Kína nevei
Ha a két különböző tárgyat elveszítünk, nem gondoljuk, hogy feltétlenül ugyanott fogjuk megtalálni őket. Ha találunk két hasonló alakú és jelentésű szót, az sem jelenti, hogy feltétlenül ugyanonnan származnak.
K. Blanka tulajdonképpen csak a sinológia 'Kínával foglalkozó tudomány' szó iránt érdeklődik, de a kérdés messzebbre vezet.
A napokban egy angol nyelvű levelet fogalmaztam, amiben a sinológia angol megfelelője, a sinology szó szerepelt. A levél írása közben párom arról próbált meggyőzni, hogy az lehetetlenség, hogy s-sel írjuk ezt a szót, biztos ch-val kell írni, biztos én emlékszem rá rosszul. Természetesen a leírásban nekem volt igazam, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Utánanéztem, hogy más nyelvekben hogy írják, de nem találtam példát rá, hogy a China szóból következtetve bárhol ch-val írnák le ezt a szót. Az lenne a kérdésem, hogy mégis miért így írjuk ezt a szót, és miért nem másként?
(Forrás: Wikimedia commons / Anna Frodesiak)
Kedves Blanka, a kérdése teljesen jogos, hiszen a Kína szó és a sinológia szó töve csak az első hangjukban (és persze betűjükben) különböznek egymástól, és ez más nyelvekben is így van, pedig az ember arra gyanakodhat, hogy a két szónak azonos az eredete. Pedig ez egyáltalán nem biztos.
A sinológia szó latin-görög eredetű. Kína görög neve ugyanis Sinae volt (latinul görög mintára ugyanígy hívták), és még az is biztosnak látszik, hogy a görögbe az arab Ṣin (kiejtése kb. [szin]) átvételével került ez a szó. De azt már nem tudjuk, hogy az arab elnevezés honnan származik. Igen rövid, egyszótagos szóról van szó, ami attól függően, hogy mi volt az átadó nyelv, sokféleképpen hangozhatott, és semmilyen írásos emlékünk nincs az arab szó történetéről. Elképzelhető, de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanonnan származik, ahonnan a Kína (vagy más nyelveken a China) elnevezés: mind az arab Ṣin, mind az angol China szónak (és rokonaiknak) homályos az eredetük, ezért nem tudhatjuk, hogy ugyanonnan származnak-e – ha a kulcsomat is elvesztem, meg a bérletemet is, az nem jelenti azt, hogy most ugyanott vannak, vagy akár azt, hogy egyszerre vesztettem el őket.
(Forrás: Wikimedia commons / Emitchan)
A magyar Kína szónak is kalandos és ködbe vesző a története. Ennek a szónak az elődjét [csina] kiejtéssel olasz utazók hozták be Európába, [sina] kiejtéssel pedig portugálok, de akkoriban mindkét nyelvben ch betűkapcsolattal jelölték ezt a hangot. A [csina] kiejtés állítólag Kína perzsa nevéből ([csin]) származik, a perzsába pedig a szanszkritból ([csina]) kerülhetett. Már a Mahábháratában ezen a néven említik Kínát (vagy annak Indiához közel eső részét), de itt ugyanúgy elveszítjük a fonalat, mint az arab elnevezés esetében. Nem tudhatjuk, hogy a szanszkrit milyen nyelvek közvetítésével, és közelebbről milyen szóból vette át a [csina] hangalakot. Elképzelhető, hogy a Csin uralkodóház nevéből származik, vagy az ugyanilyen nevű tartomány nevéből (ez volt a Zhou dinasztia idején a legnyugatibb kínai tartomány), de sok más lehetőség is van, például azt is olvastam, hogy van Kínának egy Indiához közel eső tartománya (Yelang), amelnyek a lakói ziná-nak nevezték magukat. Ugyanilyen sokféle lehetőség van az arab Ṣin eredetének magyarázatára is.
(Forrás: Wikimedia commons / jcwf)
Ami igazán különös, az Kína magyar nevének kiejtése (és persze írásmódja). Vannak megbízható adatok arra, hogy olaszul régebben létezett a [kina] kiejtés is (leírva: China, a ma is használt [csina] kiejtés mellett, leírva: Cina), és ezt a változatot vette át a magyar. Tehát a magyarban valószínűleg olasz eredetűnek kell tekintenünk a Kína szót. Hasonlóképpen vannak területek Németországban, ahol [k] hanggal ejtik Kína nevét. Ugyanakkor valószínű, hogy ezek az ejtésváltozások nem hangtani változásból fakadnak. Az olasz és portugál [cs] vagy [s] hang nem változhatott át [k] hanggá, ilyen változást semmilyen nyelvben nem ismerünk. Azt is olvastam valahol, hogy a portugál íráskép (China, kiejtve [sina]) helytelen értelmezése lehetett a [k]-s kiejtés alapja, de őszintén szólva nem nagyon hiszem: vajon miért sillabizálgatták volna Itáliában annak az országnak a portugál nevét, ahová a 13. század óta jártak a saját utazóik is?
Ahogy megszokhattuk, a távoli múltból származó szavak esetében semmi sem biztos. Még az sem kizárt, hogy Marco Polo és más olasz utazók eleve nemcsak egyféleképpen, [csina]-nak ejtették Kína nevét, hanem már ők is használták a [kina] kiejtést. Ennek pedig akár a gyökerekig visszanyúló oka is lehetett. Például ha megfigyeljük Kína orosz nevét (Kitaj), abban is [k]-t találunk, pedig annak a törzsnek a neve, amelyről az oroszok Kínát elnevezték, ma szintén [c] vagy [cs] hanggal kezdődik. (Cidan vagy csidan a neve ennek a Belső-Mongólia és Mandzsúria területén élő mongol népcsoportnak.) Ennek az az oka, hogy a [c]- és [cs]-szerű hangok megjelenése a kínaiban viszonylag kései fejlemény, ezek egy korábbi [k]-ból alakultak ki (ez a palatalizációnak nevezett folyamat nagyon gyakori a különböző nyelvekben). Elképzelhető tehát, hogy a magyar Kína szó (az orosz Kitaj-hoz hasonlóan) egy igen régi kínai nyelvállapot nyomát hordozza, régebbiét, mint a szanszkrit Csina vagy az arab Ṣin.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (20):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@kalman: Arra gondoltam csak, hogy ezen az alapon az arab şin származhat(na) olyan nyelvből, melyben [k]- volt a szóban.
@El Mexicano: "Az arab azért is érdekes, mert ebben a nyelvben palatalizálódnak a perzsából átvett szavak veláris hangjai a, i előtt: perzsa/szanszkrit naranga > arab narandzsa." Nem értem, hogy jön ez ide, a perzsában (és a szanszkritban is) [cs] van a Kínát jelölő szóban ([csin]), az nem veláris.
@kalman: Az arab azért is érdekes, mert ebben a nyelvben palatalizálódnak a perzsából átvett szavak veláris hangjai a, i előtt: perzsa/szanszkrit naranga > arab narandzsa.
@Studiolum: Valóban az akadémiai szótárból (DRAE) néztem az eredetét, viszont éppen az újlatin nyelvek rokon szavai cáfolják meg azt a feltételezést, melyet később állít az általad idézett szöveg. Ugyanis az olasz seta és a francia soie (tudván, hogy az olasz megőrizte az intervokális zárhangok zöngétlenségét, a franciában viszont ezek kiestek) épp a latin seta forrást igazolják. Az -r-ből soha nem lesz -t- vagy -d- az újlatin nyelvekben (inkább fordítva lenne elképzelhető), arra viszont van példa a spanyolból, hogy az st-ből -str- lesz (STELLA > estrella). Tehát ha azt feltételezzük, hogy a latin SERES a forrás, akkor ez olaszul *sere, spanyolul, portugálul és katalánul *ser, franciául *soir(e) lenne.
@El Mexicano: "Ebből számomra egyértelműen az derül ki, hogy biztosan nem azért ejtjük és írjuk mi K-val, mert az őskínaiból származna a szó, ahol még [k]-val ejtették." -- Valóban, itt zavaros voltam, nem hangsúlyoztam, hogy a "hivatalos" verziót mondtam, abban az szerepel, hogy az eredeti olasz ejtés "csina" volt, de az íráskép miatt ejtették néha "kina"-nak is, és ezt a régebbi olasz ejtést vette át a magyar. Az olasz eredetet nem vonnám kétségbe, a kétségeim annak szóltak, hogy az olasz eredeti tényleg (csak) "csina" lett volna, és a "kina" abból lett volna, hogy félreolvastak valamit. Inkább arra gondolnék, hogy eleve mind a két változatban átvették. Ami az arab > görög származtatást illeti, nos igen, én ezt számos helyen olvastam, de könnyen lehet, hogy fordítva történt, vagy mindkét nyelv a perzsából vette. Bizonyítsa, aki tudja.
@El Mexicano: Etimología: Incierta. La Academia lo relaciona con el bajo latín seta, del clásico saeta, "cerda", pero la multiplicidad de cognados en lenguas no romances ha hecho sugerir una raíz ser-, documentada en la forma clásica sericum, quizás en última instancia del chino 絲.
@Studiolum: Továbbá: olasz seta, portugál és katalán seda, francia soie.
@Studiolum: Hát nem tudom, hogy a többi újlatin nyelvben valóban ez a szó-e a 'selyem' őse, de spanyolul máris nem: a seda forrása a latin S(A)ETA 'disznószőr'.
„A sinológia szó latin-görög eredetű. Kína görög neve ugyanis Sinae volt (latinul görög mintára ugyanígy hívták), és még az is biztosnak látszik, hogy a görögbe az arab Ṣin (kiejtése kb. [szin]) átvételével került ez a szó.”
Bocsánat, de ez így meglehetősen anakronisztikusan hangzik. Kína latin neve Sēres volt, ebből származik a selyem „sēricus” elnevezése is, az újlatin nyelvek „selyem” szavainak őse. Görögül a 2. századi Ptolemaiosznál szerepel először Σίναι néven, amikor az arabok még nem sokat tudhattak erről az országról. A 6. századi, tehát szintén az arab felemelkedés előtti Koszmasz Indikopleusztész geográfiájában Τζίνιστα néven szerepel, amely a kommentárok szerint perzsa átvétel, az írásban is dokumentált pehlevi „Činastān”-ból származik (amelynek nyilván köze van a Mahábhárata Cinasthānájához és az 1. századi szogd Cynstn-hoz).
Érdekes egyébként, hogy ugyanekkor a görög nyelv megtartotta a latin eredetű σηρική elnevezést a selyemre, elválasztva egymástól az ország és az anyag nevét. (A selyem középkori és mai görög μεταξά neve eredetileg pusztán „rőföt” jelentett.)
@Roland2: nincs. A dinasztia neve 周 Zhuo (ennek köznévként kör, körforgás, ciklus, teljeskörű jelentései vannak), az országé pedig 中國 Zhongguo (azaz Középső Birodalom).
"(ez volt a Zhou dinasztia idején a legnyugatibb kínai tartomány)," Ennek a Zhou névnek köze van a kínaiak saját országuknak elnevezéséhez ,a Zhönghuá-hoz vagy Csonghua-hoz ?
@Fejes László (nyest.hu): Én a magyar Kína szóról beszélek: "Ennek a szónak az elődjét [csina] kiejtéssel olasz utazók hozták be Európába, [sina] kiejtéssel pedig portugálok, de akkoriban mindkét nyelvben ch betűkapcsolattal jelölték ezt a hangot." Ebből számomra egyértelműen az derül ki, hogy biztosan nem azért ejtjük és írjuk mi K-val, mert az őskínaiból származna a szó, ahol még [k]-val ejtették.
@El Mexicano: "Most legalább megtudtam, hogy Kína [cs]-vel történő kiejtése az eredeti. :) Eddig fordítva gondoltam." A cikk éppen ennek ellenkezőjét állítja: amennyiben egy alakból származik, akkor a [k] az eredeti, ha meg nem, akkor nincs értelme sorrendről beszélni.
"Hogy a Kínát egyesítő Qin nevét hogy ejtették akkoriban (több mint 2000 éve), azt sajnos nem tudom,"
Jobb híján középkínai (Karlgren): dz'̭̭i̭ĕn 秦
Még hozzáteszem, hogy mivel a latin nem ismerte az [sz]~[s] megkülönböztetést, nem tudhatjuk, hogy az s ejtése pontosan milyen lehetett. Az óspanyolban pl. arra is van példa, hogy a latin s- kezdetű szóból [s] lett (ennek bizonyítéka, hogy ez a modern spanyolban [ch]: sucus > jugo [chugo]) de arra is, hogy az s-ből [c] lett (servitiu > çerviçio, serare > cerrar).