Szótagok és szójelentések
A jelentést a nyelvészek általában abszolút módon határozzák meg: eszerint a szavaknak van egy eleve adott jelentése, ami független a szó hangalakjától, a kontextus pedig csak olyan mértékben hathat a szó jelentésére, hogy egyes esetekben módosíthatja vagy felcserélheti ezt az alapjelentést. Azt, hogy ez a klasszikus vélekedés mennyiben helytálló, leginkább úgy tudhatjuk meg, ha megvizsgáljuk a szójelentést kialakulásának folyamatát: Fehér Krisztina előadásában a kérdést a babák nyelvelsajátításának szemszögéből közelítette meg.
Számos pszichológiai teszt igazolta, hogy a 6–12. hónapos kor közötti babák azokat a számukra még értelmetlen hangsorokat, amelyek tulajdonképpen anyanyelvük szavainak felelnek meg, a szótagok sorrendjének előfordulási valószínűségeire támaszkodva, azaz úgynevezett statisztikai tanulással képesek memorizálni. De hogyan is történik ez pontosan?
(Forrás: Wikimedia commons)
Egy híres kísérletben a gyereknyelvvel foglalkozó Jenny Saffran munkacsoportja 8 hónapos csecsemőkkel olyan mesterséges beszédet hallgattatott, amelyben három szótagos, kitalált szókat (tupiro, golabu, bidaku, padoti) játszottak le egymás után, mégpedig szünet nélkül és változó sorrendben ismételve (tupirogolabubidakupadotitupirogolabubidakupadoti…). Ezt követően két további hanganyagot is mutattak a babáknak: az egyik tartalmazta a korábban lejátszott álszavakat, míg a másikban olyan új hangsorok tűntek fel, amelyek a már ismert halandzsaszavak szótagjait jelenítették meg, de más sorrendben. A kísérlet során a babák egyértelműen felfigyeltek az ismerős hangsorokra, vagyis memorizálták a vizsgálat első részében hallott négy „szót”.
Mindezt pedig egyféleképpen tehették: a szótagok előfordulási valószínűségeire alapozva. A megjegyzendő „szavak” között ugyanis nem voltak szünetek, a babák a hangsúly- és dallamjegyekre sem támaszkodhattak, egyedül csak arra, hogy az egyes szótagok kapcsolódási esélye előre meghatározott értékeket követett: miközben a kísérletbeli nyelv szavai teljesen véletlenszerű módon jelenhettek meg, az egy szóba tartozó elemek mindig egy bizonyos sorrendben követték, ezáltal tökéletesen megjósolták egymást. Így a szavakon belüli szótagok közti átmeneti valószínűség 1,0 volt, a szóvégi és -eleji elemek között csak 0,3, míg bizonyos szótagok esetében, amelyek sose lehettek szomszédosak, nulla.
Amikor a babák a szótagsorokhoz jelentéseket társítanak
A babák azokat a memorizált szótagegyütteseket, amelyek mindig ugyanolyan vagy hasonló társas helyzetben (például egy játék vagy a reggeli üdvözlés részeiként) fordulnak elő, elkezdik összekapcsolni a környezetük dolgaival, eseményeivel (például a nyuszi hangsort az egyik plüssállattal), ezáltal pedig a számukra addig értelmetlen hangsorokat elkezdik jelentéssel feltölteni: megjelennek az első memorizált szavak.
Nem meglepő, hogy a babák, amikor a hangsorokhoz jelentéseket társítanak, kezdetben alul- vagy túláltalánosíthatnak, és például azt gondolhatják, hogy csak annak a bizonyos plüssállatnak lehet a neve a nyuszi, amit a szobájukban látnak, viszont papának nevezhetik az összes férfit. Később, a tapasztalatok növekedésével a hangsorokhoz társított jelentések igazodnak a közösség nyelvéhez, de teljesen egyformák mégsem lesznek minden ember esetében. Ennek oka nyilvánvaló: nem hogy több, de két ember sem rendelkezhet pontosan ugyanazokkal az élettapasztalatokkal, így természetes, hogy szavaink jelentése mindannyiunk számára el fog térni a másikétól – hol jobban, hol szinte észrevehetetlenül.
De mit is választ a baba jelentésnek?
A babák képesek úgy képesek a kontextusból kiválasztani az adott hangsorhoz társítható jelentést, hogy – azt adott esetben alul- vagy túláltalánosítva ugyan, de – olyan nagyot mégsem tévednek, mint egy azóta már megcáfolt legenda szerint Cook kapitány (amiről korábban már a nyest.hu is írt részletesen.) A 70-es évekig így tudták, hogy amikor a híres utazó egy ausztráliai kényszerkikötése alkalmával megkérdezte a helybelieket, hogy mi az a kétlábon ugráló állat, akkor azt a választ kapta: kenguru. A legenda szerint az adott törzs nyelvén ez mindössze annyit jelentett: „Nem tudom”, és nem pedig az állat nevét.
(Forrás: Wikimedia commons)
Egy valós, de hasonló eset: Kanada neve például az irokéz 'falu' szóból ered, az első felfedezők a vidék nevének hitték a település megnevezésére szolgáló közszót. (A szerk.)
(A történet fintora azonban, hogy az 1970-es években kiderült, hogy az egyik ausztrál bennszülött nyelven, a guugu-yimithirr nyelvben a kenguru neve tényleg gangurru.) Az anekdota későbbi cáfolata ellenére jól illusztrálja a jelentéstani félreértések keletkezését. Nem véletlen, hogy a filozófus Quine is felvetette a jelentéstulajdonítás problémáját az ún. „gavagai”-kérdéssel: példája szerint ha egy bennszülött azt mondja egy, az ő nyelvét nem ismerő idegennek, hogy gavagai, miközben egy nyúl fut el előttük, a kívülálló elvileg nem tudhatja, hogy az adott hangsor az állatra, annak egyik testrészére, esetleg valamely tulajdonságára vagy éppen a mozgására vonatkozik – ahhoz, hogy a hangalakhoz többé-kevésbé megfelelő jelentést társítson, ismernie kellene az adott közösséget.
Quine álláspontja lényegében ugyanaz, mint amit korábban már Wittgenstein is kifejtett: ha a jelentéseket a közösségi kontextus határozza meg, a szótanulás csakis olyan folyamatként képzelhető el, amiben a gyerekeket a szavak használatára éppen a kommunikáció társas mozzanatai vezetik rá.
Azt, hogy a babák tényleg így, azaz a társalgások közvetlen vagy közvetett szociális eseményeire támaszkodva találnak rá az egyes hangsorok hozzávetőleges közösségi jelentéseire, azóta már számos pszichológiai vizsgálattal tesztelték. Ezek közül az egyik legismertebb az ún. „dax”-teszt: amikor a 13 hónapos babának szociális jelzésekkel együtt tanítják meg egy játék kitalált nevét (toma), ezt hamar elsajátítja, amikor viszont a kísérletvezető a babától elfordulva próbálja egy másik játék nevét (dax) megtanítani, sikertelen lesz.
Akkor mi is a helyzet a hangalakkal és a jelentéssel?
Ha a nyelvelsajátítás során a baba a szavakat úgy tanulja meg, hogy a memorizált szótagsorok hangalakjaihoz a kontextusból kiindulva társít jelentéseket, akkor a szójelentés nemigen lehet olyan természetű, mint amilyennek a nyelvészetben általában leírják. Egyrészt a hangalakoknak nem lehet eleve adott, úgynevezett alapjelentésük, amin majd a kontextus aktuálisan módosít, hanem csakis kontextuális jelentéssel rendelkezhetnek. Másrészt pedig a hangalak és a jelentés viszonya sem lehet önkényes, hanem kizárólag olyan, amit a kontextus jelöl ki.
Fehér Krisztina következő előadásában ehhez hasonló gondolatmenettel a nyelvészet hagyományos alaktani-mondattani elméleteit szembesíti a nyelvelsajátítás jelenségeivel.
@tkis: Ismerős a beidézett szöveg (szerintem épp egy itteni cikkben olvastam), viszont szerintem ez és az "alapjelentés" koncepciója nem zárják ki egymást. Véleményem szerint ugyanis az "alapjelentés" is állandóan változik, ha úgy vesszük, ugyanakkor magát az alapjelentést is az határozza meg szerintem, hogy a nyelvi közösség főként milyen kontextusokban használja a szót.
Mert amúgy a szavak jelentése talán a legképlékenyebb dolog egy nyelvben, ha jól sejtem. Dr. Giampaolo Salvi remek példát írt nekem arra, hogyan kell azt elképzelni, hogy pl. a latin "per hoc" – 'azért' jelentésű (teljesen triviálisnak tűnő) szó jelentése 'de' lett az újlatin nyelvekben (katalán és olasz però, spanyol pero) (magyarra átültetve): "Engedetlen volt, én azért nem büntettem meg" –> A két tagmondat között ellentétes kapcsolat van, így az idők során az 'azért' fevette a 'de' jelentést. Vagyis a kontextus itt éppen ellenkezőjére változtatta egy kifejezés jelentését (okhatározóból ellentétes kötőszó lett).
@El Mexicano: Teljesen igazad van abban, hogy akár a józan ész alapján se képzelhető el, hogy a nyelv másmilyen legyen, mint amilyenként babaként meg tudjuk tanulni. De a klasszikus jelentéstanok között mégse tudnál mutatni egyet sem, amelyikben a jelentésfelfogás ezen a relatív felfogáson alapulna. Mert ennek nagyon súlyos következményei vannak a nyelvészetre nézve. Pl. az, hogy kiderül, hogy a nyelvi jel nem önkényes. Na nem úgy persze, hogy hangsor egyes elemei magukban hordozzák a jelentés egyes elemeit, hanem úgy, hogy a hangsor, amit használok, nem lehet önkényes, hiszen a közösségemtől tanulom, és ennek a szónak a jelentése sem lehet önkényes, hisz ezt is a közösségemtől sajátítom el. Ez is baromi triviális, mégis az ellenkezőjét hangoztatják.
Ugyanez a helyzet a szójelentéssel is, ahol az istennek se tűnik el az alapjelentés-mellékjelentés dichotómia, jóllehet a szavak jelentése nem így szerveződik. Sőt nem is szűken nyelvi alapon szerveződik, hiszen egy-egy szó jelentése sokkal inkább az ismereteinkkel kapcsolódik össze, és nem nyelvi tulajdonságokkal. Pl. Nánay Bence klasszikusával illusztrálva:
„Egy természetes nyelvi fogalmunknak (…) sok száz mikrojegy összessége felel meg. Például ha meghalljuk azt a szót, hogy »macska«, akkor olyan mikrojegyek fognak aktiválódni mint »szőrös«, »nyávogás«, »bajsza van«, »mozgatja a fülét«, »dorombol«, »kandúr«, de esetleg még olyanok is, mint »Tom és Jerry« vagy »megmacskásodott a lábam«. Ezeken kívül természetesen sok olyan mikrojegy is aktiválódni fog, amelynek nem feleltethetők meg természetes nyelvi fogalmak: ilyenek például a geometriai és funkcionális reprezentációk. Hogy ezek közül mely mikrojegyek fognak valóban aktiválódni, illetve melyek erősen és melyek gyengébben, azt a kontextus és az illető személy korábbi — a macskákkal kapcsolatos — tapasztalatai határozzák meg.
Ez a példa elvezet a konnekcionizmus egyik legfontosabb állításához: a tudást a kapcsolatok hordozzák. Amit a macskákról tudok, kizárólag azon múlik, milyen erősségű kapcsolatok vezetnek a »macska« szótól az egyes mikrojegyekig. Egy szó jelentése tehát nem magában a szóban van kódolva — ez volt a »klasszikus kognitivizmus« [és tegyük hozzá: a klasszikus nyelvészet] álláspontja. A jelentést kapcsolatok valósítják meg, a szó és más szavak, reprezentációk közötti kapcsolatok.”
Na most mindezek fényében az előadás(-sorozat) megállapításai nemhogy nem triviálisak, de forradalmian újak, elsősorban nem elemeiben (bár a nyelvészet felől nézve abban is), hanem összességükben. Merthogy általuk egy másik, évtizedek óta mocorgó, de ép elméleti alapjaiban tisztázatlan nyelvészeti paradigma teóriája vázolódik fel, ami jobb híján a társas-kognitív nyelvészet névre hallgat.
(Akit egyébként érdekel részletesebben, mint egy rövid összefoglaló, is az előadás, megnézheti a felvételét ennek is, meg a korábbiaknak is: videotorium.hu/hu/channels/details/350,Tarsas-kognitiv_nyelveszet)
Elnézést, hogy ismét beleszólok, de: "Ha a nyelvelsajátítás során a baba a szavakat úgy tanulja meg, hogy a memorizált szótagsorok hangalakjaihoz a kontextusból kiindulva társít jelentéseket [...]" – nem értem, hogy ebben mi az új felfedezés. Másképp teszem fel a kérdést: Hogyan tanulná meg másképp a baba – vagy akár egy felnőtt ember idegen nyelvű környezetben, aki nem beszéli az adott közösség nyelvét – ha nem a kontextusból következtetne rá?
Szerintem nyilvánvaló, hogy a szavak jelentése eleve így keletkezik vagy változik meg, hogy van egy kontextus, abban elhangzik valami, s attól kezdve (ha azt mások is elkezdik úgy használni), felveszi az a hangsor az adott – kontextusba illő – jelentést.
Tényleg nem kötözködni akarok, hanem kérdezem.