Ki nem tud helyesen írni?
Egyáltalán: mi az a helyesírási hiba? És hány kell belőle, hogy elmondhassuk, hogy valaki nem tud helyesen írni, vagy hogy nem ismeri a helyesírási szabályokat?
Nemrégiben egy áltudományos előadás helyesírási hibáktól hemzsegő reklámját mutattuk be. Ehhez kommentelte olvasónk:
A valódi tudósok sem mindig tudnak helyesen írni. Lásd: valószínűségszámítás, így egybe.
A megjegyzés több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert látszólag ellentmond cikkünknek, hiszen sem azt nem állítottuk, hogy az igazi tudósok remek helyesírók, sem azt, hogy bármiféle összefüggés lenne a tudományos színvonal és a helyesírás szintje között. Mindössze arra hívtuk fel a figyelmet, hogy ha valaki jó benyomást szeretne kelteni, akkor ne kövessen el olyan szintű helyesírási hibákat, mint amilyeneket cikkünkben bemutattunk.
Az új helyesírási szabályzat állítólag már nem fogja kötelezővé tenni az ilyen esetekben a kötőjelezést. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy akik eddig valószínűségszámítást írtak, tehát „nem tudtak helyesen írni”, most majd tudni fognak.
A másik érdekesség, hogy kommentelőnk azt állítja, hogy aki egy szót nem úgy ír, ahogy azt a szabályzat szerint írni kellene, vagy ahogy a helyesírási szótárakban szerepel, az „nem tud helyesen írni”. Persze elfogadhatnánk ezt is definíciónak, de akkor aligha lenne olyan, akiről azt mondhatnánk, hogy tud. (A magunk részéről szívesen alávetnénk egy tesztnek a helyesírást szabályozó Magyar Nyelvi Bizottságot is – persze ez egy olyan kívánság, amit még Dévényi Tibi bácsi sem tudna teljesíteni.)
Érdemes olvasónk példáját is közelebbről megvizsgálni. Nyilvánvaló, hogy a szabályzat 138. pontjára utal, amely kimondja:
A kettőnél több szóból alakult (úgynevezett többszörös) összetételeket általában ugyanúgy egybeírjuk, mint a kéttagúakat: cseppkőbarlang, gépkocsivezető, ivóvízellátás, írógépműszerész, pénzügyőrlaktanya, rádiószaküzlet, nyersolajmotor, rendőrjárőr, barnakőszénkoksz, mértékegységrendszer stb. – A hat szótagnál hosszabb többszörös összetételeket azonban már többnyire kötőjellel tagoljuk a két fő összetételi tag határán: csapatzászló-avatás, dokumentumfilm-bemutató, könyvritkaság-gyűjtemény, tornász-csapatbajnokság, munkaerő-nyilvántartás, foszforműtrágya-gyártás stb.
Már az is meggondolandó, vajon célszerű-e így szabályozni-e szavak helyesírását – a pénzügyőrlaktanya szóban például öt összetételi tag van, mégis egybeírjuk, mert „csak” hat szótag. A szabályt tovább bonyolítják azok a kiegészítő szabályok, melyek meghatározzák, mi minősül összetételi tagnak (pl. az igekötő csak akkor, ha többszótagú), és mit kell a szótagok közé számolni (a toldalékok közül a képzők számítanak, a ragok és jelek nem – ami azért is vicces, mert ezek nyelvészetileg erősen vitatható kategóriák). Mindennek tetejében vannak olyan szavak, melyek még a szabályzatban sem úgy szerepelnek, ahogy ez a szabály megkövetelné (pénzügyminisztérium, belügyminisztérium). Persze erre lehet azt mondani, hogy ezek a kivételek, Ne álltassuk magunkat azzal, hogy a többnyire arra utal, hogy „nem kell nagyon mereven alkalmazni a kötőjelezést”: ez bizony csak a szabályzók számára hagyja niytva a lehetőséget, hogy eltérjenek saját szabályaiktól.és ezek miatt szerepel a szabályzatban a „többnyire” – ugyanakkor arra nincs racionális magyarázat, hogy miért éppen ezek a kivételek, vagy hogy ezek miért kivételek, vagy egyáltalán minek vannak kivételek. (Az, hogy „ez a hagyomány”, nem magyarázat, hiszen a hagyományt hol követjük, hol nem.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Fenykepezo / CC BY-SA 3.0)
A valószínűségszámítás egy nagyon jellemző példa, melyhez hasonlóval már nem először találkozunk. Először is, nem könnyű felismerni, hogy a valószínű szóösszetétel: a színű elemet nem szokás ’valamilyennek tűnő’, a valót is csak ritkán szokás ’valóság’ jelentésben használni (márpedig a szó e jelentések alapján jött létre). Éppen ezért eszünkbe sem jut, hogy a valószínű szó külön szóelemekből állna. Ezt a jelenséget láthattuk a rendőrakadémia, illetve az érdekképviseleti esetében is.
A valószínűségszámítás esetében további nehézséget jelenthet, hogy nyelvészetileg nem is többszörös összetétel. Összetételeknek vagy összetett szavaknak azokat a szavakat hívjuk, melyeket más szavakból teszünk össze, többszörös összetételeknek azokat a szavakat hívjuk, melyek úgy keletkeznek, hogy olyan szavakat teszünk össze, melyek közül legalább az egyik összetett. Például a rendőr-akadémia esetében a rendőr összetett szó, mert a rend és az őr összetételével jött létre; a rendőr-akadémia pedig többszörös összetétel, hiszen az összetétel egyik tagja, a rendőr összetett szó. A valószínűség-számítás esetében viszont a valószínű ugyan összetétellel jött létre, de ebből a valószínűség már képzéssel; a valószínűség-számítás összetétel egyik eleme sem összetett szó. Az egész persze nem a nyelvészeti elemzés miatt érdekes: a nyelvészeti elemzés itt mindössze azt magyarázza, hogy miért nem jut eszünkbe, hogy a szabály szerint ezt a szerkezetet kötőjellel kellene írni. Bizonyára erre céloz kommentelőnk is, amikor később ezt írja:
A matematikus szerint a valószínűségszámítás két tagú összetételnek számít, ugyanis:
(való+színű)ség+számítás
Láthatjuk tehát, hogy a helyesírástól való eltérés oka nem csupán az lehet, hogy valaki nem ismeri a szabályt, hanem az is, hogy egy adott esetben nem ismeri fel, hogy alkalmaznia kell a szabályt. Persze akivel ez rendszeresen előfordul, az sokszor fog szabálytalan alakokat használni, hiába ismeri kitűnően a szabályzatot. A fordítottja is igaz lehet: lehet valaki egészen jó helyesíró anélkül, hogy ismerné a szabályokat. (Ahogyan kiválóan beszélhetünk egy nyelvet anélkül, hogy el tudnánk magyarázni, mik a nyelvtani szabályai.)
A kommentelők körében felmerül az is, hogy a helyesírási szabályzattól való eltérés szándékos is lehet. Az azonban nem igaz, hogy a szaknyelvi helyesírások eltérnének a helyesírási szabályzattól: a szaknyelvi helyesírások csak kiegészítik, részletezik A magyar helyesírás szabályait (AkH.), de sosem írnak elő attól eltérő alakokat. (Néhány kivétel a kémiai és orvosi szaknyelvben van, de ezek csak idegen eredetű elemeket érintenek.) Más kérdés, hogy egyes szakmunkák, szakfolyóiratok eltérnek a helyesírástól – szokásaik azonban ezekben az esetekben lesznek „helyesek”, azaz az akadémiai helyesírásnak megfelelőek.
Mi az a helyesírási hiba?
Az egyszerűség kedvéért mondhatnánk, hogy minden olyan írott forma, mely nem felel meg az akadémiai szabályozásnak, helyesírási hiba. Valójában azonban az eltérés oka nagyon sokféle lehet. Ha például valaki ékezetes betűk használata nélkül ír a neten, aligha fut át a fejünkön, hogy milyen rossz a helyesírása – ha viszont használja őket, de minden bekezdésben van egy-két eltérés (írat helyett irat vagy fordítva), akkor bizony úgy ítéljük meg, hogy az illetőnek gondjai vannak a helyesírással.
Számítógép használata esetében igen gyakran nem helyesírási hibáról, hanem elgépelésről van szó. Helyesírási hibáról akkor beszélhetünk, ha az illető azért írja a szabályoktól eltérően a szót, mert nem tudja, hogy kell írni; elgépelésről akkor, ha véletlenül több, kevesebb vagy más gombot nyomott le. Az internetes kommunikációban (kommentelés, fórumozás stb.) gyakran figyelhetjük meg, hogy valakit azzal vádolnak meg, hogy nem ír helyesen, holott nyilvánvaló, hogy jó a helyesírása, csupán szövegében sok az elgépelés.
De hogyan különböztethetjük meg a kettőt? Egy-egy hiba okát nem mindig lehet meghatározni. Ha csak azt tudjuk, hogy valaki kellett helyett azt írta, hogy kellet, akkor nem tudjuk, hogy a múlt idő jelének helyesírásával van gondja, vagy csupán véletlenül egyszer nyomta meg azt a billentyűt, amit kétszer kellett volna (esetleg rossz a billentyűzete). Ha viszont j helyett ly-t ír, vagy fordítva, akkor okkal feltételezzük, hogy nem félregépelésről van szó. Ebben az esetben sem feltételezhetjük automatikusan, hogy az illető azért hibázott, mert nem tudja, hogyan kell írni a szót: előfordulhat, hogy már a következő szón járt az esze, és véletlenül nem azt írja, amit szeretne. Ilyen hibálya bárkinek lehet. Más eset, amikor valaki következetesen azt írja, hogy fojik, megilyed vagy megfolyt ’fulladásos halálát okozza’, vagy egészen véletlenszerűnek tűnik, hogy mikor ír ly-t, mikor j-t. Egyértelműen rossz helyesírásra utal, ha valakinek a szövegében rendszeresek az elgépelésnek nem minősíthető eltérések: a magán- és mássalhangzó-hosszúság és a [j] hang jelölésében, a külön- vagy egybeírás kérdésében is eltér a szabályos alakoktól. Éppen ellenkezőleg, ha sok az egyértelmű elgépelés, akkor azokban az esetekben is erre gyanakodhatunk, amikor más körülmények között helyesírási hibát gyanítanánk.
Ráadásul a helyesírási készségek meglehetősen összetettek, egyáltalán nem biztos, hogy aki a saját szövegében nem veszi észre a helyesírási hibát, az máséban sem. Ha a saját szövegünket olvassuk, tudunk, mit szerettünk volna kifejezni, kevésbé vagyunk érzékenyek a helyesírási hibákra (vagy a fogalmazási problémákra), mint más szövegében, amikor nem tudjuk, milyen gondolatok rejlenek a leírtak mögött. A „más szemében a szálkát, magáéban a gerendát sem” mondás nem feltétlenül jellemhibára utal: értelmezhető kézenfekvő és mindenkire érvényes pszichológiai megállapításként is. Ezért célszerű, ha szövegeinket – ha erre lehetőségünk van – másokkal is elolvastatjuk, ellenőriztetjük, mielőtt azok elé tárnánk, akiknek igazán szántuk őket – még akkor is, ha egyébként jó helyesírók vagyunk. Érdemes arra is vigyáznunk, hogy aki már ismeri, olvasta a szöveget, az a szerzőhöz hasonlóan kezd „vakká lenni” a hibák iránt: éppen ezért ha valaki a sokadik változatot ellenőrzi, könnyebben elcsúszik a hibák felett.
Hogyan ítéljük meg hát mások helyesírását? Azt tanácsolnánk, hogy ha ez nem kifejezett feladatunk – például nem kell magyartanárként osztályzatot adnunk –, akkor lehetőleg sehogy. Gondoljunk A kis herceg török csillagászára!
A török csillagász fedezte fel azt a törpebolygót, amin a kis herceg élt. Amikor azonban egy konferencián török viseletben számolt be erről, senki nem vette komolyan. Amikor előadását európai ruhában megismételte, felfigyeltek felfedezésére. Ehhez hasonlóan mi is legjobban tesszük, ha a helyesírásnak megfelelően igyekszünk írni, és a szabályoktól csak jó esetben térünk el. Amikor viszont mások térnek el a szabályoktól, akkor ne ezekre az eltérésekre figyeljünk, hanem a szöveg tartalmára.
"De hogyan különböztethetjük meg a kettőt?"
Szerintem nem kell megkülönböztetni hogy egy helyesírási hiba tudatlanságból fakad vagy csak elgépelés. Ha nem felel meg az AkH-nak akkor az helyesírási hiba. Ha meg valaki egy számításban elgépeli a 3-ast és 4-est ír, akkor az meg számolási hiba, tök mindegy milyen okból tette.
Az általánosítás az alapvető probléma. Ha valaki elgépeli a szöveget, attól még lehet jó helyesíró, mint ahogy lehet jó matekos az, aki néha elírja a számokat. De aki gyakran teszi, arra nem bíznék szövegírást vagy könyvelést.
...TÖBBNYIRE kötőjellel tagoljuk... Tehát nem kötelező. A pénzügyminisztérium, igazságügyminisztérium, stb. egybeírása a jogi szaknyelvű eredet miatt van. Kotászékat nem érdekli a "többnyire", szeretik a 100 szótagos, 67-szeres összetételeket is egybeírni, ahogy a cicerói körmondatokat is. Eddig a valószínűségszámítást kötőjellel írtam, de a cikk meggyőzött, belegondolva tényleg csak kéttagú összetétel. Mondjuk ma már a matematikai szakirodalomban, a magyar szakirodalomban is, probability theorynak írják, de a legelvetemültebbek már a measure theory címszóval tárgyalják.