0:05
Főoldal | Rénhírek
A feje tetejéről talpára Schleichert?

Az affinitástól a hálókig

Biztos, hogy nyelvünknek csak egyféle, abszolút értelemben vett rokonsága és ennek megfelelően egyetlen őse lehet? Vajon nem járunk-e közelebb az igazsághoz, ha a nyelvrokonság fogalmát inkább relatívan kezeljük, és különböző, erősebb-gyengébb előzményként számolunk minden olyan nyelvvel, amely jelenlegi magyar nyelvünkre ezidáig hatott? – Fehér Krisztina előadásának összefoglalója következik.

Hanyiszkó Kitti | 2011. február 28.

Korábbi írásunkból olvasóink már tudhatják, hogy a társas-kognitív nyelvészet szerint a nyelvek rokonságának, leszármazásának ábrázolására használt családfamodell – mivel egy beszélőktől függetlenül (abszolút módon) létező nyelv feltevéséből indul ki – megtévesztő, mert sajátos logikája alapján a keretébe illeszkedő tulajdonságokat túlhangsúlyozza, az ezen kívül esőket pedig a láthatatlanságig elrejti vagy eljelentékteleníti, így a nyelvek legjellemzőbb tulajdonságaival, a változással és változatossággal nem tud elszámolni. A nyelvi valóságnak sokkal inkább megfelelő modellhez juthatunk azonban akkor, ha a kérdést relatívan közelítjük meg, azaz a folyton újjászerveződő, csakis folyamatában megragadható nyelve(ke)t a közösségbe való beágyazottságukkal együtt vizsgáljuk.

Gyarmathi Affinitasa
Gyarmathi Affinitasa

Az ebből adódó relatív rokonságfogalom – bármily meglepő – nem egészen új: naiv formában ugyan, de lényegében ennek az elképzelésnek a csírái jelentek meg már a romantika korának nyelvészetében is. Ebben az időszakban ugyanis a nyelvrokonságot még nem egyetlen, abszolút őshöz kötötték, hanem a nyelvek közti kapcsolatoknak mértéket tulajdonítottak. Igaz – Darwin koncepciójának, az evolúcióelméletnek a hiányában, amely megteremthette volna az alapot a rokonság korabeli, tisztán genetikus értelmezésére – a romantika nyelvi affinitás fogalma még elsősorban tipológiai jellegű volt, egyfajta „szellemi” rokonságot, „atyafiságot” jelentett, ami nem feltétlenül, csak esetlegesen utalt származási kapcsolatra.

Még akkor is így volt ez, ha a romantika a nyelveket egyébként kifejezetten történeti szemlélettel közelítette meg: főként Herder nyomán a 19. század első felének nyelvészete azt hirdette, hogy ha megértjük egy jelenség kialakulását, magát a jelenséget értjük meg. Ezért nem is vizsgálta másképp a nyelvet, csak úgy, mint a beszélőközösség életével szorosan összefüggő folyamatot, egyik legfontosabb kérdésének pedig a nyelv eredetét tartotta.

Amikor azonban Darwin munkája nyomán határozottabban körvonalazódott a genetikus értelemben vett rokonság fogalma, az evolúcióelmélet ötletére is építő összehasonlító nyelvészetben már nem a romantika szellemisége, hanem a pozitivizmus volt az uralkodó: a családfamodell kidolgozója, Schleicher már nem a romantika relatív affinitását szűkítette le genetikus módon, hanem egy teljesen más, abszolutizált leszármazási rokonságfogalommal kezdett dolgozni. A pozitivizmus térnyerésével tehát a nyelvrokonság fogalma észrevétlenül, ám radikálisan értelmeződött át. Így talán nem véletlen, hogy miközben Schleicher tanai széles körben elfogadottá váltak, a családfamodellnek a kezdetektől fogva akadtak ellenzői is.

Az első kritikusok épp Schleicher tanítványai, Hugo Schuchardt és Johannes Schmidt voltak, akik a nyelvek genetikus kapcsolatrendszerét azok egymásrahatásaival együtt, egyetlen folyamat részeként kezelték, ennek ábrázolására pedig a hullám képét használták: eszerint a nyelvi változások a vízbe dobott kövek által vert hullámokhoz hasonlóan terjednek. De megemlíthetünk több későbbi kísérletet is: Franz Boas az indián nyelvek vizsgálata során az egytörzsű családfák helyett többszálú gyökerekkel számolt, Nyikolaj Trubeckoj úgy vélte, hogy „az indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett” – merthogy ez valójában nem egy nyelv volt, hanem nyelvek egy területen élő szövetsége (Sprachbund) –, Roman Jakobson pedig az örökölt (parenté) és szerzett (affinité) rokonság kettősségére hívta fel a figyelmet.

A pó és mellékfolyói
A pó és mellékfolyói

Még ha nem is mindenben találó, a családfamodelltől való radikális szemléleti eltérés számos lényeges pontját különösen érzékletesen mutatja Vittore Pisani folyammodell-ötlete: „egyszerűsítünk, amikor mindig a Mincióról, Adigéről, Póról stb. beszélünk: valójában különböző eredetű vizekről van szó, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben keverednek egymással […]. És ahogyan konvencionálisan Póról beszélünk azzal az egész vízfolyammal kapcsolatban, amely a Nyugati-Alpokból kiindulva ömlik az Adriai-tengerbe  – bár ugyanilyen jogcímen nevezhetnénk Addának is attól a ponttól kezdve, ahol egymásba folyik az Adda és a Pó –, meglehetősen egyoldalú szemléletről tesz tanúbizonyságot, ha indoeurópai nyelvről beszélünk azon hagyomány okán, amely az indoeurópaitól a mai olasz nyelvig vezet: csak azt nézzük, ami az olaszban az indoeurópaira vezethető vissza, és nem vesszük tekintetbe az összes többi kapcsolatot – köztük a kevésbé szembetűnő összefüggéseket –, amelyek a latin hagyományú indoeurópai elemek fejlődését és átalakulását okozták […]. Ha egy nyelv történetét úgy akarjuk leírni, ahogyan az valójában végbement, akkor azt csak visszafelé, hátrálva tudnánk megtenni […]. Azonban, ha ez így van, akkor minden pillanatban egy új nyelvvel állunk szemben, amelyet a különböző helyekről származó elemek állandóan változó és eltérő egymásrahatása és keveredése hoz létre a beszélők végtelen számú nyelvi alkotásaiban” (1952, ford. Cseresnyési László).

Ezekben a családfamodellel szemben álló metaforákban kivétel nélkül közös, hogy az egyes nyelveket nem egyetlen ős leágazásainak tartják, hanem fordítva: szerintük egy nyelvben többféle előzmény eltérő erősségű szálai futnak egybe.

Családfa vs. gyökerek – minden a feje tetejére áll?
Családfa vs. gyökerek – minden a feje tetejére áll?

Ha ezeket a családfamodell kritikájaként született, jobban vagy kevésbé találó metaforákat továbbgondoljuk, egy olyan hálót kapunk, melyben láthatóvá válik, hogy a nyelvek rokonsági viszonyai átfedik és keresztezik egymást, amelyben az öröklött és szerzett tulajdonságok elvi értelemben szétválaszthatatlanok, és látható az is, hogy a nyelvek alakulástörténete dinamikus és változatos, amiben nincs mozdulatlanság, csakis folytonos változás. Az egybetartozás mértéke egy ilyen modellben attól függ, hogy a nyelveket milyen erősségű és számú hálókapcsolat köti össze egymással. Valahogy úgy, ahogy erről a kései Wittgenstein beszélt az ún. családi hasonlóság kapcsán: „Vizsgáld meg például egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket »játékok«-nak nevezünk. [...] Mi a közös mindezekben? – Ne mondd, hogy »Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnánk őket ’játékok’-nak« – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. [...] E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságokat nagyban és kicsiben. [...] A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással” (1953).

Hogy ez a hálómodell a nyelv(ek) leírásában sikeres lehet, azt már manapság is több tényező jelzi. Az egyik legfontosabb: a hálómodell ugyanolyan jól magyarázza az anyanyelv és közösség kétszintű viszonyát, mint a nyelvek rokonságát, érintkezését, változását. Ha közelebbről nézzük ezt a hálót, akkor egyes pontjaira ráközelítve az egyéni nyelvek tűnnek elő, míg ettől eltávolodva az ezek közti erősebb-gyengébb kapcsolatokból szerveződő közösségi nyelvhálót látjuk, majd még messzebbről nézve, a nyelvek ugyancsak relatív, különböző mértékű összetartozásokat mutató hálórendszere jelenik meg.

Hálók minden szinten
Hálók minden szinten
(Forrás: Kis Tamás)

Igen lényeges, hogy a hálóelvű nyelvfelfogás párhuzamba állítható Darwin fajfogalmával, aminek a biológiában éppen a relativitását, a tudományfilozófiában pedig Wittgenstein családihasonlóság-fogalmával való szemléleti egyezéseit szokták kiemelni. A nyelvi hálómodell ugyanúgy kezeli az összefüggést a nyelvek nagyobb csoportja, a közösségi és az egyéni nyelvek között, mint ahogy Darwinnak a változatosságot és a változást egymásra vetítő elmélete is megteremti az összefüggést a fajok, a kisebb leszármazási csoportok és az egyedek között. Az sem mellékes, hogy a nyelvi háló dinamizmusa révén a nyelvek vonatkozásában éppúgy a folytonos változást megjelenítő filogenezisről és ontogenezisről beszél, mint a biológiai evolúcióelmélet a fajok és egyedek kapcsán.  A darwini felfogás, amely sikeresen kezeli a fajok közötti fokozatos átmenetet, azért is különösen figyelemre méltó a nyelvek szempontjából, mert a nyelveket, akárcsak a fajokat, sem tekintjük diszkrét határokkal rendelkező fogalmaknak (azaz nem abszolút létezők), hanem olyan relatív jelenségeknek, amelyeket a környezetük, beszélőik, és nem valamiféle megkülönböztető jegyek alapján lehet meghatározni.

Magától értetődik, hogy a rokonsági viszonyokat a nyelvi kölcsönhatások erősebb-gyengébb egybefonódásaiból származtató hálóelvű (konnekcionista) modell a klasszikus nyelvcsaládok képét átrendezi: a nyelvek alakulástörténetét (filogenezisét) immár valamennyi, egymással hálószerűen találkozó előzménye dinamikus összjátékának tulajdonítja. A magyar esetében például a nyelv szerves, szerkezeti jellegzetességeként számol még egy igen markáns ótörök szállal is, egy ennél kevésbé meghatározó, de azért jelentős szláv kapcsolattal, kisebb mértékben pedig a német, latin és minden más érintkező nyelv rendszertani hatásával.

Ez a szemlélet azonban nem pusztán az összehasonlító nyelvészetet formálja át, de radikálisan más közelítésmódot igényel az ún. nyelvtörténeti vizsgálatokkal foglalkozó nyelvtudománytól is. Arról, hogy milyennek kell lennie az előbbiekhez igazodó „történeti” nyelvészetnek, a 2011. február 28-i újabb előadásban hallhatnak az érdeklődők.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (21):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Az összes hozzászólás megjelenítése
8 éve 2011. március 2. 16:15
21 Roland2

@bibi: A magánhangzó harmónia ugyan mire lenne bizonyíték ? Egyes afrikai és indián nyelvekben is van magánhangzó harmónia,ugyanakkor ha jól tudom pont egyes török nyelvjárásokban vagy a japánban meg pont nincs.A nyelvek rokonságának meghatározásánál egyáltalán nem szempont,hogy van-e bennük magánhangzó harmónia vagy nincs.

A nyelv + gondolkodás témához:

www.nyest.hu/hirek/hogyan-befolyasolja-a-nyelv-a-tudatot

Míg egy magyar anyanyelvű számára (vagy legalábbis nekem) semmilyen vagy közömbös asszociációk társulhatnak a "híd',"kert" vagy "kulcs" szóhoz.

A nyelvi + kis részt gondolati különbségek a fordításnál is megfigyelhetők: pl: a magyar azt mondja,hogy "hiszek Istenben",míg a német azt,hogy "hiszek Istenre",a magyar a buszra,villamosra száll fel,addig a német a buszba,villamosba száll be,az angol tüsszentés után azt mondja "bless you" (légy áldott,áldás rád,áldás,vagy vmi ilyesmi),míg a magyar azt,hogy egészség(edre/ére).

Ezekből is látszik,hogy a különböző nyelvek ugyanarra a fogalomra használt kifejezései között lehetnek kis mértékben gondolatmeneti eltérések,mégis meg tudjuk érteni a mögöttük rejtező fogalmat.

8 éve 2011. március 2. 13:15
20 bibi

@Roland2:

"Tehát több jel is arra mutathat,hogy a nyelv valóban hatással lehet kis részben a gondolkodásmódra,de közel sem annyira,hogy a kölcsönös fogalommegértést akadályozhatná."

Köszönöm, ez is igaz lehet, de én ennél szubtilisabb hatásokra gondoltam. Említett elképzelésem nem terjed a megértésig - meg nem értésig, de bizonyos asszociációs funkciókig igen.

8 éve 2011. március 2. 12:56
19 bibi

@Fejes László (nyest.hu):

Köszönöm.

8 éve 2011. március 2. 12:54
18 bibi

@tenegri:

Ha arra alapozzuk a törököst, amit írtál, akkor a magyar egyúttal finnes, manysis, mongolos, tunguzos és még jópár más nyelves :)

**************

Pontosan erre utaltam: törökös, finnes, manysis, mongolos, tunguzos, (utóbbi kettőről még töredékes információim sincsenek, tehát azokat nem én állítom párhuzamba) de láthatóan nem szlávos, vagy latinos, és különösen nem keltás.

Miután itt egy cikk a nyelvek közötti "hullám-szerű" avagy "hálózatszerű" tulajdonság-terjedésről ír, mint nyelvfeljődési hatásról, nem teljesen értem az elzárkózó tiltakozásokat.

Valamikor kialakult a magyar igeragozás, nem? Teljesen önállóan alakult volna? Lehet. De az is lehet, hogy valahonnan hullámszerűen terjedt bizonyos szerkezeti modell, ami azután specializálódott az egyes nyelvekben.

De ilyen terjedésre kell gondolnom pl. a magánhangzó-harmónia jelenség esetén is. Ahol eurázsiában ez a nyelvi jelenség megtalálható, ott található bizonyos embertani és kultúrális illeszkedés, illetve kontiniutás is. Bárhol is volt a magyar őshaza, az közelebb volt a török őshazához mint a basz őshazához. Hát ez meg is látszik a magyar nyelv egyes tulajdonságaiban.

Vagy valaki azt állítja itt, hogy a hullámteória csak a modern korban lehet érvényes, és a párszáz, avagy párezer éves nyelvtörténetre nem?

Ha mondjuk az ausztrál őslakosoknál is létezne hasonló szerkezetű igeragozás ill. magánhangzó-harmónia akkor nyilván kizárható lenne a "hullámszerű" terjedés. Bár valami szuper-cunamira éppen lehetne abból is következtetni.

8 éve 2011. március 1. 21:38
17 Roland2

@bibi: @Fejes László (nyest.hu):

"A Shapir-Wolf- hipotézis,ahogy az elméletet elnevezték,két alapelvet kapcsol össze.Az első,a nyelvi meghatározottság azt állítja,hogy a nyelv meghatározza a gondolkodásmódot.A második,a nyelvi relativizmus,az elsőből következik,és azt állítja,hogy egy bizonyos nyelvben kódolt megkülönböztetések egyetlen más nyelvben sem találhatók meg.(......)"

"Whorf példáit elméletének illusztrálásához különféle nyelvekből,de leginkább az amerikai indián hopi nyelvből vette.A hopi nyelvben egy szó (masa 'ytaka) jelöl,a madár kivételével, mindent,ami repül - ebbe beletartozhatnak rovarok,repülőgépek és pilóták.Ezt furcsállhatja valaki,aki megszokta,hogy angolul gondolkodik,de - érvel Worf - semmivel sem különösebb annál,hogy az angolul beszélőknek csak egy szavuk van a hó különféle formáira,szemben az eszkimóval,mely nyelv más-más szót használ a hulló hóra,a földet takaró hóra,a jéggé tömörült,a latyakos hóra és így tovább.Az aztékban egyetlen szó (eltérő végződésű alakjai) fedi le az angol fogalmainak egy még tágabb körét - hó,hideg és jég.Ha az elvontabb fogalmakat vesszük szemügyre (idő,időtartam,sebesség),a különbségek még bonyolultabbak:a hopiban például hiányzik a dimenziónak tekintett idő fogalma:nem léteznek az angol igeidőknek megfelelő alakok,léteznek viszont olyan alakváltozatok,melyek a beszélő nézőpontjából lehetővé teszik a különféle időtartamokról való beszédet.Egy hopi és egy angol fizikus,érvel Worf,csak nagy nehézségek árán tudná egymás gondolkodását megérteni a két nyelv óriási különbségei miatt.

A hasonló példák népszerűvé tették a Sapir-Worf-hipotézist,de nem valószínű,hogy eredeti formájában bárki is követné napjainkban.Az a tény,hogy a nyelvek között lehetséges sikeres fordítás,nyomós érv e hipotézis ellen,miként az is,hogy egy olyan nyelvnek a fogalmi egyedisége,mint a hopi,nem akadálya annak,hogy magyarázható legyen angol nyelven.Tagadhatatlan,hogy léteznek bizonyos,a nylvekre visszavezethető fogalmi különbségek az egyes kultúrák között,ez azonban nem jelenti,hogy e különbségek nagysága lehetetlenné tenné a kölcsönös megértést.Elképzelhető,hogy valamelyik nyelvnek több szóra van szüksége ahhoz,amire egy másik nyelvben egy is elég,de körülírással végül is megértethetjük magunkat.

Hasonlóképp,abból,hogy egy nyelvből hiányzik egy szó,nem következik,hogy a nyelvet beszélők képtelenek megragadni a fogalmat.Sok nyelvben kevés a számnév: az ausztráliai benszülött nyelvek például gyakran csupán néhány általános jelentésű szóra szorítkoznak ( "összes","sok","néhány" ).Időnként ezért azt mondják,hogy ezek az emberek nem rendelkeznek szám fogalommal - amint valaha megfogalmazták: a bennszülöttek "nem elég értelmesek a számoláshoz".Ez azonban nem igaz,amit bizonyít,hogy második nyelvként angolul megtanulva ,e beszélők számolási és kalkulációs képességei minden tekintetben vetekszenek az angol anyanyelvűekével.

A Sapir-Worf-hipotézis gyengébb változatát azonban általában elfogadják.Eszerint bár a nyelv nem határozza meg a gondolkodásmódunkat,befolyással van arra,hogyan érzékelünk és emlékezünk,és hatással van a mentális feladatok nehézségére. Számos kísérlet bizonyította,hogy könyebben jutnak eszünkbe dolgok,ha egyszerűen elérhető szavak és kifejezések kapcsolódnak hozzájuk.Továbbá minden bizonnyal könnyebb a fogalmi különbségtétel,amennyiben találó szavak állnak rendelkezésre a nyelvünkben a fogalmak kifejezésére.E vizsgálatok tehát,melyek a most kibontakozó pszicholingvisztikában (512.p.) folynak,némi támogatást nyújtanak Sapir-Worf-hipotézisnek."

(David Crystal - A nyelv enciklopédiája Osiris kiadó 2003 26.-27.old.)

Tehát több jel is arra mutathat,hogy a nyelv valóban hatással lehet kis részben a gondolkodásmódra,de közel sem annyira,hogy a kölcsönös fogalommegértést akadályozhatná.

8 éve 2011. március 1. 20:15
16 Fejes László (nyest.hu)

@bibi: A világ nyelveiben általános tendencia, hogy az időjel és a módjel megelőzi a személyre utaló elemet. . Vegyük pl a lengyelt Kálmán László ma reggeli cikkéből: www.nyest.hu/hirek/a-mult-ideju-igealakok. Vannak kivételek, de ritkák. Viszont pl. a törökben a tagadás is az igealakba kerül, kb. így: fut-nem-ok, fut-nem-t-am, fut-nem-né-k stb.

Azt nem értem, hogy a nyelv szerkezete hogyan hathat a gondolkodásra. Mindenesetre ebből valami olyan következne, hogy (legalábbis filozófiai) műveket nem lehet más nyelvre fordítani.

Általában szmájli nélkül is megértem a viccet, ha viccként találok benne valami vicceset. Ellenkező esetben értetlenül állok, függetlenül attól, hogy az író viccesnek vagy komolynak szánta a megjegyzését.

8 éve 2011. március 1. 18:33
15 tenegri

@bibi: Ha arra alapozzuk a törököst, amit írtál, akkor a magyar egyúttal finnes, manysis, mongolos, tunguzos és még jópár más nyelves :)

8 éve 2011. március 1. 18:12
14 bibi

@Fejes László (nyest.hu):

Hát csak arra gondoltam, hogy (ha jól tudom, akkor) a török igei személyragok a mienkhez hasonló rendszerben kapcsolódnak az igéhez, pl. harmadik személyben náluk sincs személyrag, és pl. a múltidő jele beékelődik a az ige és a személyrag közé (eszem - ettem). Nekem ez hasonló szerkezetnek tűnik. A feltételes módot is hasonlóan fejezi ki mint mi: igető-feltétel jele-személyrag. Török eredetű elemről, ha volna sem tudnék, olyan mély ismeretem nincs.

Feltételezem, hogy a nyelv szerkezete valamilyen módon hat a gondolkodás szerkezetére is: pl. a szókincstől föggetlenül is hat pl. az asszociációs funkcióra.

Gyakran lehagyom az idezőjelet, vagy a :) jelet, hátha úgy is "átmegy" amit mondanék.

8 éve 2011. március 1. 11:12
13 Fejes László (nyest.hu)

@bibi: Nem tudom, miért lenne a "ragozási táblázatunk" (?) "törökös" (?). Az biztos, hogy a magyar igei és névszói toldalékok között nem sok török eredetű van. (Nekem éppen egy sem jut eszembe.)

Azzal egyetértek, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű elemei kiemelt fontossággal bírnak (pl. ezek a leggyakoribb elemek), de azt, hogy "hatással vannak gondolkodásunkra, költészetünkre, világlátásunkra", értelmezni sem tudom.

Ja, hát vonzalmaimban én meg kerékpárversenyző vagyok, de azért nem nem nevezném egy bicajos szájton kerékpárversenyzőnek magam...

8 éve 2011. március 1. 11:03
12 bibi

@Fejes László (nyest.hu):

"Szerintem pontosan erről beszélnek. Hogy azokat a nyelveket, amikben a kolbászt kolbásznak hívják, összeköti valami."

Ezért hoztam fel a példát :). Vicces hangütéssel, de érvényes összefüggésben. Számomra is teljesen világos, hogy a jelenlegi magyar nyelv tulajdonságai sokféle hatásból tevődnek össze, mondhatni, hogy nyelvünk több, különböző átmérőjű kör átlapolásával is ábrázolható. Ha jól tudom ragozási táblázatunk igencsak törökös. Viszont ragaszkodnék ahhoz, hogy a jelenlegi magyar nyelv finnugor györekei valahogyan kiemelt fontossággal bírnak. Pl. hatással vannak gondolkodásunkra, költészetünkre, világlátásunkra is. (A kolbász is, persze :)

"Egyébként nem értem, milyen finnugrista az, aki nem ismeri a magyar igeídők történetét, hanem "olvasta valahol" (!), hogy volt többféle múlt idő is a magyarban.."

Hát úgy, hogy csak vonzalmaimban vagyok finnugrista, és nem szakmám szerint.

8 éve 2011. február 28. 20:45
11 Fejes László (nyest.hu)

@Roland2: Már bocsánat, de miért kellene szükségszerűen csoportosítani a nyelveket? Ezt önmagában semmi nem indokolja!

@bibi: Szerintem pontosan erről beszélnek. Hogy azokat a nyelveket, amikben a kolbászt kolbásznak hívják, összeköti valami. És hogy sok ilyen összekötő szál van, és a nyelvek mindegyikét sok másik nyelvhez köti több vagy kevesebb ilyen szál.

A hullámelmélet már vagy másfélszáz éve "okoskodik". Az itt bemutatott hálóelmélet pedig nem állítja, hogy a magyarnak semmi köze a manysihoz vagy a finnhez (ahogy a finnugorellenes agyalmányok többsége), hanem azt állítja, hogy ezt a kapcsolatot indokolatlanul tették kiemeltté azokkal a kapcsolatokkal szemben, melyek a magyart a törökkel vagy a szlovákkal kapcsolják össze. Ez a megközelítés nem a nyelvtörténeti tényeket (mármint amiknek tényeknek tudunk) vitatja, hanem azt mondja, hogy másképp kéne rendezni ezeket a tényeket.

Egyébként nem értem a kétségbeesést. Tételezzük fel, hogy ez a szemlélet "elsöpri a családfát" (amiben nem hiszek, de tételezzük fel). Na és? Olyan ez, mintha annak idején attól lettek volna kétségbeesve, hogy jaj, most már nem mondhatjuk, hogy a Nap kering a Föld körül, most mi lesz?

Egyébként nem értem, milyen finnugrista az, aki nem ismeri a magyar igeídők történetét, hanem "olvasta valahol" (!), hogy volt többféle múlt idő is a magyarban...

8 éve 2011. február 28. 20:09
10 Ringelhuth bácsi

"És ahogyan konvencionálisan Póról beszélünk azzal az egész vízfolyammal kapcsolatban, amely a Nyugati-Alpokból kiindulva ömlik az Adriai-tengerbe – bár ugyanilyen jogcímen nevezhetnénk Addának is attól a ponttól kezdve, ahol egymásba folyik az Adda és a Pó."

Mindig a kisebb vízhozamú folyó folyik a nagyobbikba, ez mérhető. Régen viszont még nem tudták mérni, ezért tanuljuk úgy, hogy a Káma folyik a Volgába, és nem fordítva, holott a Kámának nagyobb a vízhozama

8 éve 2011. február 28. 19:08
9 bibi

@Roland2:

Erről már megírtam a véleményem. A "kolbász-nyelvrokonságot" is meg lehet állapítani: minden nyelv ide tartozik amelyikben a kolbász szó valamilyen változata megvan.

És persze lehet ős-alapnyelv szerint is csoportosítani.

8 éve 2011. február 28. 18:35
8 Roland2

A kérdés még mindig él: akkor ezek után hogyan,mi alapján fogják csoportosítani vagy besorolni a nyelveket ?

8 éve 2011. február 28. 18:25
7 bibi

Amúgy szvsz ezek az elméletek persze mind értékesek, csak más és más nyelvészeti szituációra ill. kérdésre vonatkoznak. Az ősi alapszókincs nyilván nem tárgyalható hullámelmélet segítségével, "hálózat" segítségével talán tárgyalhatók, de pl. (gondolom) bizonyos igeidők használata terjedhet a hullámelmélet szerint is. Valahol olvastam, hogy a magyar nyelvben is volt pl. félmúlt, meg más olyan igeragozás ami a nyelvújítás során eltűnt. Ki tudja, hogy ezek a nyelvtani variációk milyen "hullám" hatására jöttek létre a magyarban.