„Ha valaki egészséges lelkületű, ha valaki olvas szépirodalmat, ha valaki normális emberi kapcsolatokban, közösségekben él, nincs szükség káromkodásra”
A 444 szúrta ki a hirado.hu fájóan ostoba cikkét a káromkodásról. A cikkben megszólaltatott „szakértők” közül egyik sem hivatkozott valódi kutatási adatokra, ellenben a cikk hemzseg a közhelyes vagy éppen a teljesen alaptalan megállapításoktól. A nyilatkozók védelmében meg kell jegyeznünk, hogy újságírók és szerkesztők gyakran adnak olyan állításokat, kifejezéseket a nyilatkozók szájába, melyek a valóságban nem hangzottak el. (A szerk.) Szigeti Ildikó pszichológus például a 19. századi néplélek fogalmát képes előrángatni – bizonyára a kollektív tudatalattijából, hahaha. A cikk idézi Papp Richárd antropológust, aki szerint a szerbiai magyarok szerbül, a szerbek magyarul káromkodnak. Először is nyilvánvaló, hogy ez az állítás csak a magyar környezetben élő szerbiai szerbekre lehet igaz, másfelől semmit nem mond arról, hogy a jelenség mennyire általános. Az pedig kifejezett újságírói bravúr, hogy közvetlenül az egyik szakértő
Amikor egy esti filmben a „fuck” úgyszólván kötőszó, nem meglepő, hogy a politikai közbeszédbe is bekerültek ilyen fordulatok
kijelentése után olvashatjuk a másik szakértő – az előzővel semmilyen módon szembe nem állított – véleményét, miszerint
az angolszász és a skandináv országok lakóihoz képest mindenképpen többet szitkozódunk.
Szóval a nagy igazság az, hogy azért káromkodunk többet az angolszászoknál, mert tőlük tanuljuk!
A cikk másik érdekessége, hogy nyelvi kérdésben ismét protokollszakértőt szólaltatnak meg, holott ilyen kérdésekhez egy protokollszakértő nem ért. A protokollszakértőnek abban kell járatosnak lennie, hogy bizonyos formális helyzetekben hogyan kell viselkedni: kit hova kell ültetni egy fogadáson, hogyan kell elrendezni az evőeszközöket, milyen öltözékben illik megjelenni. Vannak a formális viselkedésnek nyelvi vonatkozásai is, egy protokollszakértőnek tisztában kell lennie azzal, hogy ilyen alkalmakkor kit mikor és hogyan kell megszólítani, köszönteni, vagy milyen témákról, milyen hosszan illik vele beszélgetni. Nem szakterülete azonban az, hogy különböző informális helyzetekben, azaz magánéletükben az emberek hogyan viselkednek – ezt mindenki a maga köreiben saját maga alakítja ki, és nem is adható egységes recept az ilyenkor „helyes” viselkedésre. Az pedig pláne nem a protokollszakértő hatásköre, hogy megmagyarázza, miért viselkednek az emberek így vagy úgy bizonyos helyzetekben. Ezzel szemben hozzátartozna a protokollszakértő szaktudásához, hogy felmérje, kompetenciája mire terjed ki, és ne nyilatkozzon olyan kérdésekről, amelyekhez nem ért.
(Forrás: MTI / Illés Tibor)
Szigeti Ildikó „tanácsadó szakpszichológus” szerint
Gátlástalanabbul és többen káromkodnak, mint régen
emellett viszont
a káromkodás beépült a mai beszédbe, de kreatívabbá is vált.
Aligha tenne ilyen kijelentéseket, ha legalább töredékesen ismerné a káromkodás nyelvészeti-antropológai szakirodalmát. A „szakértő” szerint
[..] bizonyos kifinomult értelmiségi körökben is sikk csúnyán beszélni. Ennek hátterében az állhat, hogy egyrészt ezzel fejezik ki tagadásukat, elutasításukat az adott rétegtől [...]
Vajon hogy kell ezt értenünk: mi az az „adott réteg”, akitől az értelmiség el szeretne határolódni? A szövegkörnyezet alapján csak magára az értelmiségre gondolhatunk. Tehát az értelmiség egy a maga körében divatos jelenséggel kíván elhatárolódni önmagától. Emésztgessük...
(Forrás: Műút)
Persze ha ez a mai magyar értelmiség, akkor mi is elhatárolódunk: basszák meg a sarkantyújukat!
"S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?"
A „klasszikus" tiszteletteljes kérést se feledjük:
youtu.be/wViqJZHlIWM
Üdvözlöm Fejes László reakcióját, mert én is nagy ellenzője vagyok minden olyan publicitásnak, ahol a nyelvhasználatról normatív módon, a kontextust és környezetet figyelembe nem véve, nagy igazságmegmondóként nyilatkoznak "szakértők". Hihető, vagy nem, én a káromkodást a vezetőképző óráimon is tanítom, pontosabban a káromkodáshoz, piszkálódáshoz, gúnyos humorhoz kapcsolódó kommunkációs funkciókat, és azt, hogy ha egy menedzser nem érti ezeket a funkciókat, akkor soha nem fog tudni a beosztottjai nyelvén beszélni. Itt van egy jó cikk, például, amiben az angol f*** az együvé tartozás, szolidaritás kifejezője egy adott közösségen belül: Daly, N., Holmes, J., Newton, J., & Stubbe, M. (2004). Expletives as solidarity signals in FTAs on the factory floor. Journal Of Pragmatics, 36 945-964. doi:10.1016/j.pragma.2003.12.004
S ha már f-word, akkor érdemes megnézni Jack Grieve munkáját is, itt például írnak róla: www.menshealth.com/best-life/rules-dropping-f-bombs