A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről

Ha a közhelyekkel az a baj, hogy elcsépeltek, miért fogadják sokan ellenségesen az éppen divatba jövő közhelyeket? Házi szakértőnk ezek sorsáról elmélkedik, bár jósolni alapból is nehéz, hát még a jövőt!

Közhelynek kellene lennie, de talán mégsem az, hogy a nyelvhasználat egyik szépsége a rutin és a formabontó újítás állandó keveredése. Az iskolai nyelvi nevelés óriási hiányosságai miatt az emberek nincsenek tudatában annak, hogy mekkora szerepet játszik a beszédükben a készen kapott, már szó szerint sokszor hallott panelek, klisék használata, miközben állandóan új kifejezéseket is alkotnak. A kérdés, amellyel itt foglalkozom (és amelyet csak jóval lejjebb ismertetek), azzal kapcsolatos, hogy mitől érezzük néha zavarónak az állandóan visszatérő kliséket, miközben sokszor észre sem vesszük őket.

Ha már a közhelyeknél tartunk, érdemes pár szót szólni arról, hogy egyáltalán miféle szó a közhely, honnan ered, és mikor használjuk. Ez a szó a latin locus commūnis (és végső soron a görög tópos koinós, ’közönséges hely’) fordítása. Arisztotelész retorikájából származik: tópos-on, ’helyen’ nagyjából ’információforrást’ kell érteni. Arisztotelész szerint érvelésünk során két különböző helyről, információforrásból merítünk, a „közönségesekből” (ezek a „közhelyek”) és a „különlegesekből”. A közönségesek a törvények, a tanúk, a bizonyítékok stb., a különlegesek pedig azok, amikor például igazságosságra, a helyes viselkedés normáira hivatkozunk. Tehát eredetileg a közhely az objektív, kodifikált információforrás, míg a „különleges helyek” inkább szubjektív és morális meggondolásokra, érvekre utalnak.

A közhely szó eredeti használatát később a ’gyakran idézett szövegrész, szállóige’ használat váltotta fel, és ebből származik a ’lapos, az unásig ismert féligazság’ használata. Miért kapott ilyen becsmérlő, pejoratív értelmet a közhely szó? Mintha a beszélő közösség eredetiséget várna el a beszélőktől, és lefitymálná a másoktól változtatás nélkül átvett megfogalmazásokat, a közhelyeket. Míg tehát Arisztotelésznél a „közhely” a legközönségesebb és legjobban használható érvtípus, amely már jól ismert, lefektetett szabályokon alapul, addig a hétköznapi életben a közhelyekre való hivatkozást némileg hitványnak tekintjük.

De a mindennapi használatban sokkal több mindent hívunk közhelynek, mint a hagyományos terminológia. Így nemcsak közmondásokat (pl. Jobb későn, mint soha), előregyártott beszólásokat (bon mot-kat) (pl. Jósolni nehéz, különösen a jövőt) és lapos bölcsességeket (pl. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenlőek, mert igenis van köztük biológiai különbség).

De nem is csak olyanokat neveznek közhelyesnek, amelyek állítást fogalmaznak meg, hanem bármilyen sokat ismételt kifejezést, pl. szólásokat (pl. fejben ott volt) és beszólásszerű kliséket (pl. érti ő a viccet, csak nem szereti; a lényeg a lényeg).

Az alapkérdéshez visszatérve: miért van az, hogy egyes esetekben az eredetiség hiánya mindannyiunkat bosszant (például mert már a könyökünkön jön ki, hogy ha jól tévedek), máskor meg észre sem vesszük a kliséket, nem kérjük számon az eredetiséget? Mindannyiunk beszédében hatalmas tömegben szerepelnek az előregyártott panelek, amelyekben nem fedezzük fel az „elcsépeltséget” (például azt, hogy a könyökünkön jön ki, amit az előbb használtam, nem érezzük agyonhasznált klisének).

Szerintem két tényező van, ami nagyon sokak számára idegesítővé teszi a paneleket, de egyiknek sincs sok köze az eredetiséghez. Az egyik, hogy a viccesnek szánt, beszólásszerű panelek csak akkor viccesek (ha egyáltalán azok), ha először halljuk őket. Ebből a szempontból úgy viselkednek, mint az igazi viccek. A másik, érdekesebb tényező a divatosság. Én megdöbbentőnek találom, hogy a „közhelyszótárakban”, közhelygyűjteményekben (a neten is sok ilyen található, nem akarom reklámozni őket) csalamádészerűen összekeverve szerepelnek lapos bölcsességek (mint pl. Minden pártnak a másik kommunistája büdös), az eredetileg vicces (vagy annak szánt), de már túl sokat hallott beszólások (mint pl. én is emberből/férfiból/nőből vagyok) és az egyszerűen csak divatos kifejezések (pl. lejön ’érthetővé válik, kiderül’, ezerrel ’nagyon’, alapból ’eleve’).

A divatos kifejezésekkel, mint általában a divatokkal, két dolog történhet: vagy elavulnak, vagy pedig gyökeret eresztenek, vagy inkább bekerülnek a főáramba, a mainstreambe (hogy egy divatos kifejezéssel éljek), vagyis teljesen megszokott kifejezéssé válnak, amelyekre nem figyelünk fel. De addig, ameddig el nem dől a sorsuk, addig egyeseket ingerelnek. Azok, akik a divatkifejezésekre allergiásak, általában ún. nyelvvédők (puristák), úgy érzik, hogy a nyelv számára ártalmas lenne, ha a nyelv új kifejezésekkel gazdagodna, vagy ha újak váltanának fel régieket. („Miért kell neked azt mondanod, hogy alapból? Miért nem jó neked az eleve, eredetileg, kezdettől fogva?”) A közhelyszótárak tehát tévednek: ennek semmi köze az eredetiséghez, az „elcsépeltségre” való hivatkozás itt csak ürügy, amivel próbálják kimagyarázni az irracionális fóbiájukat.

Az olvasói kérdés, amiről mindez eszembe jutott, ez volt:

Napok óta piszkálja a fantáziámat, hogy honnan ered a szólás: Nem most jöttem le a falvédőről. Tudnátok rá valami magyarázatot adni? Előre is köszönöm!

Azért kezdtem ilyen nagy kitérővel, mert a kérdés önmagában nem „piszkálta a fantáziámat”. Nem találtam meg a (be)szólás eredetét, és azt gondolom, az ilyen kifejezéseknek nem is lehet szigorú értelemben rábukkanni az eredetére. Nem úgy keletkeznek, mint a legtöbb más új kifejezés (kölcsönzés, összetétel, rövidítés, átalakítás, használatbeli változtatás), hanem inkább úgy, mint a viccek. A folyamat úgy szokott zajlani, hogy egy-egy spontán, mintegy véletlen beszólás, nyelvbotlás vagy félreértés megtetszik a hallgatóságnak, és kisebb-nagyobb változtatásokkal elterjed. Ha vicces (vagy annak van szánva), akkor elég hamar unalmassá válik, vagy tovább alakul.

A Nem most jöttem le a falvédőről egy nagy szóláscsalád egyik tagja. Ezek mind arra használatosak, hogy a beszélő (általában méltatlankodva) jelezze, nem olyan ártatlan, tudatlan vagy balek, mint ahogy a társaságában levők feltételezik. Ilyenek még: Nem most jöttem a hathuszassal! Nekem mondod, pestinek? Ne nézz madárnak! Az első két szólás azon sajnálatos előítéleten alapul, hogy a vidékiek tájékozatlanok (sőt, faragatlanok) — persze az, aki ilyen szólásokat használ, nem feltétlenül rabja ezeknek az előítéleteknek, hiszen lehet, hogy bele sem gondol, honnan erednek ezek. A madár mint a becsapható, balek egyik szinonimája az argóban régről dokumentált kifejezés (a német Vogel-hez hasonlóan, vagy esetleg abból lefordítva, ld. Pechvogel).

A falvédős szólás valószínűleg ezeknek a mintájára, ezek átalakításaként keletkezett (az elcsépeltség elleni küzdelem jegyében). Eredetileg nagyon vicces szólás lehetett. A falvédő az egyszerű vidéki házak kelléke, általában nagyon lapos, giccses jeleneteket és mondásokat hímeztek rá, ezért a falvédő szó eleve a provincialitás, az álomvilág, az igénytelenség asszociációját kelti. De a mondás még csavar ezen egyet, mert sokkal unalmasabb lenne, ezért nem is lenne vicces, ha például így hangzana: Nem falvédőkről tanultam meg az élet dolgait. Tömörebb, meglepőbb, frappánsabb így: Nem most jöttem le a falvédőről.

Kapcsolódó tartalmak:

• Mi az a herót?
• Mi az a suttyom?
• Akkorát kapsz, hogy attól koldulsz!
• Beéri
• Cserben hagy
• Ebek harmincadja

Hasonló tartalmak:

• Van dunsztunk róla!
• A magyar -ny végződések kalandos története
• Bokros kérdésre bokros válasz
• Fantomok a magyar szavakban
• Fogamzásgátlós kérdés

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)