Honnan van a mag?
Olvasóink tippelgetnek a „mag” szó történetével kapcsolatban? Sikerrel? Majd elválik!
Kálmán László nemrégiben megírta a Magvas igazságot, kommentelőnk epdig rögtön a tárgyalt jelenség (azaz a v megjelenése az olyan alakokban, mint magvas, magva stb.) történeti hátterét kezdte találgatni:
Megoldás lehetne, ha esetleg a "mag" egy régi magyar *magu alakból jönne. Csak kérdés, hogy így volt-e, ill. lehetett-e.
Olvasónk sötétben tapogatódzik, abban azonban igaza van, hogy a mag alakja valamikor – a tövéghangzók lekopása előtt – *magu lehetett. Erre azonban nem a v-s, hanem éppen a v nélküli alakok jelentenek bizonyítékot. Azokban a szavakban, amelyek ma mássalhangzóra végződnek, nyelvtörténetileg A [γ] a [g]-hez hasonló hang, de nem pattan fel, a hátul képzett szűk résen folyamatosan áramlik ki a levegő. A [w] olyan hang, mint amelyet az angol helyesírás w-vel jelöl. szóvégi -u/-ü-t kell feltételeznünk, l. feheruuaru rea meneh hodu utu rea [feherüwaru rea meneγ hodu utu rea] – azaz Fehérvárra menő hadútra. A fehér, a vár, a had és az út szónak azonban nincs olyan tőalakja, amelyben v lenne.
A magyarázat az lehetne, ha egy korábbi *magVwa- tőváltozatot is feltételeznénk (a V valamilyen magánhangzó, ami később kiesett). Ebben a *-w- többféle hangra is visszamehet, például *-m-re vagy *-γ-re, ami viszont *-k-ból is keletkezhetett. Ebben az irányban a nyelvtörténészek egyelőre hiába tapogatóztak, talán valamilyen analógiás változásról van szó, azaz más szó hatására jelent meg ebben a szóban a -v-. Ennek a magyarázatnak azonban gyengéje, hogy ez általában olyan szavaknál történik meg, amelyek hosszú magánhangzóra végződnek (ló : lovak, tó : tavak, bő : bővebb, mű : művek, hű : hívek, szú :szuvas, fenyő : fenyves, odú :odvas, tetű : tetves), vagy amelyek rövid u-ra végződnek (falu : falvak, daru : darvak). Talán kommentelőnk is arra gondolt, hogy az lenne a magyarázat, ha a magv- mellett ma nem mag, hanem *magu tövet találnánk. Minden bizonnyal analógiásan, a magv- tőalakok hatására keletkezett azonban a magv toldalékolatlan változat, mely például Heltai Gáspárnál fordul elő.
De ha már itt tartunk vessünk egy pillantást a mag eredetére! (Ezt már csak azért is érdemes megtennünk, mert egyik jelentése egybeesik a nemrég tárgyalt ondó és geci elsődleges jelentésével.) A szó finnugor eredetű, eredeti alakja *muŋkɜ ([munka] vagy [munke]) lehetett, jelentése pedig ’test’.
A magyarban szóhasadáson keresztül többfelé fejlődött, a mindig személyragot viselő maga visszaható névmás alakja többféle módon térhet el a mag főnév alakjaitól:
- Nyitótő ↔ nem nyitótő (~ v-vel bővülő (nyitó)tő): magam ↔ magom (~ magvam), magad ↔ magod (~ magvam), magatok ↔ magotok (~ magvatok);;
- j nélküli személyrag ↔ j-s személyrag (~ v-vel bővülő tő): maga ↔ magja (~ magva), maguk ↔ magjuk (~ magvuk).
(Forrás: Wikimedia Commons / Ragesoss / CC BY-SA 3.0)
A magunk alak viszont egybeesik, az emellett jelentkező magvunk viszont megint csak a főnév alakja lehet. Nem zárhatjuk ki, hogy a -v- betoldás e szónál éppen azért alakult ki, hogy egyértelműen különbözzön a visszaható névmás alakjaitól.
Érdekes módon az eredeti ’test’ jelentést leginkább éppen a főnévi szerepben nem használatos maga őrzi: aki magával tesz valamit, az gyakran a saját testével teszi, amit teszi. (Ez tette lehetővé, hogy az főnévi szótő nyelvtani szerepet kapjon, szakszóval grammatizálódjon.)
A mag különböző jelentéseinek kialakulása is izgalmas. A TESz. szerint a legkorábbról dokumentált jelentései a ’sperma’, ’ivadék, utód’, ’virágos növények ivaros úton létrejövő szaporító szerve’ – ezek már a 16. század előtt felbukkannak. Utóbbi jelentés valószínűleg az ’ivadék, utód’ jelentésből fejlődött. A 16. században bukkan fel a ’szaporításra nevelt állat’, illetve a ’valaminek a kezdete’,. A 18. században bukkan fel a ’valaminek a lényege’ jelentés. Több jelentést a TESz. nem is tart számon, pedig legalább egy még mindenképpen említendő lenne: ’valaminek a középső, központi része’ (vö. városmag, atommag).
(Forrás: Wikimedia Commons / U. S. Department of Agriculture)
Ha már ennyit foglalkoztunk a maggal, szánjunk még néhány sort egy másik olvasónk kommentjére:
[...] mondunk "magbaváló szilvát", ami talán a "magvában (=önmagától elválik a gyümölcshús a magtól) váló"-ból rövidült [...
Nos, a magbaváló kétségtelenül a magvaválóból származik. Utóbbi előtagjában a magva ’magja’ alakot találunk: magvaváló az, aminek a magja könnyen elválik a gyümölcshústól. Általában, szilvára, barackra használják a kifejezést.
(Forrás: Wikimedia Commons / Fir0002, Flagstaffotos / GNU-FDL 1.2)
Ami a magbaváló alakváltozatot illeti, erre a TESz. is két magyarázatot tart elképzelhetőnek. Az egyik a mássalhangzót követő v > b hangváltozás: erre nyelvjárásokban olyan példák vannak, mint a orozba ’orozva’ vagy a szilba ’szilva’. A másik lehetőség, hogy népetimológiás változásról van szó: az adott nyelvjárásban már nem használták a magva ’magja’ alakot, ezért a létező magba alakkal helyettesítették.
A "mag-ma" mag szótöve is hasonlóan valaminek, pontosan a Földnek a közepére utal, mint ahogyan a gyümölcsök magja is központi elhelyezkedésű..
A mag jelentése valaminek a közepe is, ami gondolom régen is egy volt a sok másik jelentés között..
"Talán kommentelőnk is arra gondolt, hogy az lenne a magyarázat, ha a magv- mellett ma nem mag, hanem *magu tövet találnánk."
Igen, pontosan.
"A magyarban szóhasadáson keresztül többfelé fejlődött, a mindig személyragot viselő maga visszaható névmás alakja [...]"
Nahát ezt nem is gondoltam volna. Megint okosabb lettem.
"Ami a magbaváló alakváltozatot illeti, erre a TESz. is két magyarázatot tart elképzelhetőnek. Az egyik a mássalhangzót követő v > b hangváltozás: erre nyelvjárásokban olyan példák vannak, mint a orozba ’orozva’ vagy a szilba ’szilva’."
Ugyanez történt egyes újlatin nyelvváltozatokban (szótag elején). A spanyol, katalán, provanszál, szárd példákkal nem foglalkoznék, de releváns példa a románból van: lat. férvere > rom. fiérbe, veteránu > bătran. Egyes délolasz nyelvjárásokban is [b]-vé válik a szókezdő [v]: náp. viento [bjentö] 'szél'.