A vén présház alatt
A költészet napja alkalmából szerkesztőink és szerzőink kedvenc verseit adjuk közre. Horváth Krisztián egy Babits-verset küldött nekünk.
Idén is megünnepeljük a költészet napját, itt a nyesten. Tavaly Kosztolányi Dezső és József Attila verseit állítottuk egymás mellé, tavalyelőtt pedig a nyelvtanról szóló verseket válogattunk. Idén arra kértük szerzőinket, hogy küldjék el nekünk kedvenc verseiket; ezekből közlünk ma válogatást – több részletben. Kellemes versolvasását kívánunk!
Állandó szerzőnk, Horváth Krisztián egy Babits-verset küldött nekünk a következő megjegyzésekkel: „Szekszárdiként más verset talán nem is választhatnék 2014 tavaszán, mint Babits Szekszárd, 1915 nyarán című versét.”
(Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
„A lassan 99 éves költemény hangulatában megfelel a mai szekszárdi valóságnak: az örökös vasárnap délután korán fekvő, korán kelő kis városa (nagy faluja?) ugyanúgy álmos ebként hever domb alatt, sík felett s ma is olyan hangulati elemeket nyújt, mint majd' száz éve: szekér helyett csupán autó az, mi nem zörög. Minden úgy, mint hajdanán... S 2014 tavaszán is bátran Babitscsal mondhatom:
(Forrás: Wikimedia Commons / Csanády)
Aggódva, sápadt kérdező,
állok az elborult mező
fölött, az ég alatt:
Kit elhagytam: szülőhelyem!
s ki jöttél mindenütt velem:
ég! küldj egy madarat!
Esetemben annyi eltéréssel: „Igy csüggtem én a mély egen, mint régi jósok dombhegyen, a vén présház alatt.”
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 2.5)
Szekszárd, 1915 nyarán
A város, mint egy álmos eb,
hever domb alatt, sík felett
kis város: nagy falu
Korán fekvő, korán kelő:
fehér fal és piros tető
zöld fák és zöld zsalu.
Kockásan osztott a határ.
Álmosan nyúl a rónatáj.
Elült a jó madár:
csapdos a buksi bőregér,
az utcán nem zörög szekér,
sem szekér, sem batár.
Tegezben már a nap nyila.
Ébred a szél, az ég lila,
hajlik a búzaszál:
a légben óriási hold,
tüzes, de némán, mint a holt,
mint egy holt labda, száll.*
Jaj, minden úgy mint hajdanán
s három kereszt a Bartinán
a régi sziluett.
Alkonyba boldogult vidék:
s kínt, sorsokat a szelid ég
nyugton magába vett.
Aggódva, sápadt kérdező,
állok az elborult mező
fölött, az ég alatt:
Kit elhagytam: szülőhelyem!
s ki jöttél mindenütt velem:
ég! küldj egy madarat!
A lila kékbe feketéll,
áll az Idő és máll a Tér,
kilencszáztizenöt –
(Igy csüggtem én a mély egen,
mint régi jósok dombhegyen,
a vén présház fölött.)