Instrukció, de instruction
Hová tűnt az -n a magyar nyelv olyan jövevényszavainak végéről, mint az instrukció vagy a passzió? Házi szakértőnk nyomozásba kezd, és kiderül, hogy a „baleset” nem ott és nem akkor történt, mint a bejelentő véli.
K. Róbert érdekes kérdést tett fel az olyan latin eredetű szavakkal kapcsolatban, mint az instrukció:
Egy példán keresztül szeretném bevezetni a kérdésem; az instrukció szó ugye a magyarban így néz ki, de más nyelvekben (pl. angol, spanyol, német) van a szó végén egy n. Gondolom, a szó eredeti alakjában is megvolt ez a véghang, de az furcsa, hogy a magyarban ez eltűnt, lekopott, nem hinném, hogy ez olyanfajta hangtani változás lenne, mint a franciában, hanem inkább egy olyan „hiba”, mint ami az Egyiptom és paradicsom szavakkal történhetett. Tehát, hogy a magyarba nem a nominativusi alak került át, hanem az accusativusi? Erre több példa is feltűnt nekem: recesszió, evolúció, passzió szemben ezekkel: recession, evolution, passion.
Kedves Róbert, kár a további példákat keresgélni, ez teljesen rendszeres különbség a magyar és a nyugat-európai nyelvek között. Kezdjük a legelején: ha „a szó eredeti alakján” a latin alanyesetű (nominatívusz) alakot érti, akkor nem, az eredeti alakban sem volt meg a tővégi -n. Az idézett szavak alanyesete a latinban hosszú -ō végű, és a magyarba is így kerültek át ezek a szavak. A spanyolban, az olaszban és a franciában jelen van az -n, az angol és a német alakoknak a francia a kiindulópontjuk. De vajon mit keres ott az -n?
A történet kezdeteire vonatkozóan Cser András kollégám (volt tanítványom) segítségét kértem. Ő mondta el nekem, hogy mindezek a szavak egy nagyon régi indoeurópai -ōn/-on képző nyomait őrzik (ez alanyesetben hosszú, a többi alakban, amelyekben még követte valamilyen magánhangzó, rövid volt). Viszont alanyesetben nemcsak a latinban, hanem az itáliai nyelvek mindegyikében hiányzik az -n, tehát az alanyeset -n-jének eltűnése már az itáliai nyelvek kialakulása előtt megtörtént. (A szóvégi -n eltűnése a világ sok-sok nyelvében előfordult, nagyon „természetes” hangtani folyamat, a gyengülés gyakori esete.) Ezzel kapcsolatban még azt érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a passiō (alanyeset, a birtokos esete pl. passiōnis) típusú tövek tartoznak ide, hanem például a homō ’ember’ (birtokos: hominis) is, itt az i szabályos, a hangsúllyal összefüggő gyengülés, olyan, mint a faciō ’csinál’ perficiō ’megcsinál’ esetében, amiről már egy korábbi válaszomban írtam.
Az újlatin nyelvek a latinnak olyan nyelvjárásaiból alakultak ki, amelyekben az eredeti latin alanyesetű alakok már nem léteztek, a latin esetragozás megszűnt: csak egyetlen egyes számú és egyetlen többes számú alakot használtak, ezekben pedig jelen volt az -n: passione(m) (egyes szám, a tárgyesetű alakból) és passioni (többes szám, az alanyesetű alakból, a keletebbi nyelvterületen) vagy passiones (többes szám, a tárgyesetű alakból, a nyugatabbi nyelvterületen). Az egyes számú alakból származik az a sok -n-t tartalmazó alak, amelyeket Róbert ismer. A keleti többes számú alakok nyomát a román és az olasz őrzi, a nyugati többes számúakét pedig a spanyol és a francia.
Tehát nem a magyarban történt a „hiba”, hanem az újlatin nyelvekben, ott történt valami nagyon hasonló ahhoz, ami a magyar paradicsom, Egyiptom, cirkalom esetében, hogy tudniillik a tárgyesetű alak szolgált a szótő alapjául. És persze, mint említettem, még korábban, az itáliai korszak előtt történt „hiba”, amikor a nominatívuszban eltűnt a szóalak végéről az -n.
@Nước mắm ngon quá!:
Még két remek szó: bolondéria és teketória.
@Fejes László (nyest.hu): laikus "nyelvi logika" :)
@majtos: Mit mégis? Nádasdy is ezt írja: „A kitaláció nyilván a spekulál : spekuláció mintáján létrejött tréfás visszaalakítás (regresszió).” Tehát mintájára! Szó sincs szabályról!
@Fejes László (nyest.hu): azért mégis:
seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/105.html
@Nước mắm ngon quá!: A kitaláció szó egyébként gyönyörű példa arra, hogy a nyelv nem szabályok alapján működik!
Tegye fel a kezét, aki lájkolja a "kitaláció" szót. ;)
Jav. 2.: szóval a birtokos veszett ki, nem a részes (már nem tudom, mit :)))
Javítás: Az első mondatban a birtokos helyett részest akartam írni (hiszen mint később írtam is, a részes eset kiveszett a népi latinból), az utolsó előtti mondat zárójeles részében pedig a katalán természetesen passions. Elnézést.
Annyival kiegészíteném, hogy az újlatin nyelvek esetében valószínűleg az vezetett ehhez a folyamathoz, hogy a tárgy-, a birtokos, illetve határozói esetű alakok jóval gyakoribbak voltak a mondatokban, mint az alanyesetűek, ezért amikor a hangtani változások miatt több eset is azonos alakúvá vált, ez az -n-végű alak lett az alap. Így pl. a passio szó esetén, egyes számban:
A: passio
T: passionem [passzióne] – mivel a tárgyeset -m-je már a klasszikus korban sem hangzott;
R: passioni [passzióne] – a hangsúlytalan i a klasszikus kor végén márinkább [e]-nek hangzott;
H: passione [passzióne];
B: passionis [passziónesz] – ez az alak összetéveszthető volt a többes számmal, ezért idővel lekopott a végéről az -s;
Többes számban:
A/T.: passiones [passziónesz]
B: passionum;
R/H: passionibus.
A két utóbbi alak pedig a beszélt nyelvből hamar kikopott, helyette elöljáró (de / ad) + tárgyeset volt használatos (pl. passionum = de passiones, és passionibus = ad passiones).
Így aztán a beszélők a kései és a népi latinban elkezdték úgy értelmezni, hogy az egyes számú alak a passione, majd a legtöbb nyugati újlatin nyelvben az -e lekopott a végéről, egyedül a spanyol őrzi a többes számú alakban: pasiones (vö. fr. passions, kat. pasions, port. paixões [pájsõjs]). A katalánban viszont ez az -n "újból" lekopott, csak többes számban őrződik: passió – passions.