Lágy zörejek
A német és az angol nyelvben a zöngétlen és a zöngés zörejhangok között elsősorban a fortisz és a lénisz képzéssel tesznek különbséget. Nem véletlen, hogy a német vagy az angol zöngés zörejhangokat gyakran egyáltalán nem is halljuk zöngésnek (mert gyakran nem is azok). De mi a fortisz és a lénisz képzés? Házi szakértőnk elmondja.
Ritkán fordul elő, hogy nyelvészeti szakkifejezésekkel kapcsolatban fordulnak hozzánk, de örülünk neki, mert az ilyen kérdés alkalmat ad arra, hogy egy-két szakmát érintő fogalmat, jelenséget elmagyarázzunk. Mónika nevű olvasónk két kifejezés iránt érdeklődik. Íme az első:
Német nyelvészeti folyóiratokban többször találkoztam a Lenis-Obstruenten kifejezéssel, mi lehet a magyar szakkifejezés neve?
Nagyon gyakran előfordul, hogy egy-egy szakkifejezésnek nincs még bevett magyar neve, vagy akár több is van, mert még nem állapodott meg a használat valamelyiknél. A német Lenis-Obstruenten kifejezés második eleme a zörejhangokra (obstruensekre) utal, tehát eleve két magyar megfelelője is van, egy magyar összetett szó (zörejhang), meg egy visszalatinosított (obstruens). Mindkettőt használjuk, egyenértékűek. A zörejhangok egyébként azok a beszédhangok, amelyeknek a képzésében kulcsszerepük van a zörejeknek, vagyis a szabálytalan hanghullámoknak, amelyeknek a rezgése nem bontható fel néhány „szabályos” szinuszgörbére.
A zörejhangok közé a zárhangok (pl. [b], [k]) és a réshangok (pl. [f], [z]) tartoznak. A Lenis-Obstruenten összetétel első tagjának, amely a latin lēnis ’enyhe, lágy, szelid’ szó átvétele, nincs magyar megfelelője a nyelvészeti szaknyelvben. Magunk között egyszerűen lénisznek szoktuk mondani, ahogy az ellenkezőjére is csak latinosan szoktunk hivatkozni: fortisz. Egyébként a hangok lénisz és a fortisz képzése kifejezetten a zörejhangok esetében térhet el egymástól, és a hangképzéskor a benne résztvevő izmok feszességére utal. A fortisz képzésnél sokkal feszesebbek az izmok: erre azért van szükség, hogy a levegő kiáramlásakor nagyobb legyen a zörej hangereje (például zárhangok esetében nagyobb legyen a légnyomás a szánkban zár mögött, réshangok esetében pedig nagyobb nyomással préseljük át a levegőt a szánkban létrehozott résen). A zöngétlen zörejhangok természetes képzése fortisz, a zöngéseké pedig lénisz, mert a zönge létrehozása mellett nehezebb nagyobb légnyomást elérni. Sőt, például a német és az angol nyelvben a zöngétlen és a zöngés zörejhangok között elsősorban a fortisz és a lénisz képzéssel tesznek különbséget. Nem véletlen, hogy a német vagy az angol zöngés zörejhangokat gyakran egyáltalán nem is halljuk zöngésnek (mert gyakran nem is azok). Ennek köszönhető az is, hogy sok németből átvett szóban a német zöngés zörejhangot zöngétlennel váltotta le a magyar: Bild > példa, Schrankbaum > sorompó.
(Forrás: Wikimedia Commons / Honza Groh (Jagro) / CC BY-SA 3.0)
Mónika második kérdése nem egy szakkifejezés magyar megfelelőjére vonatkozik, hanem az értelmezésére:
Mi a glotiszzár definíciója?
A glottisz magyar neve: hangszalagrés, de a latinos elnevezés is használatos. Mint a magyaros elnevezés is utal rá, ez nem más, mint a két hangszalag közötti rés, amelyet a gége mozgó részeinek segítségével nyitni és zárni tudunk a hangszalagok távolításával és közelítésével. A résnyire nyitott glottisz segítségével tudunk énekléskor zenei hangokat, beszédkor pedig zöngét létrehozni (a hang magassága a hangszálak feszességétől függ). A glottiszzár kifejezés a glottisznak arra a helyzetére utal, amikor teljesen össze van zárva, elrekesztve a levegő útját, ugyanúgy, ahogy más zárhangok képzésekor a nyelvünkkel vagy az ajkainkkal alkotott zár esetében. A glottiszzár felpattanása természetesen zárhangot eredményez, ezt gégezárhangnak szoktuk nevezni, fonetikai jele a [ʔ]. Bár a magyarban nincs nyelvi szerepe, valójában nagyon gyakori beszédhang a világ nyelveiben. A nálunk ismertebb nyelvek közül önálló beszédhang az arabban, sok angol nyelvjárásban a [t] helyett ejtik, a németben pedig a magánhangzóval kezdődő szótövek elején ejtik (akkor is, ha azok összetett szó tagjaként szerepelnek, pl. Lenis-[ʔ]Obstruenten, be[ʔ]antworten).
@El Vaquero: De hiszen ez volt a cél. Akkor lehet, hogy én fogalmaztam homályosan: azt akarták, hogy mind a kétféle r hangra rá lehessen húzni, és ez ne legyen ellentmondásos: tehát "consonante rótica simple" és a "rótica múltiple". Vagy "rótica simple" és "rótica vibrante". (Nem emlékszem, pontosan hogy használja őket a hivatalos nyelvtan.)
@Sultanus Constantinus: ez az, a consonante róticán meg sok mindenki a pergetett r-t is érteni fogja, és lesz belőle egy csomó keveredés.
@El Vaquero: Na de éppen az volt a probléma a "vibrante" szóval, hogy az már önmagában is többet jelent (kizárólag többet), így nem volt pontos az egyperdületűre használni; vagyis a "vibrante simple" egy önmagának is ellentmondó kifejezés. Mintha azt állítanád, hogy "egyszeres rezgés" (mivel nagyjából ezt is jelenti): ha valami "rezgés", akkor az nem lehet egy mozzanatból álló, hiszen az már nem rezgés. A "rótica" viszont nem mond semmit azon kívül, hogy perdülőhang: azaz lehet egyszeri is, többszörös is, vagy ahogy írod, egyszeres sem. Az csak egyszerűen a képzésmódra utal.
@Sultanus Constantinus: a consonante rótica is legalább olyan pontatlan, ráillik a többször pergetett [r]-re is. Ugyanis a rótikus hangok nem feltétlenül egyet perdülnek, vagy esetleg egyáltalán nem perdülnek egyet sem. Pont megint az állandóan agyonemlegetett angol nyelv szolgál egy csomó példával a nem perdülő rótikus hangokra: alveoláris réshangos vagy approximáns [r] (ez ritka az angolban, szó eleji tr, dr-nél fordul elő néha), [ɹ], [ ɻ ], kerekített [w], [ʋ] (opcionális kerekítéssel vagy velarizációval). Ámbár a szabvány német és francia [ʁ] közelítőhang sem perdül egyet sem.
@El Vaquero: Ehhez egy érdekesség. A spanyolban ugye van rövid és hosszú r (vagy nevezzük, ahogy akarjuk), hagyományos nevük vibrante simple és vibrante múltiple volt. Aztán 2010-ben rájöttek, hogy ez nem túl pontos elnevezés, mert a vibrante jelentésében eleve az van benne, hogy több van valamiből, tehát nem lehet egyszeri. Ezért átkeresztelték arra, hogy consonante rótica (perdülőhang).
A magyarítás néha nagyon rosszul sikerül, pl. a szinkópa elfogadhatatlan Horger-törvénynek, messze nem az első volt, aki észrevette, de még csak nem is az első, aki használta vagy kidolgozta.
@Sultanus Constantinus: A legyintőhang valóban van, de sajnos rosszul használják a tapre, az pont a flap illik rá (pl. az amerikai angolban), bár a Wikipedia pergőhangos cikke kivételesen jól használja, nem is értem, hogy miért, talán részegen írták. A tap magyarítása nehéz, mert egyesek pergőhangnak/tremulánsnak mondják ezt is, és ez ugyan nem alaptalan, de ez félrevezető, mert a pergetésből azt gondolhatná az ember, hogy mindenképpen többszörös, legalább 2 perdülés. Az egyperdületű r nem hivatalos elnevezés, bár valóban használgatják, én is ezt a terminológiát találtam ki rá. Esetleg még perdülőhang lehetne, és az illene a pergőhangra is, csak utóbbi hosszan ejtett perdülőhang lenne. Attól viszont, hogy mi itt ezeket kigondoljuk, nem biztos, hogy a szakma átveszi.
@El Vaquero: "Neve pl. nincs a tap/flap-nek sem, de olyan nagyon igazán hivatalos magyar megfelelő a lax/tense elnevezésre sincs."
Dehogynincs. Legyintőhang vagy egyperdületű r. Mindennek lehetne magyar elnevezést találni, ha az illetékesek akarnának. Legfeljebb túl hosszú lenne.Szerintem tense=fortis és lax=lenis, csak éppen az egyik angolul van, a másik latinul, de ebben nem vagyok biztos (de úgy emlékszem, hogy pl. a spanyol szakirodalomban ezeket szinonimaként használják).
A másik, hogy a magyarosított elnevezések nem is mindig pontosak. Az alveolum és az íny nem feltétlenül ugyanaz, bár a fogmeder már pontos. A zárhang is elég pontatlan elnevezés, leginkább explozívát értenek rajta (még ritkábban implozívát is), míg a nazális zárhangokra jobb az okkluzíva elnevezés. Aztán az idegen eredetű elnevezés sem mindig egyértelmű, az, hogy egy hang koronális, nem jelzi, hogy apikális vagy laminális, esetleg gyakran palatálisoknál némileg dorzális, és mégis sokan a koronálisok közé sorolják őket.
@El Vaquero: őőő, mégse mondom jól. Valóban az obsturns a szó végi s miatt latin, az angol t-vel a végén használja. Szóval igen, angol miatt használnak latin szót, de csak azért hogy ne angolon keresztül vegyenek át újra latin szavakat, furcsa kettősséghez vezet, amire van ugyan példa, de a jelenséget senki nem tartja kívánatosnak.
A másik oka talán ezeknek az -ns-re végződő elnevezéseknek, hogy gyakoriak a hangtanban: szonoráns, termuláns, approximáns, spiráns, szibiláns, stb., az analógia mindig kényelmes. Persze ez nem magyarázhatja, hogy az alveolárist miért használják gyakrabban, mint a fogmedri/íny elnevezést, vagy a veláris/palatális is gyakoribb, mint a (lágy) szájpadlás emlegetése. A nazális szintén gyakoribb elnevezés, mint az orrhang, vagy az orális egyeduralkodó a szájhanghoz képest (ilyet nem is használ senki). Ezzel szemben az ajakhang gyakoribb, mint a labiálisok emlegetése, vagy az ajakréses is népszerűbb az illabiálisoknál.
Neve pl. nincs a tap/flap-nek sem, de olyan nagyon igazán hivatalos magyar megfelelő a lax/tense elnevezésre sincs. A koronális, laminális hangokat sem szokták jobban magyarítani, egyedül Gósynál olvasni a laminálisra a nyelvpárkány elnevezést. A laterálisokat, likvidákat sem magyarították agyon, az is biztos.
@El Vaquero: Szerintem viszont a nyelvészeti terminológia sokkal régebben kialakult, mint ez a mai angolkultusz, de végül is mindegy, ezen nem fogunk összeveszni.
@Sultanus Constantinus: szerintem meg nem latin szót használnak rá, hanem latinból származó angol szóból kiindulva állatinosítanak. Az angol az ilyen, sok benne a latin vonás/szó, de ettől még nem lesz latin nyelv.
A feszes/laza elnevezéseket azért nem használják, mert az inkább egyes magánhangzók vonatkozásában a tense/lax besorolásra utal (ennek megint csak nincs fizikai alapja, hanem fonológiai, rendszertani kategória). Az erős/gyenge viszont jó lenne ezekre a hangcsoportokra, ha megint csak nem jutnánk vissza az angolhoz, amelyik lenis-fortis megnevezést használ.
Azzal nem értek egyet, hogy nincs magyar elnevezése a fortisnak és a lenisnek, simán lehetne őket "erős/feszes" és "gyenge/laza" artikulációnak hívni, más kérdés, hogy a szaknyelvben ezeket nem szeretik használni.
"Talán az az oka, hogy a nyelvtudománynak (pláne a hangtannak) is egyre inkább az angol a nyelve"
@El Vaquero: Ja, ezért használnak rá latin szót... :P
Az obstruens elnevezés sokkal gyakrabban használják. Talán az az oka, hogy a nyelvtudománynak (pláne a hangtannak) is egyre inkább az angol a nyelve, és ott obstruent.nek nevezik (a kiemelés miatt írom kötőjellel). Pedig szerintem magyar fülnek egy borzalmasan csúnyán hangzó szó, jelentős mássalhangzó-torlódással és erőltetett ens végződéssel. A zörejhang jobban is hangzik, és sokkal közérthetőbb is, de mégis nagyon ritkán használják.
A zörejhangok közé nem csak a zárhangok és a réshangok tartoznak, hanem a zárréshangok (affrikáták) is. Persze inkább csak fonológiai besorolás (olyan hangcsoportokra, amelyeknél fonémaszinten is fontos a zöngés-zöngétlen különbség). Ugyanis fonetikailag, fizikailag bármilyen beszédhangból lehet nem csak zöngés-félzöngés/félzöngétlent-teljese zöngétlent, de lenis-fortist is csinálni, még magánhangzóból is (megint más, hogy a fortis magánhangzó nem fordul elő egy nyelvben sem), talán pont a gégezárhang az egyetlen, aminél talán fizikailag nem lehet (de nem vagyok benne biztos, a fortis-lenis változat esetleg mégis elképzelhető).
"Nem véletlen, hogy a német vagy az angol zöngés zörejhangokat gyakran egyáltalán nem is halljuk zöngésnek (mert gyakran nem is azok)"
Jajj, már. Ne kelljen El Laslo álnevet használom, a cikkírót eddig a komolysága miatt kíméltem meg ettől (El Phedrónál viszont nem a komolytalanság miatt használom, ezt még leszögezem).
A magyar ember nagyon szépen hallja a fortis és a zöngétlen (valójában ez legtöbbször csak részben zöngétlen) hangok között a különbséget. Jó példa rá a magyar nyelvből a mész és a méz különbség, de az angol hit-hid különbsége is mindig nagyon nyilvánvaló egy magyarnak (nem, nem a magánhangzó hossza miatt, mert azt nem veszi észre). A német Schrankbaumot sem hallja senki p-vel, vagy ha igen, akkor irány a legközelebbi fül-orr-gégészet egyik audiológus szakorvosa. Ugyanez vonatkozik a német Tag-ra. Csak azért hallja d-val minden olyan magyar, aki könyvből tanult németül (az is, aki 10-20 évet tanulta, ideértem korábbi önmagamat is), mert az íráskép miatt azt akarja belehallani, becsapja a "füle" (valójában az idegrendszer korrigál ilyenkor tévesen), általában csak az észleli a fortis szóvéget, amikor már tudja, hogy az írásképtől eltérő ejtést kell keresnie, vagy esetleg akkor, ha semmit sem tud németül, és nem tudja, hogy hogy írják azt a szót.
Ezt az egész zöngétlen lenis félreértést az okozza, hogy az IPA a félig zöngétlen és teljesen zöngétlen lenis hangok alá (ha alul kivételesen nincs hely, akkor fölé) kicsi üres karikát tesz, ez is egy olyan apró különbség, amit nem tud jelölni (esetleg nem tart fontosnak ilyen különbségeket). Hasonló, mint mikor sok különböző magánhangzót, vagy a tap-flap hangokat mos egybe.