Géza malac és a kínaiak
A suttogva ejtett mondatok félreérthetőségén alapul az úgynevezett pletyka-játék, aminek során megfigyelhető, hogyan torzul az információ, ha súgva adják tovább. És mi az angol neve ennek a játéknak? Megmagyarázzuk, miért.
Azt a kérdést, amit Péter nevű olvasónk most feltett, én már korábban feltettem kínaiul nagyon jól tudó kollégámnak, a válasz tehát nem közvetlenül tőlem származik, hanem abból merítettem, amit tőle megtudtam.
Nemrég kezdtem el ismerkedni a kínai nyelvvel, és nyelvtanuláskor mindig szoktam az adott nyelven zenét hallgatni. Viszont ez alkalommal egy érdekes kérdésbe ütköztem. Az európai ember számára legismertebb nyelvek dallamosítása semmiféle akadályba nem ütközik, de mi történik, ha egy nyelvnek már eleve van dallama? Esetünkben a kínai, mint tonális nyelv, ugyebár alapból rendelkezik tónusokkal. Erre még ráhúznak egy dallamot is, vagy a zeneszámok dallamát aszerint írják meg, hogy kövesse a kívánt tónusokat?
Illetve, még egy kérdés vetült fel bennem ennek kapcsán. Mi történik egy ilyen nyelv érthetőségével, ha megfosztjuk tőle a tónusokat? Ugyan úgy érthető marad, csak nem lesz szép hangzása az anyanyelvi számára, vagy ez annyira megszaporítaná a félreértéseket, hogy ezáltal érthetetlenné válna?
Először, hátha nem minden olvasó van tisztában vele, ismételjük át, mit jelent az, ha egy nyelv tonális, vagyis – ahogy Péter fogalmaz – „dallama van”. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok vagy akár minden szótag esetében jelentésmegkülönböztető szerepe van annak, hogy milyen hangmagasságon, illetve dallammal (hangmagasság-változással) ejtjük ki. A hangmagasságot és a hangmagasság-változást összefoglaló néven tónusnak nevezzük. Például a mai standard (mandarin) kínai nyelvváltozatban minden egyes szótagra jellemző, hogy milyen tónussal ejtik: 1. egyenletes: magas hangon, 2. emelkedő: középtájról magasra emelkedő dallammal, 3. eső–emelkedő: alacsonyabb hangról eső, majd meredeken majdnem a legmagasabbra emelkedő dallammal, illetve 4. eső: a legmagasabbról a legalacsonyabbra eső dallammal. Néha a hangtani környezet némileg módosítja azt, hogy pontosan hogyan hangzanak ezek a dallamok. Történetileg a kínaiban a szótagok tónusa azzal függ össze, hogy milyen hang tűnt el a szótag végéről: az emelkedő a gégezárhang, az eső–emelkedő az [sz] hang, az eső a [p], [t], [k] hangok eltűnésével függ össze, az egyenletes pedig a többi szótagvégi mássalhangzóéval.
A világ minden táján beszélnek tonális nyelveket, a legtöbbet talán Kelet-Ázsiában, Afrikában és Közép-Amerikában. Az egyes nyelvekben más-más a tónusok készlete és eredete, sokszor nem is minden szótag esetében fontos a tónus, de az minden tonális nyelvben közös, hogy ugyanolyan beszédhangokból álló szóalakok eltérő jelentésűek lehetnek, ha eltérő dallammal ejtik őket. Persze ez a magyarra is igaz, hiszen más dallammal ejtjük azt a mondatot, hogy Felmehetünk!, mint azt, hogy Felmehetünk?, tehát a dallam különbsége jelentéskülönbséggel jár. A pontos megkülönböztetés tehát az, hogy míg a magyarban a dallam mondatszintű jelenség (egész tagmondatok funkcióját jelöli), addig a tonális nyelvekben morfémaszintű (morfémákat – szóelemeket – különböztet meg egymástól). Például a kínaiban a [mȧ] hangsor a négy különböző tónussal ejtve négy különböző morfémának felel meg: ma1 [mā] (1., egyenletes tónus) ’anya’; ma2 [má] (2., emelkedő tónus) ’kender’; ma3 [mǎ] (3., eső–emelkedő tónus) ’ló’; ma4 [mà] (4., eső tónus) ’megró’. (Ezen kívül létezik még a „semleges” tónusú [mȧ], amit az előző szótag dallamától függő dallammal ejtenek, ez a magyar -e szócskához hasonló kérdőszócska.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Sini Merikallio / CC BY-SA 2.0)
Tehát visszatérve Péter kérdésére: hogyan lehet énekelni, pontosabban az éneklést megérteni tonális nyelveken? Alkalmazkodnak-e a dallamok a tónusokhoz, vagy ha nem, nem válik-e érthetetlenné az éneklés? A válasz tulajdonképpen egyszerű: a dallamok nem alkalmazkodnak a tónusokhoz, és ezért az énekek szövege gyakran félreérthető. De ennek nincs drámai hatása, mert a dalszövegek szerzői tudatában vannak ennek (vagy öntudatlanul felkészülnek rá), és igyekeznek úgy szerkeszteni a szöveget, hogy a szövegkörnyezet segítsen a megértésben. Végül is nehéz elképzelni, hogy egy dalszövegben ne lehessen kitalálni, hogy anyáról, kenderről, lóról vagy megrovásról van-e szó (vagy esetleg kérdőszócskát kell érteni azon, hogy [mȧ]). Gondoljunk csak arra, hogy ha egy magyar dalszövegben az szerepel, hogy felmehetünk, vajon meg tudjuk-e állapítani, hogy állítják-e, vagy kérdezik? Vagy gondoljunk arra, hogy a magyarban a magánhangzók hosszúsága fontos (szemben a kínaival, ahol ennek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe). Vajon annak alapján döntjük-e el, hogy egy magyar dalban az irat vagy az írat szó szerepel-e, hogy az a hang, amin az i-t éneklik, viszonylag rövid-e, vagy hosszú? Bizonyára nem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Saad Akhtar / CC BY 2.0)
Egyébként meg a magyarban is elég sok dalszöveg félreérthető (különösen az opera műfajában, ahol a zenei hangképzés gondossága miatt sokszor nehéz a beszédhangok megkülönböztetése), az angol nyelvű dalok szövegei pedig (a sok rövid és hasonló szó miatt) közmondásosan félreértetőek, több internetes oldal is van, ahol híresen rosszul érthető dalszövegeket gyűjtenek. Ha ilyeneket szeretne találni az olvasó, az angol mondegreen szót keresse, ugyanis ez az angol neve a szövegek félrehallásának. (Ennek egy nevezetes félrehallás az eredete, amikor valaki egy híres skót ballada utolsó sorát – ... and laid him on the green ’és a zöldre fektette’ – úgy értette, hogy Lady Mondegreen.) A jelenséget a magyarban is ismerjük, például Weöres Sándor Bóbita c. versében a szárnyat igéz a malacra sort a gyerekek sokféleképpen értik (mert nem ismerik az igéz igét), például azt gondolják, hogy egy Szárnyati Géza nevű malacról van szó.
(Forrás: Wikimedia Commons / National Archives and Records Administration)
Végül hadd említsem meg, hogy az énekléshez hasonló probléma a tonális nyelvekben a suttogás. Mivel suttogás közben a hangszalagok nem rezegnek, suttogva lehetetlen hangmagasságokat vagy dallamokat érzékeltetni. És a suttogásra is ugyanaz érvényes, mint az éneklésre: a tonális nyelvek beszélőinek vigyázniuk kell, hogyan fogalmaznak suttogás közben, hogy ne értsék őket félre. És az énekléshez hasonlóan a suttogásra is igaz, hogy nemcsak tonális nyelvekben, hanem akár angolul vagy magyarul is gondot okozhatnak, hiszen a hangszálak rezgése a zöngés mássalhangzók fő jellegzetessége. (Igaz, hogy a zöngétlen hangok képzésére a nagyobb izomtónus is jellemző, ezért valamennyire suttogva is érzékeltetni tudjuk, hogy zöngés, vagy zöngétlen mássalhangzót ejtünk-e.) A suttogva ejtett mondatok félreérthetőségén alapul az úgynevezett pletyka-játék, aminek során megfigyelhető, hogyan torzul az információ, ha súgva adják tovább. És mi az angol neve ennek a játéknak? Hát Chinese whispers, vagyis ’kínai suttogások’, kell-e magyaráznom, miért?
Ajánlott olvasmány
@Avatar: De. Bár amennyire tudom, ezek hatnak egymásra, ki tudja, egy összetételszerűségben hogy hatnak egymásra. Csak nehogy valaki komolyan vegye...
"ma1 [mā] (1., egyenletes tónus) ’anya’; ma2 [má] (2., emelkedő tónus) ’kender’; ma3 [mǎ] (3., eső–emelkedő tónus) ’ló’; ma4 [mà] (4., eső tónus) ’megró’."
"Az anyaló tehát kínaiul māmà"
Nem inkább māmǎ?
Külön vicces, ha az angol mistake jelentésére gondolunk! :)
(Bár egy mistéknek kb. annyira lehet vicces, mint mint nekünk a hungry - Hungary...)
A legviccesebb tonális nyelv, amit eddig hallottam, az a misték (mixteco).