Kiejtési nehézségek
Vannak-e olyan szerencsések, akiknek az anyanyelvük könnyebbé teszi más nyelvek kiejtésének pontosabb elsajátítását, és vannak-e olyan pechesek, akiket anyanyelvük legfeljebb csak hátráltat más nyelvek hangzásának pontos utánzásban? Olvasói kérdésre felelünk.
Lóránt nevű olvasónk nyelvtanulással kapcsolatos kérdéssel keresett meg minket:
[...] mennyi értelme van annak a kijelentésnek, amit több nyelvtanár ismerősöm is elejtett, és körübelül annyi volt az állítás, hogy vannak nyelvek, amelyek a hangkészlete úgymond „nem alkalmas” arra, hogy egy olyan (felnőtt) ember, aki csak ezt beszéli, megtanulja „normálisan” kiejteni más nyelvek hangjait, másoké pedig igen. Szóval van-e ennek tudományosan bármi alapja, kimutatható ilyesmi, esetleg vannak erre szakkifejezések, akár nyelvek „sorrendje” ilyen szempontból, vagy még inkább nyelvek egymáshoz való viszonya (hangkészlet „átfedés”, ilyesmi) ilyen szempontból meg van-e határozva? Van-e erre szakirodalom, szakkifejezések, egyáltalán ki lehet-e jelenteni olyat, hogy „egy franciának jóval nehezebb relatív normálisan megtanulni az angol/spanyol hangzókat mint egy magyarnak”? Elég zagyva kérdéshalmaz, de remélem, érthető... Az is érdekelne, hogy vannak-e (lehetnek-e egyáltalán) olyan kimutatások, hogy mennyire könnyű megtanulni különböző anyanyelvűeknek egy olyan hangot, ami nincs a nyelvükben. Számít-e ilyen szempontból, hogy mondjuk a magyar nyelv több hangot használ mint mondjuk a spanyol?
Olvasónkat tehát az érdekli, hogy az anyanyelv hangkészlete meghatározza-e, hogy mennyire vagyunk képesek elsajátítani más nyelvek hangjait, szavainak pontos kiejtését, illetve hogy a nyelvek rangsorolhatóak-e aszerint, hogy milyen anyanyelvű emberek tanulnak meg könnyebben, illetve nehezebben más nyelveket.
Nos, egyfelől igaz, amit olvasónk hallott. Egy bizonyos életkor felett az ember egyre nehezebben sajátítja el azokat a hangokat, amelyek az anyanyelvében nincsenek meg. A korlát mértéke azonban egyénenként változhat, és természetesen függ attól is, hogy közben az illető milyen nyelveket tanult, sőt, attól is, hogy tanult-e zenét. Összességében azonban mégis csak kimondhatjuk, hogy felnőtt korban már komoly kihívás lehet elsajátítani az anyanyelvünkből hiányzó idegen nyelvi hangokat.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Elvben mondhatjuk tehát, hogy azon nyelvek beszélői, melyekben sok különféle hang van, nagyobb eséllyel vágnak neki egy idegen nyelv elsajátításának (legalábbis ami a jó kiejtést illeti), mint azok, akik olyan nyelvet beszélnek, melyben kevés hang van. Ugyanakkor azt gondolnánk, azokat a nyelveket, amelyekben viszonylag kevés hang van, több más anyanyelvű sajátítja el könnyebben, mint azokat, amelyben sok hang van. Első nekifutásra tehát azt mondhatnánk, hogy a sok hangot használó nyelvek előnyös anyanyelvek a nyelvtanulás szempontjából, a kevés hangot használó nyelvek előnytelenek. A listát pedig úgy lehetne finomítani, hogy amelyik nyelvben nagyon ritka, kevés más nyelvben előforduló hangok vannak (például csettintőhangok), azok anyanyelvként kevésbé hasznosak, viszont nehezebben tanulhatóak.
A reményeket azonban le kell hűteni. Egyrészt a nyelvek hangkészletére viszonylagos kiegyenlítettség jellemző. A finnben például viszonylag kevés mássalhangzó mellett sok a magánhangzó, az oroszban viszont kevés magánhangzó mellett sok a mássalhangzó. Így aztán a finnek számára is nagy kihívás az orosz, és az oroszok számára is a finn.
A kérdés viszont nem ilyen egyszerű, hiszen nem csak az számít, hogy a nyelvben az adott hang megvan-e, hanem az is, hogy milyen környezetekben fordul elő. A magyarban az n-t másképp ejtjük, ha [k] vagy [g] előtt áll, mint egyébként – ezt a hangot a fonetikusok [ŋ]-nel jelölik. Ezt a hangot egy magyar anyanyelvű, idegen nyelvet nem beszélő személy általában más hangok előtt (vagy szó végén) ki sem tudja ejteni. Gyakran még akkor sem, ha beszél más nyelvet, olyat, amelyben a hang máshol is előfordul. Így például a magyar anyanyelvűek gyakran hibásan ejtik az angol igealakok -ing [iŋ] végződését: [iŋg]-nek – esetleg ha igyekeznek nem ejteni a [g]-t, [in]-nek. (A magánhangzóval kapcsolatban most kicsit felületesek lehetünk.)
(Forrás: Wikimedia Commons / darwin Bell / CC BY 2.0)
Az sem mindegy, hogy a rossz kiejtés okoz-e megértési zavarokat. A magyarban van [ny], [gy] és [ty], így előfordulhat, hogy a rossz ejtés miatt két szó összekeveredik (bár az ilyen esetek valószínűleg ritkák: dia vs. gyia). Ha azonban az orosz beszélő a finnben követ el hasonló hibát, a finn beszélő legfeljebb a kiejtés furcsaságát észleli, félreértéshez nem vezethet a dolog.
Hasonló jelenséggel magyarázható a tipikus orosz akcentus egy feltűnő jelensége. Az oroszban természetesen van [n], [d], [t], de [i] előtt ezek nem fordulnak elő. Az orosz beszélő idegen nyelven [ni], [di] vagy [ti] helyett kb. [nyi], [gyi], illetve [tyi] hangkapcsolatot ejt (vagy legalábbis magyar füllel így halljuk). Hasonló hibát a magyar beszélők is elkövethetnek más nyelveket beszélve, de nem az [i]-vel, hanem a [j]-vel kapcsolatban: a magyarban ugyanis szó belsejében legfeljebb összetételi határon van [nj], [dj], [tj] hangkapcsolat (pl. káno[nj]og, ha[dj]árat), egyébként a két hang [nny], [ggy] illetve [tty] hangba olvad össze. A magyarok az olyan finn szavakat, mint például a linja ’vonal, járat’, hajlamosak úgy ejteni, hogy [linnya]. Itt jegyezzük meg, hogy vannak nyelvek, amelyekben nincsenek hosszú mássalhangzók – ez is egyfajta környezet: hang a saját szomszédságában –, így ezek ejtése is nehézséget jelenthet. A magánhangzóknál ez még bonyolultabb is lehet: vannak nyelvek, ahol csak a hangsúlyos magánhangzó lehet hosszú, a hangsúlytalan mindig rövid (mint a szlovénban vagy az észtben).
A kérdés ezzel még mindig nem tekinthető lezártnak. A pontos kiejtés ugyanis nem csupán a hangok pontos ejtését jelenti, hanem a hangsúly és az intonáció (hanglejtés) pontosságát is. A magyarban a hangsúly mindig a szó első szótagjára esik, és a magyarok hajlamosak a hangsúlyt idegen nyelven beszélve is az első szótagra tenni: ez a tipikus magyar akcentus egyik legfeltűnőbb vonása. De azoknak sincs feltétlenül könnyű dolguk, akiknek az anyanyelvében a hangsúly szabad (azaz elvben a szó bármelyik szótagjára eshet). Az orosz például ilyen, de az oroszban a magánhangzók hosszúságának nincs megkülönböztető szerepük, hanem minden hangsúlytalan magánhangzó rövid, a hangsúlyosak viszont hajlamosak megnyúlni (bár több tényező befolyásolja, hogy mennyire). Mindenesetre ez elég ahhoz, hogy például a magyarul tanuló oroszok a hosszú szótagokat hangsúlyosnak képzeljék, és a hangsúlyt egy hosszú magánhangzót tartalmazó szótagra tegyék; vagy – különösen, ha a szóban nincs hosszú magánhangzó – a hangsúlyos szótag rövid magánhangzóját nyújtsák. Ez az orosz akcentus másik jellegzetessége, a paródiák elengedhetetlen eleme.
Bár írásközpontú világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, a mondatdallamnak is nagyon fontos szerepe van a megértésben. Ha nem is feltétlenül okoz kommunikációs zavart a rossz hanglejtés, a beszélő idegenségét könnyen elárulhatja. Az angol, a cseh vagy éppen a francia mondatdallam a magyar fül számára kifejezetten affektáltnak tűnhet (ezért sokan eleve idegenkednek a gondolattól, hogy utánozni próbálják), míg egy finn mondatba a magyar is hajlamos oda nem illő dallamot beleénekelni. És akkor még nem is beszéltünk azokról a nyelvekről, amelyekben az egyes szótagoknak is külön dallamuk van, és ugyanazok a hangok különböző dallammal egészen mást jelentenek.
Végezetül emlékezzünk arra, hogy a kiejtés mellett még egy fontos tényező van: a hallás. Lehet, hogy egy-egy hangot megtanulunk viszonylag jól kiejteni, nem okoz gondot, ha valamely ismert szót, melyben előfordulnak, ki kell mondanunk. Ha azonban új szót hallunk, egyáltalán nem biztos, hogy jól meg tudjuk különböztetni valamelyik hasonló hangtól.
Elvben lehetnek esetek, amikor határozottan kijelenthetjük, hogy „egy X anyanyelvűnek jóval nehezebb relatív normálisan megtanulni az Y kiejtést mint egy Z anyanyelvűnek” – de sokkal tipikusabb az, hogy elsoroljuk, milyen anyanyelvi háttérrel milyen nehézségekkel kell megküzdenie a nyelvtanulónak. Azt azonban, hogy melyikük dolga a nehezebb, már bonyolult lenne meghatározni.
Mindebből nyilván világos, hogy az olvasónkat érdeklő lista nem létezik, nem is állítható össze. A nyelvek ilyen szempontból vett nehézségével nem is foglalkoznak a szakemberek. Ezzel szemben viszont nagy figyelmet fordítanak arra, hogy egy nyelv adott anyanyelvű személyek oktatásásnál milyen nehézségeket okoz, melyek azok a területek, amelyre jobban oda kell figyelni, ahol a jó tudáshoz több gyakorlásra van szükség. A nyelvpárok összehasonlítása ilyen szempontból igen fontos lehet, különösen, ha felnőttek oktatásáról van szó.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (26):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@El Vaquero:
Az [ə] nem gond, mert majdnem anyanyelvi szinten tudok bolgárul, s a bolgárban az [ə] nagyon gyakori, így ez nekem nem idegen.
Ha magyaros kiejtéssel tolod, ami egyébként nem olyan nagy baj, ha fonémikusan következetes vagy, akkor nem kéne még az [ɜː] vs. [ə] miatt nagyon aggódnod :D Ejthetsz mindkettő helyett rövid ö-t, csak az első esetben lenyújtva (ne legyen belőle minőségileg ő), utóbbi esetben röviden. Bár az [ə]/[əː]-öt elég könnyű megtanulni, mondogatod, hogy d-d-dö, olyan d-ket, amiknek a végén semmit nem akarsz ejteni, de mégis kerül a végükre ajakkerekítés nélküli magánhangzó. Vagy olyan hangot ejtesz, mint mikor valaki azért öööö-zik, mert nem tudja még mit akar mondani, az az ajakkerekítés nélküli hang is jó ide. Van, akinek az segít, ha lazán nyitott szájjal, mozdulatlan nyelvvel ejt egy nagy semmit, csak a hangszálak rezegjenek.
@El Vaquero:
Nem szenvedek én, szimpla magyaros amerikai ejtést használok... :-)
De a kérdés érdekel elméleti szinten.
@cikk "Lehet, hogy egy-egy hangot megtanulunk viszonylag jól kiejteni, nem okoz gondot, ha valamely ismert szót, melyben előfordulnak, ki kell mondanunk. Ha azonban új szót hallunk, egyáltalán nem biztos, hogy jól meg tudjuk különböztetni valamelyik hasonló hangtól."
Ez nem igaz. Pont, ha megtanulunk egy-egy idegen hangot, akkor már hallani fogjuk, hogy miben különbözik hasonló hangoktól, mert az ember agya már tudja, hogy milyen különbségekre kell figyelni és nem csapja be a füle. Pont ezért fontos a jó kiejtés, nem csak társalgáskor jön jól, hanem hallás utáni értéskor is rendkívül hasznos, azt drámaian javítja. A legnagyobb fonetikusok is úgy fejlesztették ki a precíz hallásukat, hogy sok hang képzését tanulták meg ténylegesen a gyakorlatban, csomót gyakorolnak és utána már hangfelvételen is könnyebben kiszúrják a kiejtésbeli eltéréseket, nüanszokat, amire fonetikát nem ismerő, átlag ember képtelen lenne. Nem azért, mert ezek a fonetikusok különleges képességgel születtek volna, hanem a képzést gyakorolták, és így trenírozták a fülüket, idegrendszerüket.
@szigetva: Valóban. Bár azért a modern semlegesben, modern RP-ben tényleg [ɜː] és [ə] áll szemben már fonetikailag is. Egyébként Gimson mindig is szimpatikusabb volt nekem, mint Wells, alaposabb volt, sokkal helytállóbbak voltak a megfigyelései, pl. hogy az angol /iː/ nem egyeshangzó, hanem ketteshangzó /ɪi/, ugyanez /uː/-nál /ʊu/.
Wells-re meg a többi kortárs idiótára most nagyon rágok. Nagyon csúnyán beszoptam azt, hogy összeolvasztják a szótárakban az US /ɑ/ és US /ɑː/ fonémákat, mikor az első alapból rövid az US-ben!!! Előtte meg az US /ɜː/-rel vezettek meg, mikor az US szótagalkotó [ɹː]. Lassan már több kárt okoznak nekem ezek a szótárak, mint hasznot.
Az is nagyon gáz, hogy a szótárak összemossák az RP/US "for"/"or" és US "sorry" o-s fonémáját, mintha ugyanúgy kéne ejteni. Persze tudom, hogy nem úgy kell, az előbbi jóval zártabb, lényegében hosszan ejtett magyar rövid o, a másik meg majdnem a-ba hajló mély, nyílt [ɔː]. Mégis, ha ránézek egy szóra, úgy kell kisilabizálni a brit kiejtésből, hogy most melyik US o fonéma van benne.
Másrészt Wells LPD-jének van egy baromi zavaró tulajdonsága. Megad egy szónál több brit variációt: pl. RP1 (vastagított), RP2, §nonRP3, §nonRP4 majd a || jeltől jön az amerikai kiejtés: US1 (vastagított). Ebben az esetben nem tudni, hogy ez az US1 variáció az US-ben kizárólagos vagy csak az RP1-gyel áll szemben és fonémikusan előfordul-e az US-ben RP2, nonRP3, nonRP4. Nem tudni melyik, főleg, mikor a variációk csak magánhangzókban térnek el. Nem vastagított US1-nél világos, hogy az RP1 (vastagított), RP2, nonRP3, nonRP4 előfordul az US-ben is fonémikusan (eltérő fonetikai képzéssel persze). Nagyon meg van kutyulva, ember legyen a talpán, aki kibogozza.
Mondjuk amerikaiak is elszégyellhetnék a pofájukat. Nem képesek egy rendes, modern kiejtési nagyszótárat összehozni, ha más nem US + Kanada koprodukcióban. US-ben csak kis szótárak vannak, meg a Merriam-Webster amerikai nagyszótár, de utóbbi már 1000 éves, elavult, szabványon kívüli fonémikus jelekkel, sok modern szót és modern kiejtést nem hoz. Főleg nem kéne az amerikai kiejtési szótárakat, kecskére, azaz a britekre bízni. Ez egy világuraló birodalomtól a nyelvi igénytelenség felső foka, főleg, hogy van egy csomó elit egyeteme, nagy múltú angol tanszékekkel, csak tudnám, hogy tudományos munkát illetően ott mire veszik fel a pénzt.
@El Vaquero: „a britek közül sem mindenki tesz különbséget /ɜ/ és az /ə/ között, csak a semlegesben, RP-ben” Elfelejtődött már, hogy az RP első kodifikátora, Daniel Jones, a /əː/ és /ə/ jeleket használta erre a két hangra. Gimson azért találta ki a /ɜː/-t, hogy jobban elüssön a csak hangsúlytalanul előforduló /ə/-tól. Fonetikai oka ennek a váltásnak nem volt. „Only in the case of /ə-ɜː/ can there be said to exist an opposition solely of length…” (Gimson, Intro to the Pronunciation of English, 4th ed, 1989, p. 96).
@IdegenNyelvŐr: tényleg, kiemelésnél sem feltétlenül első szótagon van a hangsúly.
Viszont neked a blogodon meg kéne válaszolni az elmúlt 3 hónap kérdéseit. Különben elkobzom a váll-lapjaid és nem lehetsz többé nyelvőr, legfeljebb csak biztonsági őr.
@maxval: a britek közül sem mindenki tesz különbséget /ɜ/ és az /ə/ között, csak a semlegesben, RP-ben. Épp így a bath sem mindenkinek /bɑːθ/, vannak (főleg északon), akik /bæːθ/-nek.
Abban viszont egyetértünk, hogy a semleges amerikai angol könnyebb, közelebb van az írásképhez, kevesebb az ejtési kivétel, sok fonéma még nem vált külön. Plusz szórakoztatóipar miatt többet hallani, többször találkozhat vele az átlag polgár. Nem is értem mit szenvedsz a brittel, előírja neked valaki, hogy tőled csak azt fogadja el?
Bár az /ɜː/ és az /ə/ +r-t illetően az amerikai talán nem könnyebb, mert ott igaz, hogy [ɹː]-nek és [ɹ]-nek ejtik, azaz mindkettőt morgós r-rel, de az amerikai r elég nehéz hang, persze nem megtanulhatatlan, meg könnyebb, mint a német, francia krákogós, raccsolós, gargalizálós r.
@IdegenNyelvŐr:
"Európa szavainkat is többnyire kettőshangzóval hallom"
Akkor biztosan én vagyok süket. Hírekben mindig e-u-ró-pa-i ú-ni-ó-t hallok.
@IdegenNyelvŐr:
S a bath esetében nem a [bæːθ] ejtésre gondoltam, hanem a [bɑːθ] ejtésre! Azaz ez utóbbi magánhangzója és a plus magánhangzója közti különségre.
@IdegenNyelvŐr:
Rosszul írtam: az [ɜ] és az [ə] közötti különbségre gondoltam! S nem az [ɛ] és az [ə] közötti különbségre!
Kiemelésnél is gyakran tesszük a hangsúlyt az elsőtől eltérő szótagra, pl: Nem kinyitottam, hanem kinyitTATtam.
@maxval: Pedig tényleg vannak kettőshangzóink... Én tán még az életben nem hallottam háromszótagos a-u-tó-t. De pl. a Laura, laude, fauna, aula, kaucsuk, Baumax, Európa szavainkat is többnyire kettőshangzóval hallom, míg pl. a szauna, bauxit vagy eunuch szavainkat sokkal inkább külön szótagolva. (Persze előfordulnak fordítva is.) Az augusztust meg, ahogy te is írtad, hosszú a-val.
Azt meg nem tudom, honnan vetted ,hogy az amerikaiak nem tesznek különbséget az [ɛ] és az [ə] között, de az biztos, hogy pl. a select szót se nem [sɛ'lɛkt]-nek, se nem [sə'ləkt]-nek ejtik, hanem leginkább [sə'lɛkt]-nek, és a bath [æ]-je is erőteljesen elüt a plus [ʌ]-jától.
@maxval: Én még nem hallottam magyart, aki ezek első szótagi hangsúllyal ejtené. Amikor pl. azt válaszolod valakinek, hogy "naná, hogy igen", kizárt dolog, hogy te az első szótagot hangsúlyozod.
@lleho:
Szerintem magyar hozzáállásban van egy jó adag veleszületett idegenkedés. Egy rakás magyar nyelvjárásban vannak kettőshangzók, az irodalmi nyelvben viszont nincs egy szál se. Még az idegen szavakban sem ejtjük a kettőshangzókat. Jellemzőn két szótagként ejtjük, vagy néha egy hosszú magánhangzóként. Ez a művelt ejtés. Így lehet, hogy sok magyar valami "parasztos bunkóságként" tekint eleve a kettőshangzókra, s ez az idegen nyelvekre is kiterjed.
Fél éve vitáztam a spanyol Wikipédián egy kollégával. Szerinte a magyar irodalmi nyelvben vannak ritkán kettőshangzók, példaként az "autó" és az "augusztus" szó merült fel. A végén én "győztem", bizonyítottam, hogy az "autó" köznyelvi ejtése a-u-tó az "augusztus"-é meg jellemzően "agusztus" hosszú a-val.
Szoktatni kell a külföldieket az egyszerűsítésre. Minek az a sok kettőshangzó?:)