„Azóta jobb”
A költészet napja alkalmából szerkesztőink és szerzőink kedvenc verseit adjuk közre. Németh Niki három kortárs költő versét is elküldte nekünk.
Idén is megünnepeljük a költészet napját, itt a nyesten. Tavaly Kosztolányi Dezső és József Attila verseit állítottuk egymás mellé, tavalyelőtt pedig a nyelvtanról szóló verseket válogattunk. Idén arra kértük szerzőinket, hogy küldjék el nekünk kedvenc verseiket; ezekből közlünk ma válogatást – több részletben. Kellemes versolvasását kívánunk!
Szerzőnk és szerkesztőségi munkatársunk, Németh Niki három verssel lepett meg minket, és a versekhez személyes élményeket is fűzött. Lássuk!
„Déri Balázstól ókori irodalmat és két stresszes hétig latint tanultam az ELTE bölcsészkarán. A róla szóló legendákat és rémtörténeteket minden magyar szakos ismeri. A többség fél tőle, mert nem szereti, ha köhögnek az óráján. Állítólag nem szereti azt sem, ha a kampuszon belül ráköszönnek, de ezt már akkor megcáfoltam. Aranyköpéseit az ókoros és latinos diákok rendre dokumentálják. Szerintem mondhatjuk, hogy kultusza van. Hogy költő, azt a Wikipédiáról tudtam meg. Elolvastam az összes kötetét. Az Ahogy nem fogja össze... kezdetű verse, egy számomra megnevezhetetlen, de nagyon is ismerős állapotot ír le. Ritmusa azóta itt van a fülemben.”
Ahogy nem fogja össze
„Així com cell …”
Ausias March
Ahogy nem fogja össze más a hordó
kiszáradt dongáit, a lét abroncsa
úgy tart engem, hogy meg ne rontsa
testem a kínnak és a kéjnek bordó
leve; mert épp úgy hullna szét a lélek,
ahogyan fölszakított matracok
afrikja ittas reggelen vacog,
míg öntudatra és magányra ébred.
„Nádasdy Ádámmal nem mint tanárral és nem is mint műfordítóval találkoztam először. A jó híre megelőzte. Tudtam, hogy valami nagy ember lehet, és azt is, hogy nála lenne érdemes megtanulni a nyelvtudomány alapjait. Ezek helyett mégis Verejték van a szobrokon című verseskötetében találkoztam először a költő Nádasdy Ádámmal. A kötet sokáig utazott velem héven és metrón, amíg oda nem adtam valakinek, aki legalább annyira szerette volna megismerni őt, mint én. Azt hiszem, több költőtanáromért nem rajongok (még).”
Szivárvány
Nem is tudom, miért nem mentem színésznek,
hisz addig élek csak, amíg ti éltek,
csak addig látok, ameddig ti láttok,
addig kívánok, míg ti megkívántok;
Én nem is tudom, miért nem mentem papnak,
ha bennem végtelen türelmek vannak,
hogy birkózzam kivételes szívekkel
s ne szólhassak bele: ki kell, ki nem kell;
Vagy mért nem mentem könnyelmű zenésznek,
elhagyva rendjét résznek és egésznek
kis kozmoszokba önteni a sorsom
hisz úgyis védem, úgyis fölaprózom;
De tanárnak is elmehettem volna,
hol kunyerálva, hol meg pazarolva
tanítani, mit más adott a számba,
elcsépelve és frissen rátalálva;
És nem tudom, miért nincs nekem családom,
ha jogcím kell, ha indoklásra vágyom
Csak te vagy, Uram, jéghideg közönyben,
zengő bánatban és ijedt örömben,
még kapkodok, még bízom egyben-másban
egy kis hitelt még, s törlesztek busásan.
„Orbán Ottó gyerekként veszítette el az édesapját. Ezt a verset egy vizsgára készülve találtam meg, pont akkor, amikor hasonló veszteségemet lehetetlennek tűnt feldolgoznom. Megtanultam kívülről, elmondtam magamban és hangosan rengetegszer. Azóta jobb.”
Apám
Sárrá rohadtál te is.
Az ég izzó üvegpadlóira
emléked sem lép soha.
Üres messzeségben száll a por,
s a végtelen kékség markában pergeti
a mulandóság nevetségesen apró kínjait.
Merre vagy?
A kérdések káprázó küllőin
évek forognak,
a szó önmagára kérdez vissza.
A Nap ágain fennakadt szemek ülnek,
néma és lángoló madarak;
meg se rezdül az izzás.
A szél hangtalan áll magában.
Fillérre kifizetik
kivert szemed,
karóvá sorvadt tested árát,
én meg feléllek,
mint a lárvák a hernyót.
Mire voltál jó,
ha bennem
már csak a keserűség kútjaiban
nézi arcát az éjszaka?
Hiszen ez sem ment meg,
hogy aljas ne legyek.
A szeretet megolvadt formáit
csak mint a vak tapogatom.
Szürke vasdarabokkal
dobálja tele az eget az ősz.
Te tartozol csak hozzám
megfoghatatlanabb, mint a semmi
és átkozottabb, mint az élő gyűlölet.
Megtagadnálak, mint Jézust az apostol,
mert gyáva vagyok zavaros szemeimet
örökké a semmi kapujára függeszteni,
és ezt sem tehetem.
Tüskés a kényszer bőre.
Szenvedéstől nőtt agancsaimra
tűzte holdját egy másik ég.
Ó okosabb vagyok, mint a legbölcsebb öreg.
Az undor csak arra jó,
hogy áttetszőbb legyen bennünk a szeretet
s az egymáshoztartozás,
hogy gyökerét mélyebbre eressze
bennünk az átok.
Bocsáss meg, hogy élek.
Te nem vagy.
Az ürességet töltötted belém.
Én is megbocsátok.