Szimatot kaptunk: szív és szív
Mi köze a szaglásnak a vérkeringéshez? Többek között az, hogy mind a kettőnél szükség van a szívásra. Kiderül, hogy hiába szív a szív, nem ezért szív. Kitérünk a szopásra is.
Olvasónk a szagláshoz kapcsolódó szavakról szóló cikkünk alatt kommentben azt kezdi találgatni, hogy honnan származhat a szimat szó. Azt ugyan nem értjük, miért sumer szótárakban kutat és a teljesen elavult Czuczor–Fogarasi szótárat idézi a releváns A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) helyett: mindenesetre ennek köszönhető, hogy tévúton jár. Egy másik olvasónk viszont vaktában lövöldözik, és a vakszerencsének köszönhetően – részben – talál is.
A szimatol ’szaglászik, szagolgat’ mellett ma is használatos a ’fürkész, nyomoz’ jelentése is. A régiségben előfordul ’piszmog’ és (állat) ’keveset, finnyásan eszik’ jelentésben is. A szimat legkorábban adatolt jelentése a ’vad nyomában maradó szag’ (ebből fakad a szimatot kap szólás), és csak később bukkan fel az ’ösztönös megérzőképesség’, és még később a ’szaglás’ jelentése.
Vaktában lövöldöző olvasónk még egy összefüggésbe beletrafál: a szimatnak valóban van köze a zamathoz. A szó eleji sz bizonyos eseteben z-vé vált (eredetileg sz állt pl. a zaj, zarándok, zománc szavak elején is). Az első szótagi a máshol is előfordul, például a ma a köznyelvben nem használatos szamuklál ’szaglálódva keresgél’ szóban is előfordul. A szónak előfordul iszamat, izmat alakja is – ezekre valószínűleg az íz hatott.
A TESz. is azt írja, hogy a szimat a szív igéből származik. Ez jelentéstanilag érthető, hiszen ha szagolni szeretnénk valamit, akkor levegőt szívunk be, szippantunk. (A szippant szintén a szív származéka, akárcsak a szipákol.) A szimat nem közvetlenül jött létre a szívból (!), hanem a szimatolból való elvonással. A szimatol szerkezetére két magyarázat van. Az egyik szerint az -m- a tő része, és a -tol képző kapcsolódik hozzá (mint a zakatol, karistol esetében), a másik szerint az -m- is a toldalék része, és a képző alakja -matol (mint a kasmatol, szöszmötöl esetében).
A szív ige eredetét a TESz. bizonytalannak tartja: hangutánzónak véli, de ősi eredettel is számol (szintén hangutánzó, de igen korai). Ha finnugor eredetű, akkor az udmurtban és a mariban van megfelelője, mind a kettőben ’szopik’ jelentésben (a mari megfelelőnek ’húz, von’ jelentése is van). Ha ugor eredetű, akkor a manysiban és a hantiban van megfelelője, szintén ’szopik’ jelentésben. A TESz. szerint azonban hangtani okokból a két lehetőség kizárja egymást, tehát vagy az egyik igaz, vagy a másik. Bár a szócikk szerint összefügg a szopik igével, a rokon nyelvi adatok ellenére nem a ’szopik’, hanem a ’kihúz, kivon, kiszív’ jelentést tartja eredetinek. A helyzetet még zavarosabbá teszi, hogy a szopik ige szócikkében viszont a szót hangutánzó eredetűnek mondja, és finnugor vagy ugor eredetét fel sem veti.
Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (Magyar etimológiai szótár) szerint a szív ige hangutánzó – a TESz. által felsorolt finnugor adatokat azonban csak úgy említi, mint hogy azok is hangutánzó eredetűek. Az Uraloneten, az online uráli etimológiai szótárban nem találtuk nyomát a szív igének, könnyen lehet tehát, hogy a forrásául szolgáló Uralisches Etymologisches Wörterbuch (Uráli etimológiai szótár) e szó alapnyelvi eredetét elvetette.
(Forrás: Wikimedia Commons / US Department of Agriculture)
Mindez azért érdekes, mert azt láttuk, hogy a szimatol esetében van olyan feltételezés is, hogy az -m- a tő része. Elvben ez könnyen lehetséges, korábban láthattuk, hogy a magánhangzók közötti -m- -w-vé, majd -v-vé vált, vagy eltűnt: a szív- ~ szí- ~ szim- megfelelés tehát elképzelhető. Csakhogy a feltételezett finnugor vagy ugor megfelelésekben -p- van, amiből ugyan szintén lehetett -w- (ami aztán vagy -v-vé vált, vagy eltűnt), de semmiképpen nem lehetett -m-. Ha hangutánzói eredettel számolunk, akkor viszont szim-nek kellett lennie az eredeti alaknak (ha a szimatolban az -m- a tőhöz tartozik), ekkor viszont aligha lehet köze a szippant, szopik stb. alakokhoz, ráadásul eltér a hasonló rokon nyelvi hangutánzó szavaktól is.
A szív ige és a szív főnév kapcsolata nem csak a hangzásbeli hasonlóság miatt merül fel, hanem azért is, mert a szív működése pumpaszerű, és az egyik üteme a szívás. Ez azonban véletlen egybeesés, amit az is mutat, hogy a két szó csak alapalakjában azonos alakú, a toldalékolásban eltérően viselkednek – az ige hátul képzett (mély hangrendű), a főnév elöl képzett (magas hangrendű) toldalékokat kap: szívok – szívek, szívom – szívem, szívunk – szívünk stb.
(Forrás: Wikimedia Commons / josiño)
A szív főnév egyértelműen ősi, méghozzá a lehető legősibb: uráli eredetű. Azon ritka szavaink közé tartozik, melyeknek az összes uráli nyelvben megvan a megfelelője. Eredeti alakja śiδä(-mɜ) vagy śüδä(-mɜ) – az ś itt „selypített” [s]-szerű hang (szakszóval zöngétlen palatális spiráns), a δ úgy hagzik, mint az angol the szó eleji mássalhangzója (zöngés dentális frikatíva), az ä igen nyílt, [a] felé hajló [e]-szerű hang, az ɜ pedig közelebbről meg nem határozott magánhangzó. Akárcsak a nyúl esetében, az -mɜ elem nyoma csak a finnugor nyelvekben van meg, a szamojédokból hiányzik – nyilván csak a két ág szétválása után jelent meg, a finnugor alapnyelvben.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (24):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@aphelion: Spanyol leszármazottaik: dios = isten, día = nap
Köszönöm a felvilágosítást! :D
P.S. az adjüs-nek meg inkább a francia adieu a közvetlen elődje, mint a spanyol adiós. De persze végső soron mindkettő a latinból származik.
@Galván Tivadar: A deum nem ugyanaz ám mint a diem ;) Előbbi istent jelent, utóbbi a napot. Spanyol leszármazottaik: dios = isten, día = nap.
(Amúgy érdekesség, hogy a dios-nak az első szótagján van a hangsúly, míg az adiós-nak a végén. Hogy miért, az engem is érdekelne...)
@mederi:
(A németek "csüsz" üdvözlete is a napkeltéhez köthető szerintem..)
Tschüss: < atschüs, alnm. adjüs, wohl < sp. adiós < lat. ad deum
Szerintem a "nem tudom a szó eredetét" túl gyakran "kenik" a "valószínűleg hangutánzó eredetű szó" kijelentésre..
A szív szó pl. úgy gondolom a szí-->szím-->szín változásokkal függhet össze.. Hogy milyen nyelvekben van ma is jelen, azt hiszem csupán a véletlen "szétszóródás" eredménye, hasonló lehet a gének "szétterjedéséhez"..
Ma úgy mondhatnám, hogy "aki a (szívével) lát, ugyanolyan színűnek látja a világot. Nem tesz hozzá, nem vesz el semmit".. Pedig bizony elvesz, különben fehérnek látná..
A "szű(l)/ szű(r)/ ->*szűm --> szüv(em)
(előjöhetett a "-v(e-)"! mint "kitöltő, bővítő szó) --->szűn(ve)/ szűn(ik)" a szín egyezést úgy vélem, a Nap lementéhez, a világ színeinek elszürküléséhez köthette..)..
A "szű"-->"szül/ szűr/ szűn(ik)" már talán egy későbbi változás eredménye, hiszen csak ott (volt) használható, ahol létezett az "ü/ ű" hang..
A magyarban még "fellelhető módon" követni lehet, ahogyan a "szű(v)" "újra?" szív alkot vett fel kettős jelentéssel..
A fentiek alapján jöhetett létre a "világosan megmondani/ -látni.." vagy pl. a "világos beszéd" kifejezések..
Ha szimatot kap egy kutya, úgy mint a szín esetén, már érzékelt olyan (összetevőjű) szagot korábban, mint amit felismert..
A "szím" az angolban ma "ugyanaz" jelentésű, a "szín" (mint későbbi fejlemény, a magyarban csak a látáshoz köthető.. A "szim(at)" talán "visszaadta" a szagláshoz (is) tartozását a "szím"-nek.. Később? már a formák és méretek összehasonlítása (és a fejlődéssel még sok minden más) összehasonlítása "porondra került"..
Szerintem ha unalmas is ez a fejtegetés, legalább nem olyan rövid, mint a "valószínűleg hangutánzó szó".. :)
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a …. šive-ra
sip῾í a k. of pipe: Mong. *sib-; Turk. *sīpek; Jpn. *simpai. PMong. *sib- 1 to perforate 2 tattooing needle, perforator 3 smoking pipe (1 протыкать 2 игла для татуировки, протыкания 3 курительная трубка):
WMong. sibe- 1, sibegür 2, sibsiɣür 3 (L 694, 695), sibsirɣa ‘l’extrémité d’une baguette de correction’; Kh. šive- 1, šivǖr 2, šivšǖr 3; Bur. šebšǖr; Ord. šive- 1; Mongr. śiśur ‘mèche de fouet’ (SM 401).
Kh., azaz Khalaj
@hun:
A hosszú szó sorozatban, amit hoztál, kevésbé látható az "este eltűnő (meghaló), majd reggel előtűnő, újra "megszülető" Nap és világ" szituációja, de nem rossz.. :)
@Krizsa:
A "szüd" mint "dél" a "süss (fel Nap.)/ süt (a Nap)" kifejezéseinhez köthető a késztetés-eredmény szópárral:
"szüszt/ szüd(t)"
*szüszt==szüssz!, süss!/ *süd(t)==szüd, süt
A szituáció szerintem egyértelmű:
Ha fenn északon legeltettek hosszú ideig tartó napos időszakokban az állattartók, a hidegebb, sokáig sötét, kellemetlen évszakban délre (dé= nap, dél= talán: süt) napsütötte (naps(z)ü(d)tödte) tájra vándoroltak az állataikkal...
Az állatok "szügy"-e (szüdj-e) alatt is szív (szű, szüve) dobog..
(A németek "csüsz" üdvözlete is a napkeltéhez köthető szerintem..)
-Felmerül sokszor, hogy túl sok nyelvünkben az "idegen" szó..
Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy a Napnak hányféle (múltba vesző) eredetű szótöve található meg nyelvünkben.. Sokféle úgy gondolom. :)
@hun: Mehet Ozfordba is, de a szív (ige) az a héberben soev, a finnben süden. (Az S/Sz a finnben még ma sem vált szét S-re és Sz-re, a héberben meg két nyelvi réteg van, a régebbinél még nem vált szét, de aztán igen). A héber sziv, -i = rost-, os, a finn süü, sünen = rost, rostos. A rost meg szivogat, stb. Mondtam, hogy a finn valszeg közelebbi rokona a hébernek, mint a magyar. Már egyből veszem a finn szótárt, hátha ott is megvan - és megvan:-).
@mederi: ne má, tényleg
szünin megszűnni
szüvisz ősz
szüüj (telbszaan: szüüjer) enyészet
szüüjin enyészni, elenyészni
szüürin szűrni
szüürogh szűrő
szüüvin szívni, felszívni
szövid szöveg
szüm szem
sziin szín
szenü szenv
szer szerszám szerid szerv szeratum törvény
szomishi szomjas
szomri szomorú
szoon szönan szólni
szoören szórni
szorin szirin szarni
zoratin szorítani
szerin szerveződni szeridin megszerezni szerildin szerkeszteni
zurin szerezni
"keresztüldöfök a szíven a kést ... ebből nem következik az, hogy a szív egyik üteme a szívás, és hogy amúgy vérkeringés fenntartása a célja."
de azt h pumpál, azt látod. a verőérben a vér lüktet. és ami lükteti, annak szívnia is kell. (de ehhez már oxfordra kell menni, igaz?)
Eredetileg úgy tudom, hogy a szív szavunk "szű(v)" volt, ezért nem is lehet mély hangrendű a toldalékolása sem..:)
-A "szű(v) szűn(ik), szín(t) (láthatóan el)szí(v)" "mondat feltehető valamikori alakja szerintem:
szűv szűn, szív szín=jelentése: ha a szív megszűnik dobogni, az illető színe "elszívódik", megszűnik..
Folyamatosan: :))
szű(v) szűn
szí(v) szín
(Tovább "szőve":
szém (olyan mint a..) szén
szám szán
szóm szón.
Halotti beszéd lehetett ez is, csak jóval régebbi..:):)
A szivar magyaráztatait köszönöm. Ezek alapján lehet azt állítani higy a szivar szónak kettős eredete van? Egyrészt azért lett szivar, mert szívjuk, másrészt azért mert hasonlít a német Zigarre szóhoz?
Egyáltalán értelmes az az állítás, hogy egy szónak kettős eredete van?
Ha a szív (szerv), valahogy valóban a szív igéhez kapcsolódna, akkor inkább szívó lenne a neve. pl. folyik, de a főnév: folyó. amelyik növény kúszik, az kúszónövény.ami repül az repülő. Ezért az gondolom, hogy ami szív, az szívó lenne és nem szív.
@Xebulon: Szerintem az ősi ugorok vadásztak eleget hogy néha lássanak mozgó (dobogó) szívet, mégha nem is emberét, elejtett állatot szinte.
Hozzáteszem, hogy kb. 500 éve tudjuk, hogy mi az a vérkeringés és mire való a szív, és hogyan működik. Bár egyes elméletek szerint az arabok már korábban tudták - kb. XIII századtól... De ezek az elméletek messze vannak az ős ugorok kb. 10.000 éves nyelvi történelméhez képest...
Nyilván már az ősi ugorok is tudták, hogy ha keresztüldöfök a szíven a kést, akkor meghal az állat vagy ember, de ebből nem következik az, hogy a szív egyik üteme a szívás, és hogy amúgy vérkeringés fenntartása a célja.
@El Vaquero: „a δ-ről nem csak azt vélik tudni, hogy nem denti-alveoláris, nem dentális, hanem egyenesen interdentális, és még véletlenül sem approximáns, hanem réshang. Ilyen precizitással még mai nyelveket sem írnak le mindig, főleg, hogy beszélőnként, nyelvjárásonként is ingadozhat.” Aki ennek tudatában van, az azt is értheti, hogy ezek a leírások hozzávetőlegesek, nem pedig pontos fonetikai leírásként értendők. Egyébként hogy borzoljam az idegeidet, éppen a δ fonéma erősen vitatott, és újabban egyre inkább arra hajlanak, hogy helyette zöngés alveoláris laterális frikatívát rekonstruáljanak. Na és igazán akkor fogsz megrémülni, amikor azt is elárulom, hogy ennek az uralisztikában mi a bevett jele: ʌ.
„Az már reálisabb, hogy az ɜ-ről fingjuk sincs, látom, ott elfogyott az önbizalom, és megállt a tudomány.” Alapjában ennek egyszerű oka van: ezt a jelet különösen tővégi magánhangzók esetében használják. Ezek igen gyakran lekoptak, illetve olyan nem szabályos változások mentek végbe a leánynyelvekben, hogy értéke nem egyértelműen megállapítható. Alapjában véve amúgy is csak kétféle lehet: alsó nyelvállású (a vagy ä, a szó hangrendjétől függően), illetve nem alsó nyelvállású (egyes rekonstrukciók szerint e, mások szerint i, ill. i vagy ennek a veláris párja, a szó hangrendjétől függően). Szóval arról szó sincs, hogy bármilyen magánhangzó lehetett volna...