De milyen nyelven beszélnek?

Eduardo Mendoza regényében Pomponius Flatus Názáretbe keveredik, ahol többek között a szent család tagjaival is ismeretségbe kerül. A vándorló filozófusnak a regény során ezer baja akad, egyvalami azonban nem okoz neki gondot: szóba elegyedni a terület lakosságával. Csak az marad homályban, hogy milyen nyelven teszi ezt.

 A regények világában nagyon megengedőek tudunk lenni. Elfogadjuk, hogy egy űrhajó leszáll egy idegen bolygón, és az űrhajósok minden további nélkül szóba elegyednek az először látott idegen lényekkel. Nem csupán mutogatással értik meg egymást, de rögtön hosszas filozófiai fejtegetéseket is tarthatnak saját társadalmi viszonyaikról, államaik berendezkedéséről stb. Ezen még azok a honfitársaink sem csodálkoznak, akik bizony már Bécsben vagy Pozsonyban is tolmácsra szorulnak, ha szeretnének felhajtani egy korsó sört.

Eduardo Mendoza Pomponius Flatus különös utazása című regényében a címszereplő vándor filozófus közel-keleti bolyongásai során eljut Názáretbe, ahol megismerkedik Józseffel, Máriával, és a gyermekükkel, Jézussal is. A városban gyilkosságot követnek el, és a filozófus kénytelen feltárni az ügyet. A regény ügyesen egyensúlyoz: folyamatosan csiklandoz minket a bibliai történet megkérdőjelezésével („és mivel nem hihetek a holtak feltámadásában...”), de valójában sohasem vonja kétségbe az evangéliumi történetet – ennek köszönhetően a regényt akár a legbigottabb hívők is élvezhetik.

Figyelmeztetés! Az alábbiakban természetesen nem fogjuk elárulni, hogy a kertész a gyilkos, de az itt ismertetett tények alapján a regény olvasása közben megsejthetőek az elkövetkező események. Éppen ezért javasoljuk, hogy ha olvasóink az eddigiek alapján kedvet kaptak a regény elolvasásához, akkor tegyék félre ezt a cikket, és csak a regény befejezése után térjenek rá vissza.

Mendoza nem teljesen vak a nyelvi kérdésekre, sőt, a regényben többször előfordul, hogy említi: valaki nem érti meg a másikat, és tolmácsra van szükség; vagy éppen valaki nem tud elolvasni egy idegen nyelvű szöveget; valaki valamilyen nyelven csak törve beszél; valaki azért ért egy nyelven, mert valaha itt vagy ott élt. A főszereplő nyelvismeretéről azonban nem kapunk pontos információkat, az viszont nyilvánvaló, hogy Názáret lakóival könnyedén szóba elegyedik. De milyen nyelven?

Először is azt érdemes áttekinteni, milyen nyelvek jöhetnek szóba. A Római Birodalom területén természetesen szóba jöhet a latin, a birodalom keleti felén azonban a görög volt az adminisztráció nyelve, sőt, a különböző anyanyelvűek közötti közvetítő nyelv, a lingua franca is. A zsidók nyelve a héber volt, de ebben az időben ezt már csak szakrális célokra használták, a mindennapokban arámiul beszéltek. Jézus anyanyelve is minden bizonnyal az arámi volt. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy egy római filozófus, legalábbis ha nem élt huzamosabb ideig a Közel-Keleten, aligha beszélhetett akár arámiul, akár héberül. Azt is biztosra vehetjük, hogy az egyszerű zsidók nem beszélhettek latinul. Marad tehát a görög. Bár természetesnek vehetjük, hogy a felnőtt zsidók ebben az időben még olyan eldugott településeken is, mint Názáret, beszélhettek jól-rosszabbul görögül, de azt mégiscsak fenntartásokkal kezelhetjük, hogy a regényben a gyerekek is folyékonyan beszélik a meg nem nevezett nyelvet. Ha azonban a regény világán belül az optimális megoldást keressük, a görögre kell gondolnunk.

Utcza, homo!

Azt, hogy a szereplők között folyamatosan használt nyelv nem a latin, onnan is sejthetjük, hogy amikor a szereplők latinul beszélnek, a szöveg latinul szerepel. Amikor Apius Pulcrus tribunus a messiás szabadon bocsátását követelő tömeg elé állítja az egyik foglyot, azt mondja: Ecce homo (’íme, az ember’). Ha a szereplők folyamatosan latinul beszélnének, indokolatlan lenne ezt a mondatot „fordítatlanul hagyni”.

Rejtélyesebb esettel van dolguk a regény egy másik pontján, ahol az egyik szereplő szájából a következő „hangzik el”:

Nem így szólt-e a próféta: „Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán?”

Ami meglepő, az természetesen az utcza alak. Egy szereplő beszél, de azt nem lehet kimondani, hogy utcza – hiszen ez pontosan ugyanúgy hangzik, mint az utca: [ucca]. Ráadásul ez a helyesírási archaizmus is magyar sajátosság: mi lehetett az eredetiben? Vajon ott régies, de valódi nyelvi szerkezet volt, vagy hasonló régies helyesírású szóalak? Vagy a fordító csak valahonnan kimásolta a szükséges idézetet, és véletlenül maradt benne az oda nem illő szóalak? Pontosabbat legfeljebb az eredeti mű ismeretében mondhatnánk – sajnos azonban ez nem áll rendelkezésünkre. Olvasóink talán kisegítenek minket.

Hol marad a héber felirat?

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A regény nyelvpolitikai szempontból legérdekesebb jelenete, amikor Apius Pulcrus kifakad az egynyelvű felirat miatt. József keresztjére ugyanis csak a IOSEPHUS INTERFECTOR ’József, a gyilkos’ latin felirat kerül fel. Ezt meglátva Apius Pulcrus így dühöng:

És a felirat! Oda kell írni héberül is, mert ez ennek a provinciának a nyelve, hadd tanuljon az esetből a helyi lakosság!

Persze valószínűnek tarthatjuk, hogy a valóságban Apius Pulcrus a görög feliratot is hiányolta volna, és talán a héber helyett is inkább arámit kér. Persze aligha véletlen, hogy Eduardo Mendoza ilyen érzékeny a nyelvi kérdésekre: ő ugyanis katalán író, aki műveinek többségét spanyolul írja.

Kapcsolódó tartalmak:

• Jézus nyelve
• Egy késelés körülményei
• Nem is istállóban született Jézus?
• Volt-e Jézusnak felesége?
• Hol marad a magyar felirat?

Hasonló tartalmak:

• Misztikus szöveg vagy nyelvészeti tankönyv?
• Autonomie pentru Ardeal?
  Autonómiát Erdélynek?
• Egy rejtélyes szó nyomában
• Extra Hungariam est vita – Magyarországon kívül van élet
• Felül a (magyar) gálya, s alul a víznek (román) árja...

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)