Magán-, mással-, fél- és kettős-

Honnan tudjuk, hogy egy hang magánhangzó-e vagy mássalhangzó? Honnan tudjuk, hogy két hang kettőshangzó-e vagy egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolata? Miért más az angol és a magyar „baj” és „báj”? Miben különbözik a vatta a watt-tól, a bagoly az íbisztől a franciában?

A beszédhangokat a nyelvészetnek két ága is vizsgálja. A fonetika a fizikai tulajdonságaikkal foglalkozik, olyasmiket vizsgál, hogy pontosan mit csinál a beszélő, amikor egy-egy hangot képez, és ez milyen tulajdonságú hanghullámokat kelt a levegőben. A fonológia (amit hangnyelvtannak próbáltak magyarítani) a beszédhangoknak egy adott nyelven belüli viselkedésével foglalkozik, például azzal, hogy megkülönbözteti-e az [sz] és az [s] hangokat. A fonetika természetesen azt mondja, hogy ez két különböző hang. A magyar anyanyelvűek is így tudják, mert a magyarban van különbség: pl. szár : sár, ősz : ős. (Akárcsak az angolban.) De léteznek nyelvek (pl. görög, latin, finn, spanyol), amelyek nem használják ezt a különbséget, ezeknek a nyelveknek a fonológiája szerint tehát a [sz] és a [s] ugyanannak a hangnak két változata. Azonban itt a hang kifejezés félreérthető, hiszen a [sz] és a [s] ezekben a nyelvekben is két hang. Ezért a nyelvészek bevezették a fonéma szakkifejezést, amit az olyan a hangváltozatok olyan csoportjára használnak, amelyek soha nem különböztetnek meg szavakat. A magyarban tehát a [sz] és a [s] két külön fonéma, a görögben és társaiban viszont egyetlen fonémát alkot ez a két hang.

Kétéltűek

A beszédhangoknak két nagy csoportja van, a mássalhangzók és a magánhangzók. Vannak azonban olyan magánhangzók, amelyek mássalhangzóként is tudnak viselkedni. Ilyen például az [i], amit mássalhangzói előfordulásában [j]-vel szoktunk jelölni. Valójában pontosabb volna a [i̯] jel (ahol a betű alá írt kis félkör azt jelenti: ebben az esetben nem a szótag központi szereplője az [i]). Az ilyen magánhangzókat félhangzóknak vagy siklóhangoknak is nevezik.

A magyarban nem sok olyan szópárt találunk, amelyek az [i]–[í], [ü]–[ű], [u]–[ú] párokban különböznek. Az ilyen szópárok nagy része az [e]–[é] és az [a]–[á] szembenállását mutatja, márpedig ezek nem csak hosszúságban, hanem minőségben is különböznek (az [é] nem egyszerűen egy hosszú [e], és az [á] nem hosszú [a]).

Vannak nyelvek, amelyekben szavak tudnak különbözni kizárólag abban, hogy egy magánhangzó rövid vagy hosszú bennük. Ilyen például a magyar: zug : zúg, por : pór, ver : vér. A rövid és a hosszú magánhangzók abban hasonlítanak, hogy a magánhangzó ejtésének a kezdetén ugyanazt a minőséget ejtjük, mint a végén, nem mozdul el közben a nyelvünk vagy az állkapcsunk. (Természetesen ez idealizált kép, azt jelenti, hogy az elmozdulás olyan csekély, hogy elhanyagoljuk.)

Előfordulnak olyan magánhangzók is, amelyekben jelentős elmozdulást tapasztalunk a hang ejtése közben. Például elkezdünk egy [a]-t ejteni, de mire a hang végére érünk, már [i] lesz belőle: pl. angol bye [baj] ’viszlát’ vagy magyar baj. Vagy [i]-t kezdünk el ejteni, és [e]-vel fejezzük be: pl. angol yell [jel] ’kiált(ás)’ vagy magyar jel. (Figyeljük meg, hogy ezekben az esetekben az [i]-t [j]-nek szoktuk átírni, mert nem a szótag központi szereplője, szakszóval nem szótagalkotó, még szakabb szóval nem szillabikus.) Az ilyen magánhangzókat kettőshangzónak (vagy diftongusnak) nevezzük.

Mi magánhangzó és mi nem az?

A kedves olvasót már megzavarhatta az, hogy mintha azt állítanánk, a magyar baj szóban a [b] után az [aj] egy kettőshangzó, azaz egyetlen magánhangzó. Pedig jól tudjuk, hogy ott az [a] magánhangzót a [j] mássalhangzó követi. A szinte ugyanúgy ejtett angol bye-t viszont úgy elemezzük, hogy a [b] után az [aj] kettőshangzó következik. Hogy van ez?

Cikkünk elején említettük, hogy a nyelv hangzó oldalát két tudományág is vizsgálja, a fonetika és a fonológia. A fonetika annyit tud megállapítani, hogy az angol bye és a magyar baj (vagy – ha tetszik – az amerikai angol bye és a magyar báj) a szó eleji [b]-től eltekintve ugyanúgy hangzik (vagy ha van is köztük különbség, az nem magyarázza, hogy az egyik miért magánhangzó, a másik miért mássalhangzó). Arról, hogy az [aj] (vagy az [áj]) egy kettőshangzót – azaz egy magánhangzót – vagy pedig egy magánhangzó-mássalhangzó kapcsolatot képvisel, a fonetika nem tud nyilatkozni, ezt az adott nyelv fonológiája dönti el.

Érvek

Megfigyelhetjük például, hogy a magyarban a szó végi [j] előtt szinte bármilyen magánhangzó előfordulhat, rövid is, hosszú is (baj, báj, mely, mély, mily, szíj, moly, Bóly, bögöly, lőj, lebuj, új, süly; azt, hogy [űj]-jel nem találtunk példát, véletlennek tekintjük). Ezzel szemben az angolban az [a] mellett a szó végi [j] előtt csak [e] (pl. bay [bej] ’öböl’), [o] (pl. boy [boj] ’fiú’) vagy [i] (pl. bee [bij] ’méh’) fordulhat elő, más rövid magánhangzó nem. Hosszú magánhangzó pedig egyáltalán nem állhat egy szó végi [j] előtt.

Ha például a szó végi [t] előtti magánhangzókat vizsgálnánk, azt találnánk, hogy mindkét nyelvnek bármelyik magánhangzója előfordulhat előtte. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy [t] és az előtte álló magánhangzó mindkét nyelvben független egymástól. A magyarban ugyanígy független egymástól a [j] és az előtte álló magánhangzó, az angolban viszont nem. Az angol helyzetet könnyebben megfoghatjuk úgy, ha azt tesszük fel, hogy az [aj], [ej], [oj] és [ij] egy-egy egységet, kettőshangzót alkot, tehát ezek a hangkapcsolatok a nyelv hangkészletének önálló tagjai. Azt, hogy miért nincs az angolban [uj] vagy [öj] a szó végén, ezután úgy magyarázhatjuk, hogy az angolban [j] nem állhat szó végen. A [baj], [bej], [boj], [bij] esetében nem szó végi [j]-ről, hanem a fent felsorolt kettőshangzókról van szó, [uj] vagy [öj] kettőshangzó viszont nincs az angolban.

Nagy betűvel szokás jelezni az olyan hangokat, amelyek a környezetük függvényében többféleképpen is megjelenhetnek. Ilyen például a magánhangzó-harmónia által befolyásolt toldalék-magánhangzó. Az A jelentése tehát: [a] vagy [e], az Á-é: [á] vagy [é].

További érv is szól amellett, hogy a szó végi [j] a magyarban mássalhangzó, nem pedig az előző magánhangzóval együtt egy kettőshangzó része. A -vAl és a -vÁ toldalék magánhangzó után [v]-vel kezdődik, mássalhangzó után viszont annak a mássalhangzónak a másolatával. Abból, hogy a baj -vAl toldalékos alakja bajjal, arra következtetünk, hogy az [aj] nem kettőshangzó, tehát nem egy magánhangzó (mert akkor bajval-t várnánk), hanem egy magánhangzó és egy mássalhangzó – a [j] – kapcsolata.

A nagy névelő-teszt

Az angol határozott névelő mássalhangzóját [d]-vel írjuk, valójában itt egy „pösze [z]”-t ejtünk, aminek az IPA jele [ð].

Több nyelvben is használhatjuk a névelőt arra, hogy megkülönböztessük a magán- és mássalhangzókat. A standard magyarban az a : az különbsége mutatja, hogy egy szó mással- vagy magánhangzóval kezdődik-e. Az angolban a határozott névelőnek is két alakja van (the [dö] : [dij]) és a határozatlannak ugyanígy (a [ö] : an [ön]), szintén a következő szó első hangjának függvényében.

A franciában is eltér a két névelő: magánhangzóval kezdődő szavak előtt l’ [l] a határozott és un [öⁿ] a határozatlan hímnemű, mássalhangzóval kezdődőek előtt le [lö] vagy la [la] (itt a választás nem hangtani, hanem a nyelvtani nem függvénye) a határozott és un [öⁿn] a határozatlan hímnemű (a határozatlan nőneműnek csak egy változata van: une [ün]). Az alábbiakban bemutatjuk, hogy valójában a franciában nem működik a névelő-teszt.

Egy szó eleji [j]+magánhangzó kapcsolat előtt a névelő a magyarban is és az angolban is egyértelműen mutatja, hogy ezek nem kettőshangzók: mindig a mássalhangzós névelő-változat kerül eléjük: a jel (nem az jel), the yell [dö jel] ’a kiáltás’ (nem [di jel]), a yell [ö jel] ’egy kiáltás’ (nem an yell). Ezzel szemben a franciában a [j]-vel kezdődő szavak egy része magánhangzó-kezdetűként viselkedik: l’hier [ljer] ’a tegnap’, l’hiatus [ljatüsz] ’a hangűr (hiátus)’. Hozzá kell tennünk, hogy mindkét szónak van másik, valóban magánhangzóval kezdődő kiejtésváltozata is: az hier lehet [ijer] is, az hiatus lehet [ijatüsz] is. Tehát gondolhatjuk azt, hogy emiatt választják ezek a „magánhangzós” névelőváltozatot: l’hiatus [ljatüsz] vagy [lijatüsz], l’hier [ljer] vagy [lijer]. És valóban, mássalhangzós [j]-vel kezdődő szavak is: pl. la Yougoslavie [la jugoszlavi] ’Jugoszlávia’, le yaourt [lö jaurt] ’joghurt’, és ezeknek nincs is [ij]-es változatuk.

A franciában a többes számú határozott névelőnek (les) is két alakja van, ezek között is a következő szó első hangja tesz különbséget: magánhangzó(ként viselkedő hang) előtt [lez] (pl. les hiatus [lez jatüsz] ’a hangűrök’, mássalhangzó(ként viselkedő hang) előtt [le]: les yaourts [le jaurt] ’a joghurtok’. Viszont ugyan a yeux [jö] ’szemek’ szónak nincsen [ijö] változata, tehát nem olyan mint a hiatus, hanem mint a yaourt, mégis magánhangzó-kezdetűként viselkedik: les yeux [lez jö] ’a szemek’.

Nagyon úgy tűnik, hogy a franciában csak az egyéb mássalhangzóval kezdődő szavak előtt jósolható meg a névelő alakja, a félhangzóval kezdődő szavak előtt viszont nem.

Titokzatos különbségek

A [w] ugyanúgy az [u] nem szótagalkotó párja, ahogy a [j] az [i]-é. Ezért írhatjuk így is: [u̯]. A franciában az [ü]-nek is van nem szótagalkotó változata, pl. a huit [ü̯it] ’nyolc’ szóban.

Még különösebb viselkedést mutat a franciában egy másik félhangzó, a [w]. Ahogy a [j]-kezdetűek, a [w]+magánhangzóval kezdődő szavak egy része is magánhangzó kezdetűként választ névelőt: l’ouate [lwat] ’a vatta’. Más szavak mássalhangzó kezdetűként viselkednek: le watt [lö wat] ’a watt’. Itt a ouate-nak nincsen [uwat] ejtése (mint az így viselkedő [j]-s szavaknál), ráadásul a két szó közt csak az őket megelőző névelő (vagy a d’/de elöljárószó) tesz különbséget.

A franciában magánhangzóval kezdődő szavak is tudnak mássalhangzó kezdetűként viselkedni: le hibou [lö ibu] ’a bagoly’, de l’ibis [libisz] ’az íbisz’. De ne gondoljuk, hogy ezt a helyesírás mutatja, nem a h betűn múlik: le onze [lö oⁿz] ’a tizenegy’ és l’hiver [liver] ’a tél’.

Ezeket a különbségeket a fonetika képtelen magyarázni, hiszen a ouate és a watt kiejtése megegyezik, az hibou és ibis esetében az első két hang azonos, a későbbiek pedig már semmiképp nem befolyásolhatják a névelőválasztást. Azt kell feltételeznünk, hogy a franciában egyrészt létezik a [wa] kettőshangzó, másrészt pedig létezik a [w] mássalhangzó és az [a] magánhangzó kapcsolata, a ouate szóban az első, a watt-ban viszont a második fordul elő. (Figyeljük meg az előbbi mondatok névelő-választásában, hogy a magyar nem tud ilyen különbséget tenni: a ouate és a watt.) Trükközhetünk úgy, hogy a ouate szót [u̯at]-nak, a watt-ot [wat]-nak írjuk át, de akkor meg kell mutatnunk, miben különbözik fizikailag a [u̯] és a [w]. (Semmiben.)

A francia [wa] kettőshangzóként viselkedik abból a szempontból, hogy előfordulhat szótagkezdő mássalhangzó(k) után: toi [twa] ’te’, trois [trwa] ’három’. Ezzel szemben a [ja] csak egy mássalhagzó után állhat (tiare [tjar] ’tiara’), kettő után nem (triage [trijazs], nem [trjazs] ’választás’), tehát joggal mondhatjuk, hogy az nem is kettőshangzó. Vagyis a hiatus [jatüsz] ’hangűr’ és a yaourt [jaurt] ’joghurt’ névelő-választási szokásait nem tudjuk azzal se magyarázni, hogy az előbbiben egy kettőshang – azaz egy magánhangzó – van, a [ja], az utóbbiban viszont egy félhangzót, [j] – azaz egy mássalhangzót – követ egy magánhangzó, [a].

Az hibou és az ibis esetében azt kell feltételeznünk, hogy az hibou valamilyen ki nem ejtett, rejtett mássalhangzóval kezdődik, ami hatással van a névelő-választásra. A francia nyelvtanok ezt úgy nevezik, hogy h-aspiré [asaszpiré] ’hehezett h’ (szemben az hiver-ben található h-muet [asmü̯é] ’néma h’-val), de láttuk, hogy a helyesírásban nem feltétlenül jelzi egy h betű.

Arról vita van a fonológiával foglalkozó nyelvészek között, hogy a ouate és a watt, a hiatus és a yaourt, valamint az hibou és az ibis különbségét magyarázhatjuk-e fonológiai (azaz hangtani) okokkal, vagy pedig a lexikonban (az elménkbeli szótárban) kell-e feltüntetnünk, hogy az egyik előtt a névelő a rövidebb l’, a másik előtt a hosszabb le. Ugyanígy eltérnek a nézetek arról, hogy a magyarban a dalok és a falak eltérő kötőhangjait, vagy az írok és az írek eltérő harmóniáját hangtani eszközökkel kell-e – lehet-e – elintézni, vagy sem. Legközelebb mégsem ezzel, hanem a kettőshangzók fajtáival ismerkedünk meg, és feltesszük a kérdést: van-e a magyarban kettőshangzó?

Kapcsolódó tartalmak:

• Magánhangzó-e a w?
• Én, a nemes?
• Semmi ágán...
• Magánhangzók egymás közt
• Magánhangzók egymás mellett
• Hány magánhangzó van
  a nyugat-európai nyelvekben?

Hasonló tartalmak:

• Cíder vagy szájder?
• Horger sonkája
• Ki gondolta volna?
• Mi a különbség a licensz és a licenc között?
• A félretett szembenállás

Hozzászólások (8):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)