogy a szavak – azaz a szabad morfok – határát sok esetben a hangtan is érzékeli. A legjobb szóban például a [gj] mássalhangzó-kapcsolat árulkodó. Ez nem lehet egyetlen morf, mivel azon belül nem fordul ilyen hangkapcsolat elő. A -jobb elemről ugyan már beláttuk, hogy két morfból áll, a hangtan mégsem vesz erről tudomást. A jo- ugyanis nem lehet szabad morf a magyarban, mert [o]-ra nem végződik ilyen. Vagyis a jelentés szerinti elemzésünk eltér a hangtan szerintitől.

Levezetés

A nyelv leírása arra törekszik, hogy összetettebb elemeket egyszerűbbekből vezessen le. A nyelv leírásának úgynevezett generatív hagyománya a végsőkig elmegy azért, hogy egy morf minden megjelenő hangalakját egyetlen hangalakból próbáljon meg levezetni. Ez sok esetben könnyen megy: az apróbb szó például az apró és a -bb morfokból levezethető, hiszen az apróbb jelentése is az ’apró’ és a ’-bb’ jelentéséből áll össze és a hangalakja is az [apró]-ból és a [bb]-ből.

Történetileg a több nyilván egy másik, hasonló jelentésű, de mára elveszett melléknév középfoka, amelynek a ragozási sora összeolvadt a sok ragozási sorával. Ilyen történt a jön : gyere, van : lenni, valamint az angol go : went ’megy : ment’, good : better ’jó : jobb’ a francia je vais : nous allons : j’irai ’megyek : megyünk : menni fogok’, bien : mieux ’jó : jobb’, a latin fero : tuli ’viszek : elvittem’, bonus : melior : optimus ’jó : jobb : legjobb’, orosz хороший : лучший [horosij : lucssij] ’jó : jobb’ esetében is. Ezt szuppléciónak hívják, a példákból is látható, hogy gyakran használt szavaknál fordul elő. Ritkán használt szavaknál ugyanis hamar elfelejtenék a beszélők az ilyen ragozásokat.

A több esetében viszont csak a szó vége azonosítható: minden [-bb] végű magyar szó középfokú melléknév (vagy határozószó). A szó elejének hangalakja viszont nem hasonlít semmilyen, a szóval jelentésében kapcsolatba hozható más szóhoz. Tudjuk persze, hogy a több a sok középfoka, de míg az ilyen viszony szinte minden más melléknévnél a hangalakból is következik, itt csak a két szó használatából derül ez ki.

Jelentése szerint a több tehát ’sok’ + ’bb’. Hangtanilag azonban a [több] alakot még egy generatív elemző sem vezeti le a [sok]-ból. Túlságosan „drága” volna egy olyan szabály, amely a [sok] alakból [tö]-t hozna létre, hiszen a magyarban [s]→[t] (vagy szó eleji [t]→[s]) változásra, valamint első szótagbeli [o]→[ö] vagy [ö]→[o] változásra nem találunk más példát, így egy ilyen szabályt semmi másra nem tudnánk használni. Figyelem: arra nem hivatkozunk, hogy a két alaknak nyelvtörténetileg nincs köze egymáshoz!

Kérdés azonban, hogyan járjunk el a jobb-bal. A [jó] és a [jo] közötti hasonlóság csábító: csak egy [ó]-rövidítő szabályra van szükségünk. Azonban ismét egy drága, mert egyszer használatos szabályt kellene feltételeznünk: közvetlenül a toldalék előtt sehol máshol nem találunk [ó]-rövidítő szabályt a magyarban.

Mit csinál a hangtan?

Tehát se a több-et a sok-ból, se a jobb-at nem akarjuk hangtanilag levezetni a jó alakból. Az apróbb-ban viszont nem történik semmilyen hangtani változás, egyszerűen összefűzzük a két kiinduló hangalakot, az [apró]-t és a [bb]-t. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor vannak-e egyáltalán hangtani változások.

Igazi hangtani változás történhet például a lazább szóban. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy minden [a]-ra végződő melléknév középfokában [á]-t találunk a [bb] előtt. Jogos tehát azt feltételeznünk, hogy itt egy hangtani szabály működik.

Vegyük észre, hogy a zárójelek mindig egy-egy szó, vagyis szabad morf, vagy annál nagyobb elem elejét és végét jelzik.

Ez a szabály a szabad morf végi [a]-t nyújtja [á]-vá, de csak abban az esetben, ha kötött morf követi. Ha a szabad morfok elejét „{”, a végét pedig „}” jelekkel jelöljük, akkor a nyújtás környezetét így írhatjuk le: — } x } (az x a toldalék, a vonal a változás helyszíne). Fontos, hogy a szabály a — } { x } környezetben nem érvényesül, ebben e helyzetben az [a]-k maradnak: { laza } { apa }, viszont nyúlnak a fentebbi leírásnak megfelelő helyzetben: { { lazá } bb } { { apá } k }.

Vannak teljesen automatikus szabályok. Ilyen például az orrhangok hasonulása a következő zárhanghoz, vagy a zöngésség szerinti hasonulás. Ezek a határoktól függelenül, minden előálló környezetben hatnak: pl. gomba, vagonba [-mb-], Egon barátom [-mb-]. Az [a]-betoldó szabály nem ilyen: rosszat, de Diana Rosst.

Nem működik a szabályunk akkor sem, ha az [a] nem egy szabad morf végén áll: pl. rosszabb. Több elképzelésünk is lehet a rosszabb-beli [a]-ról. Vélhetjük a toldalékhoz tartozónak, ebben az esetben meg is magyaráztuk, miért nem nyúlik [á]-vá. Gondolhatjuk azt is, hogy egy szabály toldja be, vagyis sem a rossz-hoz, sem a toldalékhoz nem tartozik (azaz „kötőhang”). Csakhogy nem tudjuk megjósolni, hogy a szabály mikor toldjon be [a]-t (pl. rosszabb) és mikor [o]-t (pl. nagyobb). Ugyanez a baj azzal, ha a toldalékhoz tartozik: nem tudjuk megjósolni, mikor -abb és mikor -obb a toldalék. Ezért legokosabb, ha a rossz részének tartjuk, hiszen minden csak mássalhangzóból álló toldalék előtt megjelenik (rosszak, rosszat, rosszam, rosszad). Ha így van, akkor viszont a szó szerkezete nem lehet { { rossza } bb }, mivel a rossza ’rossz’ jelentéssel önállóan nem fordul elő, azaz nem szabad morf, vagyis szó. Tehát hangtani szempontból a több-höz és a jobb-hoz hasonlóan a rosszabb is oszthatatlan elem: { rosszabb }.

A magánhangzó-illeszkedés

A morfok közötti határokat jelezheti a magánhangzó-illeszkedés is. Nincsen illeszkedés a megdob, legjobb, sokféle szavakban, van viszont a dobtok, jobbnál, sokban szavakban. Ez következik eddigi zárójelezéseinkből:

Nincs illeszkedés:

{ meg } { dob }
{ leg { jobb } }
{ { sok } { féle } }

Van illeszkedés:

{ { dob } tok }
{ { jobb } nál }
{ { sok } ban }

Láthatjuk, hogy az illeszkedés a x } y } környezetben következik be az x és az y rész között, vagyis ugyanabban az esetben, amikor az [a] nyúlása.

És valóban, az illeszkedés és a nyúlás többnyire együtt jár: tésztátok : tevétek, órában : szemlében, de tésztaféle : teveféle, órakor : szemlekor.

Csakhogy…

A boldogságunk nem lehet teljes, mert nem minden esetben áll össze a kép. A -ság például különösen viselkedik. A magánhangzója illeszkedik: kórság, térség; ráadásul bizonyos esetekben a rosszabb mintájára hangtanilag egységesnek tűnik a ság-os szó: sokaság, uraság; ugyanakkor nem nyújtja a szó végi [a]-t: lazaság, apaság. Még ha mondhatnánk is, hogy többféle -ság van: { sokaság }, { { kór } ság }, a lazaság-nak akkor is egyszerre két szerkezetet kell feltennünk: { { laza } ság } az illeszkedés miatt, de { { laza } { ság } } a nyúlás hiánya miatt.

A paradox helyzetünkre egy lehetséges megoldást a legközelebb villantunk fel.

Kapcsolódó tartalmak:

• Hol a határ?
• Határok: ameddig a hangtan ellát
• Határesetek: szó vagy toldalék?
• Névutó vagy toldalék?
• Kivetés és betoldás

Hasonló tartalmak:

• A félretett szembenállás
• A maszáj kérdés
• A nemzeti büszkeség és a szókészlet szeszélyei
• Egy fennkölt kérdés
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?

Hozzászólások (8):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)