Csipkerózsika helyett amőba
Sok érdekeset megtudhatunk a nyelv(tan)ról, ha nem a bevett elméleteket akarjuk minden áron igazolni, hanem megnézzük, hogyan működik a nyelv a valóságban: a beszélők fejében. Fehér Krisztina társas-kognitív nyelvészeti sorozatának záró előadása ezt a célt tűzte ki, és ezáltal talán olyan útra mutatott rá (a pszichológia és a pszicholingvisztika után immár a nyelvészet részéről is), amelyen elindulva remélhetőleg az eddigieknél még sikeresebben tárhatjuk fel az emberi nyelv titkait.
A Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe előadás-sorozatban rendre egy új nyelvkoncepció körvonalai tárultak elénk, amelyben a nyelv szűkebb és tágabb környezetével együtt mint hálózat tűnik fel. Az, hogy az emberek közötti kapcsolatok révén megszerveződő úgynevezett közösségi nyelv hálózat, viszonylag könnyű belátni, hiszen maguk az emberek is hálózatot alkotnak egymás közötti kapcsolataik révén. Kérdésesnek tűnhet viszont, hogy ugyanígy hálózatról beszélhetünk-e az egyes beszélőkben kiépült egyéni nyelvek kapcsán is. Meg kell tehát vizsgálni, hogy a nyelv önmagában, pontos határokkal megrajzolhatóan létezik-e az emberi elmében, agyban, vagy inkább egy olyan rendszerről beszélhetünk, amelyik sok-sok szálon át kapcsolódik az agy nyelvi és nem nyelvi (pl. látási, tapintási stb.) reprezentációihoz, és ezáltal az elme egészébe beágyazódó, dinamikus, háló jellegű nyelvstruktúrát alkot.
Modulok vagy amőbák?
Az elmúlt évszázad nyelvészeinek többsége úgy gondolta, hogy az egyéni nyelvek zárt, más elmebeli területektől független rendszerként szerveződnek meg. Saussure szerint valahogy úgy, mintha a rajtunk kívül (a társadalmi tudatban) létező közösségi nyelvünk lenyomatát kapnánk meg használatra, mondjuk afféleképpen, mint amikor egy szótár azonos darabjait osztják szét a beszélők között. Vele szemben Chomsky, a 20. század egyik legnagyobb hatású nyelvtudósa azt bizonygatta, hogy a nyelvtan általános, elvont rendszere egy mindenkiben azonos úgynevezett „univerzális grammatikaként” velünk születik, genetikusan belénk van kódolva – csak épp Csipkerózsikaként alszik a fejünkben körülbelül két évet, mielőtt működésbe lépne.
Akár így, akár úgy, ezek az irányzatok a nyelvtani tudást az agy/elme specializálódott, zárt és önálló rendszereként (nyelvi modulként) képzelték el. Ennek a nyelvi modulnak (hétköznapi nyelven „beszédközpontnak”) a helyét legtöbben az agy bal agyféltekéjének Brocáról és Wernickéről elnevezett területeivel szokták azonosítani.
(Forrás: Wikimedia commons)
Ezekkel az önmagába zárt nyelvet valló elképzelésekkel azonban több baj is van, mihelyst az elméletből a valóságba lépünk, és a feltevéseket a beszélők (agyának) nyelvi tevékenységével szembesítjük.
A legfontosabb bizonyítékot a független és genetikailag belénk kódolt nyelvi szerv létezése ellen a neurolingvisztika és az agykutatás eredményei szolgáltatják (például a pozitronemissziós tomográfia, PET vizsgálatokkal végzett megfigyelések). Az agykutatóknak ugyanis nem sikerült olyan agyterületet találniuk, amely kizárólagosan csak a beszéd során működne, de akkor mindig. Ennek épp az ellenkezőjére bukkantak: kiderült, hogy a beszédtevékenység az egész agykéregre kiterjedő működéssel jár. Nincsen tehát szépen körülhatárolható beszédközpontunk vagy bármilyen elkülönülő nyelvi szervünk.
Ezen csodálkozni persze nem lehet, hiszen ezt már abból is sejteni lehetett, hogy nincsenek eleve csak nyelvi funkciókra (vagy más hasonló feladatokra) specializálódott idegsejtjeink sem. A neuronok ugyanis nemcsak egy előre meghatározott feladat végrehajtására alkalmasak, hanem sok funkció ellátására, és hogy végül mivé válnak, azt agybeli elhelyezkedésük (környezetük hatása) dönti el. De még ekkor sem záródnak határok közé az egyes területek, hanem ezek az agyi régiók elmozdulhatnak, módosulhatnak, különösen a gyermekkorban. Talán nem közismert, de az elsősorban a nyelvért felelős terület is változtatja helyét, formáját, méretét növekedésünk alatt, de akár felnőtt korunkban is. Ezért nevezte el ezt a mozgó, változó nyelvi területet Szathmáry Eörs nyelvi amőbának.
(Forrás: Szathmáry E.: Magyar Tudomány 2002/1)
A nyelvi amőbának a szigorúan helyhez kötött nyelvi modulhoz képest számtalan előnye van, és általa megmagyarázhatóak az olyan jelenségek, amelyeket agysérülések utáni teljes gyógyulások kapcsán lehet megfigyelni. Azok a tíz év alatti gyerekek például, akik egyféle kiterjedt bal féltekei sérülést szenvednek, elvileg el kellene, hogy veszítsék nyelvi képességüket. Ezzel szemben azonban számtalan esetben megfigyelték, hogy náluk a nyelvi terület a szokásos balból a jobb féltekébe kerül át, majd ott aztán tökéletesen működik.
Az agynak erre a rendkívüli rugalmasságára az a magyarázat, hogy az agy/elme nem egymás mellé vagy mögé sorolt modulok rendszere, hanem egy kellően rugalmas, a működést párhuzamosan futtató hálózat.
Szabály vagy minta?
Ha azt állíthatjuk, hogy a nyelv nem modulok, hanem hálózati kapcsolatok formájában van rögzítve az agyban, akkor természetesen egy újabb kérdést is meg kell válaszolnunk: hogyan működik ez a nem moduláris nyelv? Ez esetben ugyanis nem feltételezhetünk egy olyan központi vezérlő egységet (nevezzük ezt a működési szabályokat tartalmazó nyelvtannak), ami megmondaná, hogy melyik szót, ragot stb. hogyan kell a másikhoz kapcsolni. Ha azt állítjuk, hogy nincsenek modulok, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy nincsenek szabályok sem.
De akkor mi van helyette? Hogyan tudunk mégis beszélni, ha nem áll rendelkezésünkre egy velünk született, belénk kódolt nyelvtan, ami egyszercsak előreprogramozott módon működésbe lép?
A választ a Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe előadás-sorozat hallgatói és az előadások összefoglalóinak hűséges olvasói itt a Nyesten már jól tudják: a nyelvtan tulajdonképpen nem más, mint bizonyos minták fokozatos megtanulása és követése. Ezek a minták hangtani meghatározottságúak. Először is (már a magzati korban) az anyanyelvre jellemző, ismétlődő hangsormintákat (hangkombinációkat, dallamokat, hanglejtést) tanuljuk meg, amelyekből idővel (bizonyos helyzetekhez kötődő ismétléseik révén) jelentéssel bíró szavakat vonunk el, és végül ezekből (a szavak pozíciójának, funkciójának ismétlődő jellegét felismerve) alaktannal-mondattannal bővítjük nyelvünket. Ezt a nyelvet statisztikai tanulással és prototípusokra építve sajátítjuk el, és életünk első percétől kezdve használjuk (eleinte persze csak megértésre, majd később megszólalásra is), és nem várunk arra, hogy anyanyelvünk megismerésében elérjünk valami „magasabb” szintet. Hogy mennyire elsődlegesek a hangsorminták, arra nézzék csak meg ezt a gügyögéssel beszélgető ikerpárt!
Sok érdekes további következménye is lehet annak, ha az egyértelmű, szükségszerű műveletként elképzelt szabályok keresése (sőt inkább gyártása) helyébe a valószínűségen alapuló hangsorminták megfigyelése lép. Egy ilyen szemlélettel íródó nyelvtankönyvben például nem lesznek szabályosnak és rendhagyónak tekintett nyelvi formák (ahogy a valódi nyelvhasználatban sincs ilyen szembenállás), ezek helyén a szokásosnak jobban vagy kevésbé megfelelő, tipikus vagy attól valamilyen mértékben eltérő alakokról fognak beszélni a nyelvtanírók, és semmit sem fognak „szabálytalannak” minősíteni. A mintaalapú nyelvtan ugyanis nem különbözteti meg a „fontos” szabályos és a „mellékes” szabálytalan jelenségeket, így aztán a nyelvtankönyvekből is eltűnhetnek például az olyan, a szóalkotás leírásában használt terminusok, mint „egyéb”, „ritkább”, „korcs” stb. alakulatok.
(Forrás: Kis Tamás)
Nyelv = nyelvtan
Egy rövid összefoglaló nem mondhat el mindent, ami egy hosszú előadásban elhangzik. Néha nagyon izgalmas kérdéseket voltak kénytelenek előadásaink összefoglalóinak írói mellőzni, hogy ne nagyon lépjék túl a terjedelmi korlátokat. Cserébe viszont talán sikerült néhány ráérő olvasónkat rávennünk, hogy nézzék meg az előadások videofelvételét. Összefoglaló-sorozatunk utolsó darabjának utolsó mondatában csak azt ajánlhatjuk: aki meg akarja tudni, mi mindenről nem tettek említést nyestbeli írásaink (például, hogy a nyelv miért azonos a nyelvtannal, és hogy ez a nyelvtan miért tartalmazza a szókincset is), látogasson el a Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe sorozat honlapjára, lapozgassa az ott felsorolt szakirodalmat, és/vagy nézze meg magukat az előadásokat!
A Fehér Krisztina előadásain alapuló sorozatban többször is kritika érte a mai (magyar és nemzetközi) nyelvtudományt. A cikkek állításai szerint az itt ismertetett gondolatok forradalmiak, és felülírják a nyelvtudomány sok eddigi eredményét, mindenekelőtt a problémák megközelítésének új módját teszik szükségessé.
Ezek az állítások érzékenyen érinthetik a nyelvtudomány minden művelőjét. Magától értetődő, ha a sorozatban kifejtett gondolatokkal nem mindenki ért egyet. A Nyelv és Tudomány szerkesztősége szívesen ad teret az ellenvéleményeknek is: a kommentekét meghaladó terjedelmű és mélységű hozzászólásokat a szerkesztoseg@nyest.hu címre várjuk. Kérjük a hozzászólókat, hogy írásaik terjedelme ne haladja meg a sorozat egy-egy részének terjedelmét, illetve legyenek tekintettel portálunk laikus olvasóközönségére! – A szerk.
Szerintem a "ritkább" kifejezés nem fog eltűnni, sőt, megnő a jelentősége a gyakoriság hatásainak felderítésével.