Nyelvi hálózatok, hálózatos nyelvészet
Már csak heti két napot szeret nyelvészettel tölteni, de Budapest kedvéért kivételt tesz. Richard Hudsonnal, a University College London emeritus professzorával beszélgettünk március végi látogatása alkalmából.
KöszönetnyilvánításRichard Hudson előadás-sorozatát az „Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE” kutatóegyetemi projekt, ezen belül a „Kultúrák közötti párbeszéd” alprojekt teszi lehetővé. A projekt az Európai Unió támogatásával és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg, a támogatási szerződés száma TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KMR-2010-0003.
Március végén Budapestre látogat Richard Hudson angol nyelvész. A University College London emeritus professzora saját grammatika-elméletéről, a Word Grammarről, a nyelv társas és kognitív vonatkozásairól, valamint nyelvészet és nyelvpedagógia kapcsolatáról beszél majd négy előadás keretében az MTA Nyelvtudományi Intézetében, illetve az ELTE Bölcsészettudományi karán. Az előadás-sorozat előtt kérdeztük a professzort tudományos pályájáról, elméletéről és a márciusi magyarországi látogatásáról.
Imrényi András: Kedves professzor úr, köszönöm, hogy elfogadta a felkérést. Az olvasók nagy része még nem is élt, amikor Ön már a University College London (UCL) munkatársa volt. Miért lett nyelvész, és ki inspirálta a leginkább akkoriban?
Richard Hudson: Én is köszönöm a lehetőséget. Igen, 1964-ben vettek fel a UCL-re, és addigra már elkészült az afrikai bedzsa nyelvről szóló doktori értekezésem. Iskolás gyerekként hallottam először a nyelvészetről, ami akkor leginkább történeti nyelvészetet jelentett, és igazán két területen tudott megérinteni. Egyrészt lenyűgözőnek találtam, ahogyan a nyelvcsaládokat felfedezték és a régi nyelveket megfejtették. Ez elég nagy absztrakciós készséget igényel, de a lényeg anélkül is érthető, hogy egy árva szót tudnánk proto-indoeurópaiul, vagy el tudnánk olvasni az egyiptomi hieroglifákat. Másrészt nagyon szerettem az etimológiát, és még mindig élvezem, ha két, távolinak hitt szóról egyszer csak kiderül, hogy rokonai egymásnak. Például hogy az angol nest szó, amely ’fészket’ jelent, összefügg a sit ’ülni’ igével: valószínűleg egy ni+sed alakból származik, ahol a ni- eredetileg ’le’ jelentésű volt, a sed pedig a sit előzménye.
Az etimológia és a nyelvrokonítás egészen más szinten mozog, de amit szerettem, az közös bennük: segítenek ismert dolgok között új kapcsolatokat felfedezni. Ebben rengeteg örömet találok, és azt gondolom, a megértés kulcsa is ez: ahhoz, hogy egy fogalmat jobban értsünk, meg kell tanulnunk összekapcsolni más, már elsajátított fogalmakkal. Ez egészen más mentális tevékenység, mint amikor új dolgokat tanulunk meg: új tényeket, szavakat, fogalmakat. Ez a kerti növényekkel, madarakkal, borokkal, híres emberekkel kapcsolatos tudás világa, és mindaz, amiben szakértők lehetünk azzal, ha „sokat tudunk”. Nos, ez az, ami nekem sohasem ment (a legtöbb területen borzasztó rossz a memóriám), szóval könnyen lehet, hogy azért lelkesedem annyira a meglévő tudáselemek összekapcsolásáért, hogy valahogy kompenzáljam ezt a hiányosságomat.
IA: Azt hiszem, ezzel nincs egyedül a nyelvészek között.
RH: Igen, így lehet, hiszen a nyelv igazán kiváló terep arra, hogy kapcsolatokat fedezzünk fel ismert elemek között, annyi apró részletet és felfedezésre váró összefüggést tartalmaz. Bármelyik nyelvet nézzük, több tízezer szót találunk benne, amelyeket egy néhány tucat hangból álló hangkészlet határoz meg, és esetleg egy közbülső réteget alkot még a tövek és toldalékok rendszere. Továbbá minden szónak van valami jelentése, ami megint csak rengeteg kapcsolat forrása, és akkor még nem is beszéltünk azokról a szabályokról, amelyek e szavak mondatbeli viszonyaira vonatkoznak. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik az angol (vagy a magyar), pontosan tudnunk kell, hogy mindezek a részletek hogyan függenek össze.
Egy nyelvet felfedezni olyasmi, mintha az ember egy hihetetlenül bonyolult épület tervrajzáról próbálna képet alkotni pusztán azzal, hogy bejárja minden zugát. Ha egy zárt ajtóhoz érsz, megkísérelheted kitalálni, hogy mi van a túloldalán. A jó tippek győzelemmel érnek fel, de minden rossz tipp egy új kihívás, tehát mindenképp izgalmas. Amikor a doktori értekezésemhez adatokat gyűjtöttem, az életem nap mint nap tele volt rossz tippekkel, de őszintén mondhatom, hogy a Szudánban egy évig végzett terepmunka volt életem legnagyobb szellemi kalandja.
Szóval ezért lettem nyelvész – tökéletes választás annak, aki ismert tudáselemek viszonyaiba szeretné beleásni magát. Az angol nyelvészet viszont a pályám kezdetén fél évszázados lemaradásban volt, szinte csak a fonetikában végeztek magas szintű kutatásokat. A grammatikában Randolph Quirk volt a legnagyobb név, és neki hatalmas érdemei voltak abban, hogy végre megindult a fejlődés. Felfedezett egy fiatal nyelvészt, akiben megvolt az érzék az elméletalkotáshoz, és elintézte, hogy a UCL-en dolgozhasson.
IA: Csak nem Önről van szó?
RH: Nem, Michael Hallidayről. Ő az, akitől a legtöbb inspirációt kaptam. A 60-as évek elején a UCL két nagyon különböző, de egyaránt vonzó lehetőséget kínált annak, akit a nyelvi szerkezetek modellálása érdekelt. Az egyik Noam Chomsky modellje volt (amit mások tanítottak), a másik pedig Hallidayé, amibe ő maga vezetett be minket. A kontraszt nem is lehetett volna élesebb, mivel ezek nem egyszerűen a nyelvi szerveződés leírási technikájában különböztek, hanem finoman beleágyazódtak egy-egy nagy politikai filozófiai irányzatba: ez Chomsky esetében az anarchizmus, Halliday esetében pedig a kommunizmus volt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Duncan Rawlinson / CC BY 2.0)
Az anarchizmus az egyén külső befolyásolástól mentes szabadságát tűzi zászlajára, míg a kommunizmus épp ellenkezőleg, növeli az egyén fölötti kontrollt egy erős és jól irányított társadalom révén. Ezek a filozófiák teljesen különböző nyelvelméleteket szültek: Chomsky a nyelvet az egyén nyelvtudásával, kompetenciájával azonosította, míg Halliday társadalmi képződménynek tekintette azt – a viselkedési formák olyan választékának, amelyet a társadalom kínál fel a tagjainak. Más szóval, Chomsky a természet (a genetikai eredetű nyelvi képesség), Halliday pedig a társadalom (a tanulás) szerepét abszolutizálta.
(Forrás: Wikimedia Commons / Annabelle Lukin / CC BY-SA 3.0 )
A 60-as években izgalmasnak találtuk, hogy átfogó elméletet kapunk arról, hogyan is „működik” a nyelv, de hogy egyszerre kettőt, ez egészen elképesztő volt! Mindenesetre nálam Halliday nyert az előbb szisztémikus nyelvtannak, majd szisztémikus funkcionális nyelvtannak nevezett modelljével. Paradox módon részben azért is, mert valószerűbbnek látszott az egyén nyelvtudásának leírására, mivel nem számolt a Chomksy elméletében megjelenő „mélyszerkezetekkel”. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy korai éveimben megismerkedhettem a nyelv e két nagyon különböző felfogásával, mert ezek alapozták meg a későbbi – és máig fenntartott – nézetemet, amely ötvözi őket: a nyelv az egyéni tudás része (Chomsky), de tükrözi az egyén komplex társadalmi környezetét (Halliday). Azt hiszem, senkit nem lep meg, ha ezt tulajdonképpen a józan ész belátásának tartom, és nem értem, hogyan lehet másképp vélekedni.
Elmélet és élet a hálózatok vonzásában
IA: Ha egyetlen kulcsszót keresnénk, a munkáját leginkább a „hálózatos” gondolkodás jellemzi. Jól látom-e, hogy ez egyszerre érvényes a kutatás tárgyáról, a nyelvről alkotott képére, a kutatási módszereire, valamint az életszemléletére is?
RH: Igen, most, hogy mondja, azt hiszem, igaza van, noha be kell vallanom, hogy eddig ezt így még sohasem fogalmaztam meg magamnak. Ahogyan korábban említettem, szeretem, ha megértek valamit, és ez számomra ismert tudáselemek újszerű összekapcsolását jelenti. Az eredmény nem is lehet más, mint egy gazdag hálózat, hiszen a látszólag nagyon különböző dolgok is végső soron összefüggenek. A kutatás tárgya nyelvi elemek, például szavak és beszédhangok hálózata, s ezek nemcsak egymással, hanem olyan jelenségekkel is viszonyban állnak, amelyeket önmagukban nem tekintenénk nyelvinek, gondoljunk például a beszédhez használt artikulációs gesztusokra vagy a világ dolgaival, pl. a macskával vagy a biciklivel kapcsolatos fogalmainkra. A kutatás szintén hálózatokon alapul, amelyben az adatok, az elméletek, a módszerek, a kutatók és az infrastruktúra finom összehangolására van szükség a kiugró eredményhez. És persze az élet, akárhogyan is nézzük, események és dolgok hálózata.
Azt lehetne gondolni, hogy mindez nyilvánvaló és említésre sem érdemes, de nagyon sokan vannak, akik jobban szeretnek „dobozokban” gondolkodni, tehát szerintük a világ lehatárolt és önálló elvek szerint működő modulokból áll, ilyen lehet például a nyelv, a politika és a tudomány, vagy az angol nyelv, az Egyesült Királyság – vagy akár a morfológia és a fonetika. Meg tudom érteni, hogy ezt a szemléletet miért érzik sokan kényelmesebbnek, hiszen az erős falak azt az érzetet keltik, hogy legalább az élet egy részét sikeresen a befolyásunk alá vontuk. És az is igaz, hogy mindig nagyon támadhatónak éreztem magam amiatt, hogy tulajdonképpen nincs olyan terület, amelynek igazán a szakértője lennék. De előbb-utóbb a puzzle-nak össze kell állnia, és minél hamarabb kezdünk el odafigyelni a teljes képre, annál jobb.
IA: Egyszerű szavakkal hogyan mutatná be elméletét, a Word Grammart az olvasóknak?
RH: A Word Grammar a nyelvi szerkezetek elmélete, azaz arról szól, hogy a nyelv milyen elemekből áll, és hogyan szerveződik. Az elemek közé tartoznak a szavak, a szóelemek (tövek, toldalékok) és a hangok, és az egész rendszert tulajdonképpen ezek hálózatával lehet megragadni. Például a unit ’egység’ angol szóhoz tartozik egy jelentés, amely önmagában nem nyelvi, hanem azzal a fogalommal azonos, amit a különböző egységek felismeréséhez és a róluk való gondolkodáshoz használunk. Emellett a szó egy fölöttes kategóriához, a köznevek osztályához kötődik, amelyhez társul a többes szám fogalma is. A fölöttes kategória alá való besorolást az úgynevezett isa-hálózat írja le [Az isa az angol x is a y ’az x az egy y’ származéka.], például „unit isa common noun” („az egység az egy köznév”).
A szó egy további tulajdonsága, hogy az angol nyelvhez tartozik (ha valamilyen stílusréteg sajátja volna, azt is hasonlóan lehetne kifejezni), a mondatbeli kapcsolódást pedig a szavak közötti alárendelő viszonyok határozzák meg. Például a We divided it into units ’Egységekre osztottuk fel’ mondatban a units szóalak az into elöljárószó vonzata. A mondatot tehát a szavak közötti viszonyok hálózatának tekintem, és a szónál nagyobb egységeket – más modellekkel ellentétben – nem tüntetem föl külön csomópontként a szerkezeti ábrán, hanem ezeket az említett hálózat implikálja.
(Forrás: Imrényi András)
Ugyanakkor a Word Grammar bele van ágyazva a gondolkodás elméletébe is, amelynek része néhány alapvető gondolat a kognitív pszichológiából. Így például az, hogy az aktiváció egy éppen kisülő csomópontról átterjed a szomszédaira, és ezt arra használjuk, hogy elérjünk egy cél-csomópontot: például ha meghalljuk a kutya szót, akkor az aktiváció eléri a ’kutya’ fogalmát is a „jelentése” típusú kapcsolaton keresztül. Emellett a mesterséges intelligencia kutatásából átvettem az úgynevezett default öröklődés elvét, amely szerint a fölöttes kategóriák tulajdonságait megöröklik az alájuk tartozó elemek. [Hacsak nincs ezekkel konfliktusban álló specifikus tulajdonságuk. IA] Például ha a kutya az egy főnév, és a főneveknek van többes számuk, akkor a kutya szónak is van többes száma. Az elmélet megmagyarázza, hogy hogyan használjuk a nyelvet a beszéd és a megértés során, de egyúttal azt is, hogy miként sajátítjuk el tapasztalati úton.
IA: A nyelvészet ma „táborokra” oszlik, a legmélyebb szakadék talán a generatív és a funkcionális kognitív irányzatot választja el egymástól. Úgy tűnik, a programadó kutatók (például Chomsky és Ronald Langacker) szinte egyetlen alapkérdésben sem értenek egyet. Ön azonban gyakran hivatkozik és épít is mindkettőjükre. Megítélése szerint mit tanulhatunk tőlük, és lát-e esélyt arra, hogy ezek az irányzatok közelebb kerüljenek egymáshoz?
RH: Igen, a nézetkülönbségek fontosak, de azt hiszem, legalább annyit mondanak az emberi természetről, mint a nyelvről és a tudományos felfedezésről. Jó példái ugyanis annak, hogy szeretünk mentális „dobozokat” építeni ahelyett, hogy hálózatokat alakítanánk ki. Ha benne vagy egy dobozban, nyugodtan ignorálhatsz mindent, ami a másik dobozban zajlik, mert definíció szerint az egész elhibázott és érdektelen. De ha egy hálózat részének tekinted magad, sohasem tudhatod, hogy hol bukkannak fel jó gondolatok legközelebb, és abban sem lehetsz mindig biztos, hogy kinek van igaza, és kinek nem. Ahogy Ön is utalt rá, én egy kicsit kényelmetlen helyzetben vagyok, a generatív és a funkcionális kognitív táboron egyaránt kívül, és többé-kevésbé mindkettő ignorál.
(Forrás: iclc11.org)
Chomsky megközelítésében azt a gondolatot értékelem, hogy a nyelvtudás modellje eléggé szabatos és explicit lehet ahhoz, és ilyennek is kellene lennie, hogy létre tudja hozni egy nyelv összes jólformált mondatát. Ezt az ideált persze, mint gyakran megjegyzik, ma már Chomsky sem veszi túl komolyan. Langackerben pedig azt csodálom, ahogyan ragaszkodik ahhoz, hogy a nyelvelméletnek bele kell simulnia az általános kognitív képességek pszichológiai elméletébe ahelyett, hogy egy önálló nyelvi modult feltételeznénk (ami egy újabb doboz). Ami a jövőt illeti, igen, azt gondolom, hogy a nyelvelméletek közeledni fognak egymáshoz, feltéve, hogy egyáltalán változnak. Chomsky elmélete nagyon átalakult 1957 óta, míg Hallidayé nem, és tudtommal Langacker modellje sem módosult érdemben 1987 óta. Chomsky hajlandósága arra, hogy megváltoztassa a véleményét (még ha csak a táboron belülről jövő hangok hatására is) megint csak olyasmi, amit tisztelek. Most, hogy elfogadja, hogy alig van valami a nyelvben, ami velünk született, nem igazán látok okot arra, hogy a generatív és a funkcionális kognitív nyelvészek miért ne léphetnének termékeny párbeszédre.
A heti két napos nyelvész
IA: 2004-ben vonult nyugdíjba, 40 év után. Milyen kutatási témák foglalkoztatták azóta, és hogyan változtak a prioritásai, mondjuk, 1992-höz képest?
RH: A nyugdíjaskor nem az állandó robot ideje, így azt szoktam mondani, hogy ma már csak heti két napban vagyok nyelvész. A legtöbb munkaórám pedig valójában nem is a kutatással, hanem a Nyelvészeti Diákolimpia szervezésével telt az utóbbi években. E mozgalomnak az Egyesült Királyságban én vagyok az elnöke, és örömmel mondhatom, hogy a népszerűsége lenyűgöző sebességgel nő. Ez egy iskolai verseny, amely 2010-ben még csak 600, 2011-ben már 1200, idén pedig több mint 2000 diákot vonzott, ami feltétlenül óriási siker. Azt hiszem, erre a szakmai eredményemre vagyok a legbüszkébb, mert nemcsak az Egyesült Királyság nyelvészeti utánpótlására lehet jótékony hatással, hanem az egész iskolarendszerben folyó nyelvoktatásra is. A nyelvpedagógia iránti érdeklődésemet 50 évvel ezelőtt Halliday példája alapozta meg, amikor részese lehettem a közoktatás nyelvészeti tananyagáról szóló gigantikus kutatási projektjének.
Közben azért a Word Grammarre is áldoztam időt, írtam például egy monográfiát és egy tankönyvet, amelyhez internetes felület is tartozik. A budapesti előadásaimra való felkészülés pedig új impulzust adott, hogy a nyelvelméletről gondolkozzam. Múlt ősszel például az egyik előadáshoz írt vázlatomból egy új tanulmány kerekedett ki, amely a Word Grammar és más kognitív elméletek viszonyával foglalkozik. Talán ez is jelzi, hogy a prioritásaim 1992 óta az elméletalkotás felől az elmélet népszerűsítése irányában mozdultak el. Ami a szorosan vett kutatást illeti, annyi bizonyos, hogy az utóbbi időben több figyelmet szenteltem a kognitív háttérnek, mint a nyelvi szerkezetek részleteinek.
(Forrás: Oxford University Press)
IA: Március végén életében először jön Magyarországra. Hogyan készül az útra, és kiknek ajánlaná az előadásait?
RH: Igen, a feleségemmel együtt először látogatunk Magyarországra, és már nagyon várjuk az utat. Ha egy új városban járunk, azt szoktuk élvezni leginkább, ha csak sétálunk az emberek között, akik élik a maguk életét, és akkor volt jó napunk, ha egy kicsit jobban megértettük őket. Azt remélem, hogy az előadásaim könnyen követhetők lesznek, és érdekesnek találják őket a nyelv és az elme iránt érdeklődők.
IA: Kedves professzor úr, köszönöm szépen az interjút, várjuk hamarosan Budapesten.