Mi nem tűri a nyomdafestéket?

A káromkodások és szitkok gyakran fordulnak elő a beszédben, mégis ritkán beszélünk róluk. Szemérmes (el)hallgatás helyett most megpróbáljuk nem szemérmetlenül, de leplezetlenül bemutatni, hogyan és miért káromkodunk és szitkozódunk, és milyen eltérések vannak az egyes nyelvek szokásai között.

Egy finn krimi, Kati Hiekkapelto Védtelenek című regénye kapcsán fordítóként kellett szembesülni a kérdéssel: mit és milyen szinten tűr meg a nyomdafesték, mi szalonképes, mi nem? Mit tegyen a fordító, ha ilyen fordulatokkal találkozik? Hogyan lehet a forrásnyelv szitkainak, káromkodásainak és trágárságainak megfeleltetni a célnyelvi fordulatokat – az ugyanis teljesen világos, hogy ezeket szó szerint lefordítani szigorúan tilos, hiszen ezzel vagy a szerzői szándékot hamisítanánk meg, vagy a célnyelven értelmezhetetlen kifejezéseket kapnánk. Mivel a könyv gyakran él a nyelvi jellemzés eszközével is, gyakoriak benne a durva szövegrészek is, mégpedig három nyelven. A főszereplő Finnországban élő vajdasági magyar, aki a finn mellett magyar és szerb mondatokat, szavakat is használ, ez utóbbiakat a szerző kurziválva szedi, de jelentésmegadás nélkül, így – a fordító egyetértésével is találkozva – a kiadói utasítás szerint magyarban is változatlanul megmaradnak ebben a formában. Szerepelnek káromkodások is a magyar és szerb szövegrészletek között, tehát nem lehetett finomkodni a finn szöveg fordításakor sem, a finnül nagyon erős kifejezéseknek meg kellett találni a hasonlóan erős magyar megfelelőket.

Mivel a finn–magyar megfelelőket csak a finnül tudók értenék, itt nem tartottam érdemesnek nagyszámú példát hozni a könyvből, viszont – különösen a szerb vonatkozások miatt – érdemes áttekinteni a magyarra jellemző fordulatok ismertségét a környező nyelvekben és néhány világnyelvben.

Mikor, miért szitkozódunk és káromkodunk?

A bosszúság, bosszankodás, elégedetlenség az élet természetesen velejárója, akár egy toll leejtése, akár egy másik személy irritáló viselkedése, akár egy szerencsétlen esemény kiválthatja. Ennek gyakran hangot adunk, ilyenkor még a szelíd lelkű emberekből is ki-kitör egy erősebben megfogalmazott mondat. Ezeket a megnyilvánulásokat természetesen gyakran kísérik, kísérhetik nonverbális elemek is, mint például hangsúly, kézmozdulatok, mimika, amelyek erősíthetik, gyengíthetik vagy éppen az ellenkezőjére fordíthatják a kimondottak jelentését.

A bosszúság, elégedetlenség kifejezésének nyelvi formája nagyon változatos lehet, ennek megválasztása több tényezőtől függ. Befolyásolhatja maga a nyelv, amelyen elhangzik (ez többnyelvűek esetében különösen fontos lehet); az adott nyelvhez kapcsolódó kultúra és szokások, a kommunikációs helyzet (ha pl. valaki egyedül van, hajlamos durvább kifejezést használni, mint társaságban; gyerekek előtt szinte mindenki visszafogja magát stb.); a megélt bosszúság mértéke; az egyén habitusa és szokásai (ismerünk „csúnyán” beszélő embereket és roppant visszafogottakat is); az egyén pillanatnyi lelkiállapota (még a visszafogott emberek is használnak sértő szavakat); a helyszín (kocsmában és színházban nem feltétlenül mondjuk ugyanazt még azonos bosszúság esetén sem); a hallgatóság (családban, haveri körben vagy hivatalos helyen szintén nem ugyanaz a fordulat kerül elő).

A nyelvi forma függvénye lehet az adott kornak, az éppen elfogadott általános etikai és nyelvi normáknak is. Bornemisza Péter Magyar Electrájában például Clitemnestra azt mondja Electrának azaz a saját lányának: „vesztegj csak, kurvanő leánya”. Csokonai is leír ilyen sorokat A borital mellett c. versében:

Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,

Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak

[...]

baszom az anyja hugyos németjének,

Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.

Petőfi Mit nem beszél az a német c. versében pedig ezt olvashatjuk:

Foglalod a kurvanyádat,

De nem ám a mi hazánkat

Ezek az irodalmi idézetek arról tanúskodnak, hogy a maguk korában vagy nem számítottak durvának, trágárnak, vagy csak olyan mértékben, ami még megtűrte a nyomdafestéket.

A közelmúlt emlékezetes eseménye volt, amikor Simicska Lajos közölte, hogy „Orbán egy geci”. A szót gyorsan felkapta a sajtó, és nemrégiben már olyan hírekkel is lehetett találkozni az interneten, amelyekben „makói geci-gate”-et emlegetnek. A napokban egy indulatos hangvételű cikk pedig képzett formában használja a szót: mellbevágó geciség. Ha továbbra is előkerül hasonló szövegkörnyezetben, nem zárható ki, hogy a szó egy idő után el fogja veszíteni eddigi trágár mivoltát, és mintegy a sajtónyelv részévé fog válni. Addig persze hosszú idő telhet el, és sokszor kell használni az adott szót – majd a jövő megmutatja, hogyan alakul a stilisztikai besorolása.

A nonverbális kísérő elem megléte vagy hiánya is sokban befolyásolhatja a nyelvi megnyilvánulást. Egy-egy közismert kézjel vagy akár egy fintor, egy hangsúly gyakran többet elárul a beszélő valódi szándékáról, mint maga a szó. Ha azt mondjuk valakire, hogy jó ember, de közben ökölbe szorított kezünket a levegőbe emelve könyökből meglengetjük a karunkat, akkor ugyebár ennek éppen az ellenkezőjét gondoljuk.

Szitok, káromkodás, trágárság

Az említett krimiben előforduló erőteljes kifejezések (és általában a hasonló nyelvi eszközök) három csoportba sorolhatók: ezek ugyan gyakran keverednek, gyakran együtt fordulnak elő, de nem azonosak.

A szitok nyelvileg nem mindig durva, azonban mindig sértő, dehonesztáló, azaz nyomdafestéket tűrő, de nem szalonképes kifejezés (pl. majom, köcsög, tehén stb.). A szitok lehet nonverbális is, az ököllel való beintést vagy akár a nyelvnyújtást is ide lehet sorolni.

A káromkodás kifejezetten durva, nem szalonképes, ugyanakkor nem feltétlenül trágár megnyilatkozás, amellyel a környezet tudtára adjuk elégedetlenségünket, bosszúságunkat. Vannak egészen enyhének számító káromkodásaink (a fene egye meg, az ördögbe – ezek némelyike más nyelvekben azonban akár nagyon durvának is érződhetnek, a finnben pl. a perkele ’ördög’, különösen ha az r-t hosszan megpörgetve ejtik, erős káromkodás). Máskor mindenféle trágár kifejezés nélkül is nagyon durva a káromlás, pl. anyád! (Amikor magyart tanítok külföldieknek, mindig figyelmeztetem is őket, hogy jobb úgy mondani, hogy édesanyád, anyukád, mamád, mert önmagában az anyád forma sértő is lehet – anyanyelvük és a benne létező vagy nem létező káromkodások és szitkok folytán ezt azonnal megértik az oroszok vagy a lengyelek, de döbbenten néznek a finnek, hogy mi is a baj, hiszen ez olyan szép szó – hát hogyne, egészen addig, amíg nem tudják, mi maradt el mellőle.) A káromkodásokba természetesen sokszor vegyülnek trágár elemek is, gondoljunk csak a fenti példából elhagyott lehetséges elemekre.

A szitkokkal és a káromkodásokkal ellentétben a trágárság nem mindig bosszúságból fakad, bár lehet velejárója. Előfordulhat, hogy az adott fogalomra a köznyelvben nincs megfelelő kifejezés: vagy szaknyelvi, vagy gyermeknyelvi, vagy trágár szavaink vannak rá. Ilyen esetekben gyakran a trágár szóhoz folyamodunk, ha nem akarjuk, hogy gyerekesen gügyögős vagy túl hivatalos legyen a stílusunk. A magyarban tipikusan ebbe a körbe tartoznak a nemi szervekkel, a szexuális élettel és az emésztéssel kapcsolatos fogalmak. A trágárságok közé sorolhatók az olyan szavak is, amelyek csupán valamilyen visszataszító, gusztustalan dologra utalnak. A krimiben volt egy mondat, amelyben jól megfigyelhető, hogy míg a finnben köznyelvi kifejezést találunk, a magyarban ilyen nincs: räkä valui reisille szó szerint ’taknya a combjára folyt’. Mivel a takony szó a magyarban nem számít köznyelvinek, az orrváladék orvosi szakszó, a cicakaka pedig gyermeknyelvi, így egyik sem felelt volna meg a fordításban, a végső megoldás aztán így szólt: folyt az orra, egyenesen a nadrágjára, vagyis a kérdéses szót egyszerűen ki kellett hagyni.

A három kategória bármelyikében előfordulhatnak eufemizmusok, vagyis olyan kifejezések, amelyek hasonlítanak egy-egy durvább szóra, mégis köznyelviek, és ezekkel helyettesítjük a káromkodást vagy trágárságot. Az egyik leggyakoribb eufemizmusunk a basszuskulcs, ill. a basszus, de más nyelvekben is találhatunk hasonlót. A fentebb már említett finn perkele helyett pl. nem egyszer hallani a perhonen szót, ennek jelentése ’pillangó, lepke’.

Szitkozódás, káromkodás, trágárság
–anyanyelven és idegen nyelven

Az alábbi megállapítások elsősorban a magyar, a szlovák, a szerb, az orosz és a finn vizsgálatára épülnek, de további példák előfordulnak a lengyelből, a németből és az angolból is.

Az ilyen típusú kifejezéseket mindenki az anyanyelvén (vagy a domináns nyelvén) érzi csak igazán. Hiába ismerjük ezeket a szavakat idegen nyelven, nem érezzük át az erejüket még akkor sem, ha tudjuk, hogy az adott megnyilvánulás a másik nyelvben durvának számít. Ezért aztán idegen nyelven sokkal könnyebben mondunk „csúnyát”, és nem is kapjuk fel rá a fejünket olyan gyorsan. A magyarul tudó finnek például nagy előszeretettel helyeselnek úgy, hogy persze, finnül ugyanis a perse szó az emberi hátsó trágár megnevezése – így aztán úgy vannak vele, mint az okos lány a mesében: mondanak is valami durvát, meg nem is. Az említett finn krimiben a magyar anyanyelvű, vajdasági származású főszereplőnő, Fekete Anna gyakran káromkodik szerbül (jebiga ’bassza meg’, u pičku materinu ’az anyád picsájába’), de természetesen magyarul is (a francba, bassza meg), ritkábban finnül is (sä olit vittumainen – a képzett szó alapszava, a vittu a női nemi szerv trágár megnevezése, nehéz lenne az ebből alkotott melléknevet lefordítani, maga a mondat kb. olyasmit jelent, hogy ’szemét/rohadék voltál’).

A fordítás során a fordítónak meg kell őriznie az eredeti szöveg szavainak stílusértékét, ehhez pedig ismerni kell a forrásnyelv és a célnyelv durva kifejezéseinek rendszerét is. Sajnos a szótárak ebben nem mindig nyújtanak megfelelő segítséget, nem egyszer anyanyelvi beszélővel kell tisztázni egy-egy szó súlyát. A finn taattelintallaaja szó ’datolyataposót’ jelent. Csakhogy használata igencsak sértő, arab és perzsa embereket illetnek vele rasszista szövegkörnyezetben. Hosszas tanakodás után ki kellett találni egy ilyen szót, mivel feketékre, romákra van a magyarban rasszista kifejezés, de arabokra nincs. Végül a teveszarzabáló lett a megoldás, ez még akkor is érezhetően durva és dehonesztáló, ha nincs meggyökeresedve anyanyelvünkben, maga a teve említése pedig elég egyértelműen utal az arab világra.

A magyar szitkok, káromkodások, trágárságok
és megfelelőik egyes más nyelvekben

Anyanyelvünk meglehetősen gazdag tárházát nyújtja a durva és/vagy erőteljes szavaknak, kifejezéseknek. Egyik sajátsága, hogy nemcsak rövid, egy-két szavas megnyilvánulásokkal tudunk bosszankodni, hanem hosszú, bonyolult, cikornyás mondatokban is, ez pedig kevés nyelvre jellemző. Mint hamarosan látni fogjuk, a magyar szitkok és káromkodások tematikailag is igen gazdagok, érdemes tehát megvizsgálni, hogy a környező nyelvek, ill. néhány világnyelv mit ismer ezek közül.

A nemi szerveket – mivel a szem elől legtöbbször rejtve vannak, így titoknak, tabunak számítanak – szinte minden nyelv használja a káromkodásaiban, az azonban változó lehet, hogy melyik nemét emlegetik gyakrabban. A magyarban mindkettő megtalálható, nem egyszer a felmenőt is megnevezi mellette. Hasonlóan jár el a szerb is. Az orosz és az olasz a férfi nemi szervet részesíti előnyben ilyenkor. A szerbben egy sajátos kifejezés a boli me kurac, szó szerint ’fáj a faszom’, valós jelentése kb. annyi, hogy ’nem érdekel, nem foglalkozom vele, teszek rá’. A finn viszont a női nemi szervet emlegeti előszeretettel: a vittu ’picsa, pina’ nemcsak úti célként fordul elő, de szagolgatásra is felajánlják a bosszantó beszédpartnernek. Az oroszban a női nemi szerv csak képzett alakokban fordul elő, pl. пиздец ’kellemetlenség, kellemetlen helyzet’ < пизда ’picsa, pina’. Érdekes a szlovák, ahol do piči ’a picsába’ mellett megjelenik a drž piču kifejezés, ami szó szerint azt jelentené, hogy ’tartsd a picsá(da)t/piná(da)t’, valójában azonban kb. ’tartsd a pofád, fogd be’ – hogy a jelentésváltozás minek következtében állhatott be, döntse el maga. Vannak aztán olyan nyelvek, amelyekben egyik sem használatos káromkodásként, ilyen pl. az angol vagy a német – ez nem jelenti azt, hogy nincs ilyen szó, csak a gyakori, bevett szitkok között nem jellemző ezek használata, inkább többé-kevésbé öncélú káromkodásként vagy szitokszóként jelenik meg, pl. német Schwanzlutscher ’faszszopó’.

Közösülésre való felszólítás szintén sok nyelvben található, ha a beszédpartnert sértegetni akarják. Akárcsak a magyarban, elég gyakori ez az anyával kapcsolatban pl. az oroszban, szlovákban, németben, angolban is; a szerb egyenesen a kutyát kéri fel a cselekedetre: Pas ti/mu/im/joj jeb(a)o mater ’a kutya bassza meg az anyádat/anyját’). Az anyán kívül a megszólítottat saját magával való közösülésre is buzdíthatják egyes nyelvek, pl. finn vedä käteen (szó szerint ’húzd a kezedbe’, a férfi maszturbációra utalva), német fick dich (ins Knie) ’baszd (térden) magad’. Istent ebben a kontextusban a magyaron kívül csak a szerb emlegeti; mivel a többi környező nyelv ezt nem ismeri, nem elképzelhetetlen, hogy a szerbben magyar hatásra alakult így. Külön érdekessége azonban a szerb kifejezésnek, hogy akár bensőséges, familiáris köszöntésként is hallható a bog te jebo vagy jebo te bog ’az isten basszon meg’.

Istent és a szenteket szintén több nyelv felhasználja a szitkokban. A szlovákban önmagában is lehet káromkodás: boha ’istenit’, ill. do boha ’istenbe’, az olasz pejoratív jelzővel látja el, és ’disznó istent’ emleget. A finnben a jumalauta kifejezés szintén durva káromkodásnak számít, holott a jumala, auta ’isten, segíts’ szerkezetből eredeztethető.

Minden nyelv szereti elküldeni a kellemetlen(kedő) beszédpartnert valahová. Ezekben a szerkezetekben meglehetősen gyakori a pokol mint úti cél pl. az angolban és a szlovákban, az ördögbe vagy ördöghöz küldhet a magyaron kívül az olasz is, a női nemi szerv a finnek és a magyarok kedvelt állomása (finn painu vittuun ’húzz a picsába/pinába’), a férfi nemi szerv pedig az oroszoké (иди на хуй ’menj a faszra’). Ide tartozik egy közkeletű eufemizmus is a magyarban, amikor melegebb éghajlatra küldünk el valakit.

A testnedvek és az ürülék emlegetése szintén nem egyedülálló magyar sajátság. Az ürülék önálló szitokszóként nagyon sok nyelvben használatos, pl. német Scheiße, angol shit, finn paska, állhat jelzőként, mint a magyarban, illetve lehet képzett vagy összetett szavak alapja, pl. orosz засранец ’szar alak’, finn paskaläjä (< paska ’szar’ + läjä ’kupac, rakás’) ’szarkupac, egy rakás szar’ (emberről). Az egyéb testnedvek közül a német pl. a vizeletet említi a verpiss dich ’hugyozd össze magad’ kifejezésben, de egyéb testnedvek nemigen fordulnak elő a magyaron kívül a vizsgált nyelvekben durvaságként.

A másik ember anyjának szitokban, káromkodásban való előfordulása a legdurvább sértések közé tartozik minden nyelvben, ha egyáltalán mondanak ilyet. Az anya ugyanis nem egy kultúrában annyira szentnek számít, hogy lehetetlenség ebben a szövegkörnyezetben megemlíteni. Ilyen például a finn, az olasz vagy a szerb montenegrói nyelvjárása (a mai Szerbia területén beszélt változatok nem!). Az anyával való közösülés a magyar mellett megjelenik az angol, orosz, lengyel, szlovák káromkodásokban is, pl. szlovák jebem ti matku ’baszom az anyádat’. A szerbben a már említett, a kutyát erre felszólító változat mellett a montenegrói nem az anyával, hanem az apával való közösülést preferálja: oca ti jebem ’baszom az apádat’; érdekes, hogy ugyanez létezik a szlovákban is (miközben az anyával is ismert a kifejezés): jebem ti otca. Gyakran az anya prostituáltnak minősítése adja a szitkot, nem egyszer pedig a megszólítottat vagy emlegetettet mondják prostituált vagy boszorkány leszármazottjának, pl. német Hurensohn, angol son of a bitch ’kurva fia’, szlovák sukin syn ’szuka fia’, finn huoranpenikka ’kurva kölyke’, de ide sorolhatjuk a bevezetőben található Bornemisza-idézet kurvanő fia kifejezését is (ebből lett a ma már alig használt, nem is nagyon durva kurafi szavunk).

Prostituáltat említeni akár önmagában is elég lehet káromkodásnak, pl. lengyel o, kurwa, a szlovákban a leggyakoribb káromkodás a kurva, illetve eufemisztikus rövidülései, a kuva és kua. Nagyon sokszor áll minősítő jelzői szerepben, a denotátum legtöbbször valamelyik nőrokon, a magyar mellett ilyen pl. a lengyel kurwa mat(ka). A finnben leggyakrabban összetételi előtagként találkozhatunk vele, pl. a már említett huoranpenikka, ill. képzett szavak alapszavaként, pl. huorata ’kurválkodik’.

Szintén sok nyelvben megfigyelhetők állatok nevei szitokszóként, ez a metaforikus használat természetesen nemcsak a szitokban, hanem a kedveskedő kifejezésekben is előfordul, olykor csak a hangsúly mondja meg, melyikről van szó: pl. a majom lehet sértő is, de megfelelő hanglejtéssel ejtve becézésként is megjelenhet. Hogy melyik nyelvben melyik állat mit szimbolizál, az igen változó lehet, a fordítóknak erre is külön oda kell figyelni. Hiába használható pl. a nőstény szarvasmarha neve több nyelvben is nők jellemzéseként, jelentése eltérhet. Az angol cow ostoba nőre utal, a finn lehmä inkább kissé szerencsétlen, nem túl szép nőre, míg a magyar tehén csupán kövérre. A magyarban szitokként használható állatnevek száma szintén nagyon gazdag: tyúk, majom, liba, disznó, marha, ökör, birka, tetű, görény, állat, tehén, bálna, szamár, elefánt stb. széles választékban áll a másokat sértegetni kívánók rendelkezésére. A szitokként leggyakrabban használt állatnevek a ’kutya’, ill. a ’szuka’, a magyaron kívül megtaláljuk a németben, szerbben, finnben, lengyelben, szlovákban, oroszban és még számos más nyelvben, valamint a ’disznó’, pl. olasz, orosz, lengyel, német stb.; a német a két állatot még össze is társítja a Schweinehund ’disznókutya’ kifejezésben. Ritkábban, de állatok ürülékét is emlegetik egyes nyelvek, akárcsak a magyar.

Míg az állatok nagy számban fordulnak elő más nyelvekben is, az állati testrészek, illetve testnedvek káromkodásokban és trágárságokban való emlegetése talán magyar specialitásnak is tekinthető, legalábbis egy viszonylag ritkán használt orosz kifejezés (хрен моржовый < хрен ’torma; pénisz’ + моржовый ’rozmár-’ ’rozmárpénisz’ kivételével sehol máshol nem sikerült hasonló fordulatoknak a nyomára bukkanni. (Az erre fogékony idegen nyelvű beszélőkben pedig általában nagy tetszést váltanak ki az olyan magyar kifejezések, mint a lófasz, majomgeci, kutyapicsa vagy a lófasz a seggedbe.) Legtöbbször ló és kutya, ritkábban macska, esetleg más háziállat nemi és emésztőszervei vagy különféle váladékai fordulnak elő ezekben a szerkezetekben, amelyeket aztán a megfelelő emberi szervekkel kapcsolatos kifejezésekhez hasonlóan, de azoktól akár kissé eltérően is kombinálhatunk durva megnyilatkozásainkban.

Összefoglalás

Ha büszkék vagyunk anyanyelvünk gazdagságára, nem szabad megfeledkeznünk a magyar szitkozódások és káromkodások gazdagságáról sem. Mint láthattuk, szinte mindegyik kifejezésünknek lehet találni megfelelőt valamely más nyelvben, és bizonyára az itt nem emlegetett nyelvekben is számos érdekes, a nyelvész számára izgalmas szerkezet fordul még elő, ám tematikailag és formailag az áttekintett nyelvek egyike sem veheti fel a versenyt a magyarral. Lehet, hogy az utolsóként említett csoportot, vagyis az állati testrészek és testnedvek, illetve ezekkel kapcsolatos cselekedetek emlegetését akár még a hungarikumok sorába is fel lehetne venni.

Kapcsolódó tartalmak:

• 5 meghökkentő angol beszólás
• Anyázás, istenkáromlás, szitkok és átkok
• Megszépített káromkodás – hogyan, mikor, miért szitkozódunk?
• A káromkodás mondattana
• Káromkodás Gömörben
• Honnan jön a geci?
• Ki a f... az a Káromkodó Sün?
• Népszerű a káromkodó finn munkás
• Nincs elég káromkodás az angolban

Hasonló tartalmak:

• De milyen nyelven beszélnek?
• Még egy kérdés a baszásról
• Pikk-pakk válasz
• Új finn My Fair Lady
• „Ha valaki egészséges lelkületű, ha valaki olvas szépirodalmat, ha valaki normális emberi kapcsolatokban, közösségekben él, nincs szükség káromkodásra”

Hozzászólások (8):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)