Jó és rossz hangzás
Az ember jellemző tulajdonsága, hogy esztétikai ítéleteket alkot: van, ami tetszik neki, és van, ami nem. Egészen természetes feltevés, hogy az ember által beszélt nyelvben is fel lehet lelni esztétikai szempontokat. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az esztétikai alapú magyarázatokat racionális okfejtésekre lehet cserélni.
A nyelvet emberek használják, az embereknek pedig ízlésük van, bizonyos dolgokat szebbnek találnak, mint másokat. Nyilván a beszéd hangzására is vonatkozik ez, tehát lehetnek szebben és csúnyábban hangzó szavak, kifejezések. Azt gondolhatnánk például, hogy a nyelvi változásokban valamilyen szerepet játszik, hogy az emberek szeretnék, ha az általuk használt kifejezések egyre szebbek jobban hangzók lennének. Ha jól értem, erre vonatkozik egy ismeretlen olvasónk kérdése:
Sokféle meghatározást olvastam az eufónia és kakofónia fogalmával kapcsolatban. Lehet egy általános definíciót adni ezekre?
Az eufónia szó ’jó hangzást’, a kakofónia pedig ’rossz hangzást’ jelent. (Mindkettőben a görög phōnē ’hang’ szó rejlik, a görög eu- szóelem jelentése ’jó’, a kako- elemé pedig ’rossz’.) Mindkét szó a retorikáról és a költészetről szóló régebbi irodalomban gyakori. Ha jól sejtem, azokban a tudományokban sincs precíz meghatározása ezeknek a terminusoknak, de szakértelem hiányában erről inkább nem nyilatkoznék.
Ami a nyelvészetet illeti, ezeket a kifejezéseket ma már egyáltalán nem használjuk. Eddig nemigen sikerült az emberi nyelveket azon rajtakapni, hogy esztétikai szempontokat érvényesítenének. Azokat a jelenségeket, amelyeket régen talán a jó hangzásra (eufóniára) törekvéssel magyaráztak, ma már egészen másképpen látjuk.
Vegyük példaként azt a tendenciát, hogy a nyelvek kerülni szokták a magánhangzók és a mássalhangzók torlódását, vagyis több magánhangzó vagy több mássalhangzó egymásutánját. Különösen a mássalhangzó-torlódásról szoktuk azt gondolni, hogy „nem szépek”. Tény, hogy banális, állandóan előforduló változások azok, amelyek során a torlódások leegyszerűsödnek vagy feloldódnak. (Például így lesz a latin causa 'ok, ügy' szóból a franciában cause [koz], vagy a latin octō 'nyolc' szóból az olaszban otto.)
Csakhogy ezeknek a folyamatoknak az ellenkezője is ugyanilyen gyakori: a két magánhangzó közötti mássalhangzó (vagy a két mássalhangzó közötti magánhangzó) könnyen eltűnhet. Például a latin cadere 'leesni' szóból a spanyolban a -d- kiesésével caer lett, a szláv palica szóban pedig az átvétele után a magyarban kiesett az -i-, ezért mondjuk ma úgy, hogy pálca. Ezeknek az egymással ellentétes irányú folyamatoknak a következtében a Földön sok olyan nyelv van, amelyikben szinte egyáltalán nincs mássalhangzó- és/vagy magánhangzó-torlódás (például a hawaii nyelvben egyik sincs), de ugyanilyen sok olyan nyelv is van, ahol rengeteg a magánhangzó- és/vagy mássalhangzó-torlódás.
(Forrás: Wikimedia Commons / Scott Joplin)
Ma a nyelvészek úgy gondolják, hogy mindezekben a folyamatokban a jó hangzásnak, az eufóniának nincsen lényeges szerepe. Sokkal elfogadhatóbbnak tűnnek a más (sokszor egymással ellentétes) hatásokra való visszavezetésük. Például igen fontos tényező a percepciós, vagyis a felismeréssel összefüggő. Ez arra irányul, hogy az eltérő funkciójú hangsorok jól megkülönböztethetőek legyenek egymástól (ez a torlódások feloldásának irányába hat, az összeolvadások és egyszerűsödések ellen). És a másik legfontosabb tényező az artikulációs, vagyis a hangképzéssel összefüggő. Egyrészt a gyorsabb artikuláció felé hat minden egyszerűsödés és összevonás, de a hangok kiesése is, még akkor is, ha ezzel torlódás keletkezik. Másrészt a hangképzés idegrendszeri vezérlése hajlik arra, hogy megelőlegezze később következő hangok egyes tulajdonságait (anticipáció, előfeszítés), illetve hogy korábban képzett hangok egyes tulajdonságai később képzettekben is megjelenjenek. Ez kedvez a hasonulásoknak, a magánhangzó-harmóniának és más hasonló jelenségeknek, viszont szintén ellentmond a felismerés, a jó megkülönböztethetőség szempontjainak.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (16):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Folytatom: Vannak olyan népek is, amelyek még "tegnap" is emberevők voltak.
Tegyük fel, hogy a finnugrászok (egy része) őszintén hisz a tudományában - de ha látja a 4000 héber-rokon, a legalább 2000 AS IS szláv, a legalább 2000 török, a legalább 1000 "indoeurópai " szóegyezést és a számtalan nyelvtani egyezést a magyarral, akkor hogy hihet ebben őszintén?
Hihet, ha nincs esze. Vagy önvédelemből, a lelkiismeretének, a belső nyugalmának védelméből "el se olvassa" az ilyen amatőr, sarlatán satöbbi - tehát bele se néz.
Jó. A macskám sem néz bele, mégis kedves kis emlős.
KANNIBÁLOK. Lehet, hogy (inkább 100 ezer, mint 50.000 évvel ezelőtt) az európai génű, proto-magyar (európai szubsztrátnyelvű = kárpátnyelvű) is kannibál volt. Na és?
EZT SZÓRNÁD a világba szanaszét, mirólunk magyar?
S a még tegnap is kannibál népek történetét sem épeszű dolog úgy kell tanítani, hogy hahá, 100 éve mi még kannibálok voltunk.
A magyarok szerintem a büdös életben nem voltak a szibériai lepusztult "anyós-pofák", medveimádó, túrista csalogató hacacárék primitívek rokonai,
de mondjuk, hogy a finnugor-HÍVŐK szerint azok voltak.
BORZALMASAK ezek a képek, magyarok! Amiket az állítólagos nyelvrokonainkról ti 2 éve felrakosgattok. Megalázó. BŰN!
@Roland2: A francia annyiból más egy kicsit, hogy minden szó véghangsúlyos, a többi újlatin nyelvben pedig viszonylag szabad a hangsúly, de egyébkén tényleg általában a latin nyelveket tartják dallamosnak. Ellenben az angolt szerintem a legtöbben csak az elterjedtsége miatt találják szép hangzásúnak, főleg, hogy nagyon sokan csak ezt az egy idegen nyelvet értik/beszélik valamennyire.
A magyart gondolom a sok szláv jövevényszó, illetve ebből adódóan a viszonylag gyakori c, cs, s, zs stb. hangok miatt hasonlítják sokan a szláv nyelvekhez.
@Krizsa: A ladinót, ha nem figyelsz egy-két kitüntetett hang ejtésére, nem is nagyon lehet megkülönböztetni hangzásra a latin-amerikai spanyoltól, mert gyakorlatilag csak annyi különbség van, hogy a köz-spanyol [ch] hangnak [zs] vagy [s] felel meg (pl. mujer 'nő': sp. [mucher], lad. [muzser], mert a ladino megőrizte e hangok középkori spanyol ejtését.
@Sultanus Constantinus: @Roland2: Éneklés és dallamosság között nagy a különbség. Melléírtam azt is, hogy furcsán éneklőnek, inkább kellemetlennek hallják a magyart.
Izrael mai népességének kb. egynegyede még külországban született, de 30 évvel ezelőtt, amikor én kijöttem, ez még a fele. Anyanyelvek és a héberen kívül ma is (az utcán is) hallható nyelvek itt, az elsők nagyon sokan: angol, orosz, román, amhara (etióp) francia, (a német származásuak nem dicsekednek a némettel), a jiddis-német csak a mélyen vallásosaknál van (azt ritkán hallani), portugál-spanyol Amerikából (a ladinót én nem különböztetem meg a spanyoltól), az arabot a keleti és afrikai zsidók nem szégyellik, bárhol beszélnek arabul is, sok a tailandi, akik részben engedéllyel dolgoznak itt, ők tailandiul.
***
Rámnézésre oroszul szólnak hozzám, pedig én enyhén mongolos, és nem "tejfehér" európai vagyok.
De az első két mondat után SZINTE KIVÉTEL NÉLKÜL rámkérdeznek: magyar vagy? Pedig az én magyaros kiejtésem, mivel elég sok nyelvet tanultam, nem erős.
Nem dallamosnak, hanem kellemetlenül éneklőnek tartják a magyart éspedig csak az első szótagú hangsúly miatt.
De hozzájárul ehhez az a "hálistennek" már az egész világon elterjesztett finn-ugor ... a jelzőimet megtartom magamnak... is, hogy Szibériából jött primkó lovasnép. Amit néha még nekem is megmagyaráznak, ha úgy gondolják, hogy talán én nem is tudok erről.
Az sem különbözteti már meg a magyart, hogy a kemény magánhangzókat nem ejti, mert az összes "európai (amerikai)" lelágyítja (meg se tanulja) a torokhangok kiejtését Tehát csak az előhangsúly az ok.
EZ VAN. Köszönjük szépen, az egész világ szeméből visszakapva: finnugor elmélet!
@Krizsa: Én a latin nyelveket mondanám "dallamosnak" ( még a románt is ), nemhiába lett több francia, spanyol vagy olasz nyelvű dal világhírű, vagy énekel olykor több - más anyanyelvű - énekes is ezeken a nyelveken ( mint pl. Beyonce vagy Michael Jackson ). A magyar nem ilyen.
Szerintem az angol is szép hangzású nyelv.
@Sultanus Constantinus: A finn és a magyar beszéd dallama között még magyar anyanyelvűként is lehet hasonlóságot felfedezni, de h. a szláv nyelvekhez miért hasonlítják, nehezen érthető, mert a magyarban pont kevés a mássalhangzótorlódás - ha csak nem azért, mert abban a tévhitben élnek, h. a magyar is szláv nép, és "automatikusan" azokkal vetik össze.
@Krizsa: A külföldiek szemében a magyaré sem. Egyébként pontosan azért nem lehet éneklős egy nyelv, mert a hangsúly mindig az első szótagra esik, ellenkezőleg, attól csak monoton, dallamtalan lesz, ahogy a finn is az.
Különben lehetne -- és ezt most a nyestnek javaslom -- csinálni, már csak érdekességből is, egy reprezentatív felmérést arról, hogy a magyar anyanyelvűeknek mely idegen nyelvek hangzása tetszik.
Én régen próbálkoztam ilyesmivel egy másik fórumon több-kevesebb sikerrel, csak hát azért óriási különbség, mert egy egyéni kezdeményezés általában senkit nem érdekel és jó, ha rész vesznek benne 20-an, ami már sok is, de talán, ha egy cikkben invitálná a nyest az olvasótáborát erre, akkor szerintem lenne annyi résztvevő, hogy már lehetne statisztikai adatokat levonni belőle.
@Roland2: A külföldiek számára a magyar nyelv furcsa, mert "énekel". Azért énekel, mert a hangsúly (majdnem) mindig az első szótagon van - ott, ahol az vezér-értelem: vagyis a gyökváz van. A láncragozó nyelveknek nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy hol van a szó értelme: "a lényeg".
A finnhez azért nem hasonlít, nem is hasonlíthat, mert ott - a 6 darab mássalhangzó hiánya miatt - magánhangzók uralják a nyelvet. Erről pl. Lomb Kató, a soknyelvű tolmács is írt: a finn nyelv hangzása semmihez nem hasonlít.
@Roland2: Szerintem ez attól (is) függ, mi az anyanyelvük. Sokak szerint a szláv nyelvekre hasonlít leginkább, de hallottam már olyan véleményt is, hogy "a lengyel és a kínai elegyítve". Egy spanyol ismerősöm szerint meg nem lehet megkülönböztetni a finntől...
A cikkből: „A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az esztétikai alapú magyarázatokat racionális okfejtésekre lehet cserélni.” IGEN.
Csakhogy az alapértelem megőrzése az első, mert az genetikusan kódolt. S a láncragozó (és a sémi) nyelvekben az értelem az ELSŐ EGY, vagy az első 2-3 mássalhangzó hordozza – a többi már csak a gyökváznak a „szolgája”: képző és / vagy rag.
Példa: a magyar volt (VÓT) eredetileg vala és vála (azzá vált, lett)-nek hangzott. S ehhez igenis kellett az L igeképző. Amióta azonban a jövő idő kifejezésére a magyar nyelv a lesz segédigét használja, az L igeképző jelentősége „elszállt” – tehát vót-nak is ejtjhetük.
A „vezér-értelmet” adó mássalhangzó váztól sem a láncragozó, sem a sémi nyelv nem válik meg. A jó hangzás kedvéért sem, és sem okból sem.
A sémi nyelveknél ez nem nagy ügy, mert úgyis alig ragoznak, ss a gyökeik maximum csak a legismertebb hangváltozásokon belül változnak (általában azzal sem).
A mássalhangzó torlasztó és a nyílt szótagú nyelvek ebben a vonatkozásban következetesek. S ennek mélyebb, ősi nyelvfejlődési oka van (az ősember „rosszabb” gégéje és előreugróbb szájberendezése). Ők így maradtak... Miért? Mert a releváns időszakban nem voltak (vagy egyáltalán nem voltak) a délvidéken, ahol az afro-sémi nyelvek hatására szétnyíltak a torlódások.
Kifejezetten mássalhangzó torlasztók a szláv elő- és utóragozó nyelvek. Nem torlasztók a láncragozók és a sémi nyelvek. Ez tehát azt jelenti, hogy a sokkal fiatalabb, ú.n. „indoerurópai” nyelvek szorosan véve sem ide, sem oda nem tartoznak. (S én – egyelőre – nem is foglalkozom velük, habár később valószínűleg fogok.)
Szerintem mederi hozzászólásában van azért igazság, mert a környező táj is befolyásolhatja a nyelv „kemény pattogását”, vagy ellenkezőleg, a lágyságát.
S mivel ezt még egyetlen nyelvész sem vizsgálta, irreleváns dolog arról nyilatkozni, hogy ilyesminek nincs befolyása a nyelvekre. Majd ha megvizsgáltad, akkor nyilatkozz.
Vajon a külföldiek szerint a magyar milyen hangzású lehet ?
@El Vaquero: Inkább az utolsó mondatban van igazság. Ott a görög pl., eléggé szereti a mássalhangzó-torlódásokat (szó eleji ksz-, gz-, psz-, pt-, ht-, mn- stb.) és van benne torokhang is, mégis nagyon szépnek tartják általában. A cigány nyelv sem csúnyább, mégsem szeretik az előítéletek miatt. A spanyol meg éppen a megosztó nyelvekre példa: akik megbélyegzik a latin népeket, azoknak nem tetszik, akik szeretik kultúrájukat, azok gyönyörűnek tartják.
Az egyéni ízlésen kívül talán valóban fel lehetne hozni azt kritériumként, hogy azokban a nyelvekben, ahol kevés a magánhnagzó és sok a mássalhangzó, főleg az ilyen ejektív, hehezett, torok- és gégehangok, azokat valóban általában nem tartják szépnek (persze van, aki szerint meg épp az ilyen nyelvek a szépek).
@szigetva: A nyelvtörténészek szerint a kiesés és a megmaradás is párhuzamos fejlődés, de ez más hangcsoportoknál is jellemző (pl. a cl- is hol megmarad, hol ll- lesz, pl. clamare > llamar és claru > claro, pedig mindkettőt használják a kezdetektől fogva).
@mederi: @El Vaquero: A cikk nem arról szól, sőt, nem is szól arról, hogy kinek miért (nem) tetszik egy nyelv...
@mederi: „a hang másképpen terjed sík vidéken akkor ha az száraz környezetű, és másképpen ha párás, szeles, pl. tengerparti” Eddig még soha nem sikerült ilyesmi összefüggést kimutatni.
Azért vannak a jó hangzásnak kritériumai. Az olasz nyelvet pl. a legtöbb nemzet szépnek találja. A tiszta, hosszú magánhangzók, a nyílt szótagok dominanciája, az érdes hangzású és a torokhangok hiánya, a mássalhangzó-torlódások hiánya (ezt írja a cikk is), a mássalhangzótípusok egyenletes eloszlása, a hangsúly által meghatározott ritmus egyenletes eloszlása meg szokta növelni annak az esélyét, hogy szépnek találják-e egy nyelv hangzását. Megszokás és kultúra kérdése is. Esetleg ideológia is belejátszik, a politikai utálat miatt egyes beszélők utálják nem csak a gyűlölt népcsoportok nyelveit, de azok hangzását is. Talán a negatív asszociáció teszi.
@Sultanus Constantinus: De ez nem azért van, mert egyes szavak folyamatosan jelen voltak és „haladtak” a nyelvvel (ezekben esne ki), mások meg későbbi átvételek a latinból?
"Például a latin cadere 'leesni' szóból a spanyolban a -d- kiesésével caer lett"
Itt jegyezném meg érdekességként, hogy a spanyol ebből a szempontból eléggé kiszámíthatatlan, mert nincs rá konkrét szabály, hogy a latin -d-, -g- mikor esik ki és mikor marad, mindkettőre vannak példák. Elöl képzett magánhangzók környezetében hajlamosabbak a kiesésre (legale > leal, credere > creer), de itt is van példa az ellenkezőjére: nidu > nido, sőt, erigere > erguir [ergir] (ami azért is furcsa, mert még a veláris is megmarad), mély hangrendű szavakban is éppúgy előfordul a kiesés és a megmaradás is: sudore(m) > sudor, plaga > plaga/llaga, viszont laudare > loar stb.