A beszéd észlelése és az anyanyelv hangkapcsolatai
Bár a nyelvészek a nyelv legkisebb elemeinek a hangokat tartják, Fehér Krisztina előadásában megkérdőjelezte ezt a közkeletű vélekedést. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok ugyanis arra utalnak, hogy a beszéd észlelése során nem hangokat „hallunk” egymás után, hanem valójában ennél nagyobb egységek: egy magánhangzóból és egy vagy több mássalhangzóból álló hangkapcsolatok sorát azonosítjuk.
A kognitív tudományok szakemberei szerint az emberi beszédet éppen úgy észleljük, mint ahogyan a képeket látjuk: idegrendszerünk először az egészet emeli ki, és csak aztán fog a részletek elemzéséhez. Nem véletlenül támadnak nehézségeink az olyan képrejtvények megfejtése során, amikor két, egyformának tűnő kép apró eltéréseit kell megtalálnunk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Giuseppe Arcimboldo festményein is első ránézésre mindig a portré tűnik ki számunkra, és csak aztán fedezzük fel, hogy a képen látható emberi alak történetesen tengeri herkentyűk sokaságából tevődik össze.
(Forrás: Wikimedia commons)
Ráadásul a vizuális ingerekből a mindennapi tapasztalatainknak megfelelő mentális mintákat, prototípusokat alakítunk ki. Ennek következtében pedig látórendszerünknek olyan előfeltevései lesznek, amelyek befolyásolják az észlelési folyamatainkat – adott esetben akár illúziót is eredményezve. Az alábbi, ún. Kanizsa-ábrán minden bizonnyal a kedves Olvasó is egy négyzetet lát, amely négy fekete körből takar el egy-egy negyednyit, holott ténylegesen itt csak négy darab háromnegyed kör látható.
(Forrás: Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B. szerk.: Kognitív idegtudomány. B)
Érdemes felfigyelni arra, hogy a Kanizsa-négyzet illúziójához egészen hasonló folyamatok a beszédészlelés érzéki csalódásai is, vagyis azok az esetek, amikor anyanyelvünk jól megszokott (tipikus) hangkapcsolatai olyan előfeltevéseket alakítanak ki, amelyek hatással vannak észlelésünkre.
Hallani véljük, amit nem hallunk
A Richard M. Warren által bevezetett ún. hangrestaurációs kísérletek igen jól mutatják ezt: amikor szavak egy-egy hangját maszkolták (kattanással vagy sistergéssel elnyomták), a tesztben részt vevő személyek a teljes szót (tehát: a hiányzó elemet is) hallani vélték, miután pedig megmondták nekik, hogy az a zaj, amit a szavak lejátszásakor hallottak, nem pusztán kísérőzaj volt, hanem egy hangot teljesen elfedett, akkor sem tudták megmondani, hogy ez a zaj vajon melyik hangot takarhatta el.
Arra, hogy a beszéd észlelése során nem hangokat, hanem szótagszerű hangkapcsolatokat azonosítunk, még ennél is egyértelműbben utal az, hogy amikor ezt a kísérletet olyan álszavakkal ismételték meg, amelyek ugyan kitalált hangsorok voltak, de hangkapcsolódási mintájuk hasonlított valamelyik létező szóhoz (a magyarban ilyen mondjuk a kányér, ami hasonlít a tányér-hoz), akkor is ugyanezt az eredményt kapták.
Amikor a mássalhangzó tényleg csak mással hangozhat
Bizonyos esetekben egyébként már csak a hangok fizikai tulajdonságaiból adódóan sem lehetséges, hogy a beszédészlelés a hangokon, és ne ennél nagyobb egységeken alapuljon. A felpattanó zárhangok (a magyarban a p, t, k, b, d, g) olyan mássalhangzók, amik akkor szólalnak meg, ha egy a szájüregben képzett zár felpattan. Ez pedig akkor lehetséges, ha már „belekezdünk” a következő hang képzésébe, azaz önmagukban ezeket a mássalhangzókat nem is tudjuk kiejteni. (Ha ezt mégis megpróbáljuk, figyeljük meg, hogy valójában akkor is megjelenik a mássalhangzó után egy nagyon rövid, leginkább az ö-re hasonlító semleges magánhangzó, az ún. svá.) Az ilyen hangok esetében még csak olyan kísérleteket sem lehet tervezni, ahol azt vizsgálhatnánk meg, hogy mit hallanának a résztvevők, ha önmagukban játszanánk le nekik ezeket a mássalhangzókat: ha ugyanis egy olyan szótag végéről, mint például a di, mesterségesen elkezdjük levágni a hangrezgéseket, az így előálló akusztikai jeleket egymás után lejátszva azt fogjuk tapasztalni, hogy kezdetben még a szótagot halljuk, egy bizonyos ponton túl azonban már csak valamilyen nem nyelvi jelre emlékeztető zörejt.
Azt, hogy a beszédészlelés alapjai nem a hangok, hanem nagyobb egységek, ezek mellett még számos más nyelvi jelenség is mutatja. Így például az az eset, amikor egy kísérletben néhány magánhangzót gyors egymásutánban játszottak le. Ekkor a kutatók azt tapasztalták, hogy az emberek nem különálló hangok sorát észlelték, hanem – az egyes magánhangzók között illuzórikus mássalhangzókat is azonosítva – olyan szótagokat hallottak, amelyek anyanyelvük hangkapcsolódási jellegzetességeit tükrözik. De ezt jelzik azok a tesztek is, amelyek eredményei szerint az emberek a szavak szótagszerkezetét könnyen és gyorsan feltérképezik, viszont az már problémát jelent számukra, ha a szavak hangjait vagy ezek sorrendjét hirtelen kell meghatározniuk: azokban a kísérletekben, ahol a résztvevőkkel jelentés nélküli hangsorokat hallgattattak sorban, és azt a feladatot adták nekik, hogy egy előre meghatározott elem (hol szókezdő mássalhangzó, hol magánhanzó, hol pedig egy teljes szótag) észlelésekor egy gomb megnyomásával azonnal reagáljanak, azt találták, hogy a szótagok felismeréséhez szükséges idő kevesebb, mint az, ami a hangok kiemeléséhez kell.
Ismeretlen ismerősök
A szavak szótagszerkezetének elemzése ugyanakkor nem pusztán egyszerű feladat, de még különösebb odafigyelést sem igényel: amikor egy kísérletben finneknek egy olyan filmet vetítettek, amiben a finn nyelvre egyáltalán nem jellemző hangkapcsolatok mellett néhány a finnben kifejezetten gyakori szótagkombináció is előfordult, a kísérleti személyek ez utóbbiakra még akkor is felfigyeltek, ha egyébként nem is koncentráltak a film jelentés nélküli „szövegére”. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy nemzetközi társaság koktélpartiján automatikusan észrevesszük, ha valaki a tömegben anyanyelvünkön mond néhány szót.
Mivel a kísérletekből az is világosan látszik, hogy anyanyelvünk hangkapcsolataira már csecsemőkorunktól fogva érzékenyek vagyunk, sejthető, hogy ezeknek a nyelvelsajátítás folyamatában kulcsszerepük van. Fehér Krisztina következő előadásában ezért azt a kérdést járja körül, hogy a gyerekek nyelvében az anyanyelv jellegzetes szótagmintáiból hogyan lesznek szavak és nyelvtani szerkezetek.
El@najahuha: a hognak szót ebből nehezebb volt dekódolni, mint a többit, eleinte mindig "hogynak" olvastam, nem hangoknak.
@najahuha: Édereks :)
A hognak ökesszereséve hasszobb émzerlétesi itatőmordat vesz énybige az abgyan, ádme mednin tábbovi nüklél midűkök a nyeblekven.
.
Minden nyelvben működik a hangkeverés, belső szótagkeverés, egyetlen szabálya, hogy a szavak kezdő és záróhangja a helyén kell maradjon.
Ez alapján is igazolható, a beszéd egy többszörös áttétes értelmezési rendszeren megy át.
Tekintettel arra, a fül nem szűri a csak anyanyelvi szöveget, hiszen szerepe sem az. Egész egyszerűen befogja az összes adott frekvenciatartományban keltett "ZAJt". A zaj szétbontására aztán az agyban kerül sor hasznos (további elemzésre alkalmas, érdekes) és "haszontalan" ( további elemzésre alkalmatlan, érdektelen) ADATra, amely már INFORMÁCIÓ értékkel bír.
Az agy MINTÁK hasonlítgatása alapján különíti el a hangokat, amelyekhez KÉPek és MOZZANATOK /sztereotípiák/ sorozata párosul (pl. közelítő vonatfütty, távolodó autóbúgás, lónyerítés, gyereksírás vagy az ezzel nagyon összekeverhető macskabagzás hangja stb...) és a BESZÉD, amely a zajok legspeciálisabb esete.
Ebben is értelmezhető mintákhoz párosít, ami alapján aztán tudatosulhat: az adott beszéd anyanyelvi vagy ismeretlen nyelvű......
Az agy gyakorlatilag a tapasztalati példatár nagyságától függően akár 1 másodperc tört része alatt is képes döntést hozni, de a szegényes tapasztalati példatár ( ingerszegény fejlődési környezet) esetén ez több percet is igénybe vehet, rosszabb esetben pedig fölismerés sincs. Ha pedig ez utóbbi esetben a visszacsatolás (akár pozitív, akár negatív) nem történik meg, akkor a fölismerés továbbra is elmarad.
@El Mexicano:
blog.vidabalazs.hu/post/176134511/a-francia-bercsenyi-huszarezred-in
www.rhp1.terre.defense.gouv.fr/Chants/chant_rgt_hongrois.mp3
Hozzáteszem, szerintem éppen ez a képességünk teszi azt lehetővé, hogy egy szövegben a nem jól érthető (nem tisztán artikulált, elhadart, elharapott, vagy más okból nem érthető) részek helyére gondolatban behelyettesítjük, hogy ott mi áll, minek kell lennie. (Ezért is írtam, hogy szerintem ezzel nem tettek semmilyen forradalmi felfedezést.)
@Pesta: Szerintem az ember egyszerűen hozzászokik bizonyos nyelvi "sémákhoz", hangcsoporttípusokhoz, melyek egy adott nyelvre jellemzőek, ha ezt lehet így mondani. Én pl. spanyol beszédben hallott ismeretlen szavakról is meg tudom állapítani, hogy egyáltalán lehetnek-e spanyol szavak, vagy pl. egy addig nem ismert igéről is rögtön tudom a ragozási típusát (pl. van-e benne tőhangváltás vagy nincs). Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért, egyszerűen a nyelv szerkezetéből adódik.
Az idegen szövegkörnyezetben elhangzott magyar szavakhoz csak annyit (saját tapasztalat), hogy nemrég hallottam egy dalt, melyben több európai nyelven vannak szövegrészek (angol, francia, német, spanyol, talán olasz is), a poén az, hogy van benne egy magyar kifejezés is, amit a legutolljára ismertem fel. Még gondolkoztam is rajta, hogy vajon milyen nyelven lehet az a rész, amikor egyszer csak kapcsoltam, hogy jé, ez éppen magyarul van! :) Ez is érdekes ám, csalós lehet, mert ha az ember nem várja, éppúgy nem érti meg, főleg, ha idegen akcentussal ejtik ki a magyar szavakat.
Szerintem itt mindannyian beszélünk legalább egy idegen nyelvet. A legelső tapasztalat, hogy a megértés első feltétele a bővebb összefüggés megértése, abból vezetjük le a szavakat, ill. adott esetben a hangokat. (Az anyanyelvben nem meglévő hangok esetében figyelhető meg a legjobban.)
@El Mexicano: "a hangokat betűk jelölik" -- hát, ez azért nem mindig ilyen egyértelmű...
@Fejes László (nyest.hu): Bocs, igazad van, "hangokat". Természetesen én is erre gondoltam, csak ugye az volt bennem, hogy a hangokat betűk jelölik. Nyilván az összehasonlítást is úgy értettem, hogy mindkettőt a maga vonatkoztatási rendszerében (hiszen az írást írásban ismerjük fel, nem pedig a beszédben).
@El Mexicano: Akkora hülyeséget azért kevés nyelvész írt le, hogy betűket hallunk.
Az említett betűkeverős kísérlethez éppen azért nem lehet hasonló, mert a szöveg pontosan azt állítja, hogy ha a "betűkeverés" eredményét olvasnánk fel, érthetetlen lenne a szöveg, hiszen a szótagokat tekintjük alapelemeknek, azok pedig a "betűkeverés" következtében meg nem változnának.
Ha pedig úgy gondolod, hogy semmi újat nem fedeztek fel, javaslom, hogy amit tudsz, írd meg hamarabb, mint mások, s fényes tudományos karrier áll előtted.
Szerintem ezzel semmi újat nem fedeztek fel, eddig is nyilvánvaló volt (számomra legalábbis), hogy nem különálló betűket, hanem szótagokat hallunk. Hasonló dolog lehet ez ahhoz a kísérlethez, melyet bizonyára mindenki ismer, hogy a szavakat úgy írják le, hogy csak az első és az utolsó betűjük stimmel, a többi össze van keverve: így is megértjük a szöveget, mivel nem betűket olvasunk, hanem szavakat.