„Istenemre mondom, ez vagyok”
A költészet napja alkalmából szerkesztőink és szerzőink kedvenc verseit adjuk közre. Szabó Tamás Péter egy Kassák- és egy Imrényi András-verset küldött nekünk.
Idén is megünnepeljük a költészet napját, itt a nyesten. Tavaly Kosztolányi Dezső és József Attila verseit állítottuk egymás mellé, tavalyelőtt pedig a nyelvtanról szóló verseket válogattunk. Idén arra kértük szerzőinket, hogy küldjék el nekünk kedvenc verseiket; ezekből közlünk ma válogatást – több részletben. Kellemes versolvasását kívánunk!
Állandó szerzőnknek, Szabó Tamás Péternek arra a kérdésünkre, hogy mi a kedvenc verse, először Kassák Lajos Egy fényképem alá című verse jutott eszébe:
Egy fényképem alá
Nem szeretek tükörbe nézni,
nem kívánom látni,
mi épül, mi omladozik rajtam.
Fényképész barátom rávett,
álljak a gépe elé.
Ez vagyok hát, amit a kép mutat,
állapítom meg csodálkozón.
Egy ember,
kegyetlenül megformált ember
furcsa kalappal a fején.
80 évesen. Megtöretlen.
Igazi csavargóhoz, vadnyugati farmerhez,
vagy a kiközösített hívőkhöz hasonló.
Valahova a világ végére került.
Mintha egyedül élne a földön,
mintha nem is a földön élne.
Mély szemei, összezárt szája mögé bújt.
Ez lennék én?
Istenemre mondom, ez vagyok.
Szerzőnk így kommentálta a verset: „Gondoltam, van ennél szebb és jobb vers is a magyar irodalomban, mégsem tudtam kiverni a fejemből, úgy tűnik, nagyon ide kívánkozik. Kassák a tizenéves kori lázadásaim egyike volt: őt általában nem szokás kedvelni, úgyhogy talán már csak ezért is szerettem bújni a köteteit. Később aztán elkezdtem felfedezni az időskori verseit. Ezek már nem annyira meghökkentőek, mint mondjuk A ló meghal a madarak kirepülnek, csendesebbek, a formájuk is más. Számomra mindig érdekes volt, ahogy Kassák a saját idegenségét, be nem illeszkedettségét megpróbálta feldolgozni. Ahogy elfogadta, hogy ő az, aki.
Egy másik vers is eszembe jutott: az egyetem alatt egy irodalmi folyóiratot szerkesztettem, sok verset közöltünk, olyanokat is, amiket ma is szívesen olvasgatok. Ezek közül most Imrényi András Versek a temporalitásról című ciklusának utolsó darabja ugrott be:
Imádság
Jó, hogy itt vagy: bennem, közel.
Talán időben érkezel,
s megszégyenít a lábmosás,
mikor hagyom, hogy megbocsáss.
Én ezt a verset mindig úgy olvastam, hogy a szerző Jézushoz szól és az utolsó vacsorára vagy az úrvacsorára/áldozásra gondol. Bár számomra most is ez az elsődleges olvasata, a vers általában is szól a bensőséges emberi kapcsolatokról, a megbocsátásról és a saját bűntudat elengedéséről.