A mandarin beszélőknek másmilyen az agyuk!
Egy kísérletből kiderült, hogy a nyelvi tevékenység közben nemcsak a bal, hanem a jobb agyfélteke is aktiválódik. A kínai és az angol beszélők agya különböző aktivációs mintát mutat beszédészlelés közben.
Amikor beszélgetünk, kevésszer gondolunk bele abba, hogy a nyelv, amit használunk, milyen elképesztően bonyolult rendszer. A pszicholingvistákat és a neurológusokat pedig az is ámulatba ejti, hogy mire a kisgyermek megtanulja bekötni a cipőjét, olyan nyelvi szabályokat sajátított már el, amelyeknek a segítségével végtelenül sokféle mondatot képes produkálni. Ez a képesség az élővilágban egyedülálló: kizárólag az emberre jellemző.
Ráadásul azért, hogy nyelvet tudjunk használni, láthatólag nem kell túl nagy erőfeszítéseket tennünk: a gyerekek úgy tanulják meg, hogy azt sem tudják, hogy ők most éppen tanulnak. De mi történik ilyenkor az agyunkban? – Egy új kutatás azt mutatta ki, hogy más és más kapcsolatok épülnek ki az agyban a mandarin, illetve az angol nyelv beszélőinél. Ez azt bizonyítja, hogy az agyunk rendkívüli mértékben rugalmasan alkalmazkodik a tanulandó nyelvhez – számolt be a kutatásról a The Conversation.
Hálózatok az agyban
Mielőtt az agyi képalkotó eljárások lehetővé tették volna, hogy a nyelvi képesség agyi hátterét feltérképezzék a kutatók, már két speciálisan nyelvi területet – a Broca- és a Wernicke-területet – azonosítottak a bal agyféltekében. Agyvérzés vagy baleset következtében ezeket a területeket ért sérülés súlyos nyelvi – produkciós és értelmezései – nehézségekkel járt együtt a betegeknél. Az ilyen moduláris elképzelésekkel ellentétben a ma is népszerű konnekcionista elméletek azt feltételezik, hogy valaminek a tudása bizonyos területek közötti kapcsolatokból eredeztethető.
Beszéd értelmezése közben például szükség van arra, hogy azonnal össze tudjuk kapcsolni a hallott szavak formáját a jelentésükkel, azaz a hallókéreg által észlelt hangokat integrálni kell a megfelelő jelentésekkel, amelyek frontális lebenyhez köthetők. A konnekcionista modellben gondolkodók tehát inkább úgy képzelik, hogy a beszéd bonyolult folyamati során több agyterület aktiválódik, és a „tudás”, vagyis a képesség a közöttük lévő kapcsolatokban rejlik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Soon-Beom HongAndrew ZaleskyLuca CocchiAlex FornitoEun-Jung ChoiHo-Hyun KimJeong-Eun SuhChang-Dai KimJae-Won KimSoon-Hyung Yi / CC BY-SA 3.0)
Nyelvek összehasonlítása
A kisgyermek hat és tíz hónapos kora között már érzékennyé válik az anyanyelvében előforduló fonémákra. A nyelvek pedig jelentősen eltérhetnek egymástól a fonémakészletükben is. A mandarin, a kínai nyelv egyik legelterjedtebb változata tonális nyelv, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a hangsorozatok egészen különböző dolgokat jelölnek attól függően, hogy milyen az intonációjuk, azaz, hogy milyen a dallammal ejtik őket. Az angol viszont nem tonális nyelv, a szavak dallama kifejezheti a beszélő érzelmeit, viszonyulását az elmondottakhoz, de a lexikális (szótári) jelentésüket nem befolyásolja.
A pekingi egyetem kutatói Jianqiao Ge vezetésével most olyan kísérleteket vezettek, amelyekből kiderült, hogy a mandarin kínai és az angol beszélők agyában az idegrendszeri hálózatok eltérően működnek. Angol és kínai beszélőkkel kísérleteztek, hogy a tonális és a nem tonális nyelvet beszélők agyi hálózatainak különbségeit vizsgálják. Harminc kínai anyanyelvű beszélőhöz választottak angol anyanyelvűekből egy olyan mintát, amely egyezett a kínai csoporttal a nemek, az életkor és a kezesség (mindnyájan jobbkezesek voltak) arányaiban. Minden résztvevőnek meg kellett hallgatnia egy érthető és egy érthetetlen beszédrészletet; és azt kellett eldönteniük, hogy a beszélő milyen nemű. Közben felvételeket készítettek a résztvevők agyáról.
(Forrás: Wikimedia Commons / NicoleLai)
A jobb oldali kapcsolat
Mindkét csoportba tartozó résztvevők esetében aktiválódtak a nyelvhez kötődő főbb területek, a Broca- és a Wernicke-terület, amelyek a bal agyféltekében találhatóak. Volt azonban két jellegzetes különbség a kínai és az angol anyanyelvűek aktivációs mintái között.
Az egyik a területeket összekapcsoló aktivációs mintában rejlett: az angol beszélők esetében a Wernicke-területről a Broca felé induló kapcsolat jóval erősebb volt. Ez a kapcsolati erősség azzal magyarázható, hogy az angol beszélők sokkal inkább hagyatkoznak a beszédhangokra, mint az intonációra. (Ugyanis az anyanyelvük nem tonális.) A kínai beszélőknél viszont halántéklebeny felső-elülső agytekervényétől a Broca- és a Wernicke-terület felé irányuló kapcsolatok voltak erősebbek. Ez az agyterület szintén nagyon fontos szerepet játszik a nyelvi feldolgozásban, „szemantikai központnak” is szokták nevezni. Ennek a kapcsolatnak az erőssége azzal magyarázható, hogy a hangok és a jelentések leképezése a tonális nyelvet beszélők esetében fokozottabban történik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Fatemeh Geranmayeh, Sonia L. E. Brownsett, Richard J. S. Wise / CC BY 3.0)
A másik eltérés a kínai és az angol beszélők agyi felvételei között a jobb agyfélteke képében mutatkozott. A kínai beszélőknél ugyanis aktiválódott a jobboldalon a halántéklebeny felső része is; ezt a tónusok értelmezésével lehet összefüggésbe hozni. Korábban is tudtak már a kutatók erről a funkcióról, de úgy gondolták, hogy ez a terület a nyelvi területektől teljesen függetlenül működik. A mostani kísérletből azonban kiderült, hogy a nyelvi tevékenység során a két agyfélteke együttműködik egymással – különösképpen a tonális nyelvet beszélők esetében.
A kutatók úgy gondolják, hogy a jövőbeli vizsgálatok még több ilyen, az agyterületek közötti kapcsolatra fognak fényt deríteni.
Forrás
@cherbourg:
A forráscikk ezt írja: "Chinese speakers had stronger connections leading from an area of the brain called the anterior superior temporal gyrus – which has been identified as a “semantic hub” critical in supporting language – to both Broca’s and Wernicke’s area. This increased connectivity is attributed to the enhanced mapping of sound and meaning going on in people who speak tonal languages."
Mivel a kínai nyelvben a hangsúlyoknak hangsúlyosabb :-) a szerepük, a fonetikai tér (bizonyos dimenziók mentén) sűrűbb. Ezért esetleg többet kell dolgoznia az agynak ahhoz, hogy végül valami épkézláb gondolatot tulajdoníthasson a beszélőnek.
A pszicholingvisztika standard modellje szerint az agyunk olyan mint egy számítógép: van benne egy merevlemez, amelyik tartalmazza a jelentéseket, a fülünk pedig a billentyűzet. Valami a kettő között, felfogja a billentyűzet jeleit és végső soron jelentéseket olvas ki a merevlemezről. Ebben a modellben tehát a kínai nyelv megnövekedett értelmezési szükségletéhez az agynak úgy kell alkalmazkodnia, hogy erősebb kapcsolatokat alakít ki a fonetikai nyersanyagon rágódó Wernicke és Broca meg a között a bizonyos - eléggé semmitmondó módon „a beszédértésben kritikus szerepet betöltő szemantikai hub”-nak keresztelt - agytekervény között. Szerintem így értették a cikkben azt a bizonyos mondatot.
Csakhogy annak idején (1956) még Claude Shannon, az információs forradalom szuperhirója is kételkedett abban, hogy az emberi gondolkodás hasonló elven működne mint a híradástechnika. Ráadásul ez a modell olyan problémás történeti absztrakciókra is épít mint pl. a 'jelentés' fogalma, amiről még mindig nem sikerült eldönteni, hogy vajon egy képet tartalmazó (.jpg) vagy esetleg multimédiás (.mp4) adategység, valami logikai szabályrendszer (intenzió), amely elvezet egy ilyen tárolt adatsorhoz vagy a környezet egy részletéhez, vagy esetleg valami más...
- Ááá - legyint a legtöbb pszicholingvista - ezek tök jól hangzanak: hosszútávú memória (long-term memory), a jelentések lehívása (retrieval of meaning), stb. - Így aztán lassan már 70 éve ebbe a modellbe akarja a többség belesajtolni a kísérleti adatokat.
De nem mindenki.
A neurális kapcsolatok száma tíz a tizennegyediken nagyságrendű, és maguknak a kapcsolatoknak is rengeteg fajtája lehet. Az imént bemutatott, egyszerű modellel szemben a konnekcionisták szerint ezen kapcsolatok mintázata és fajtája a lényeges a kódolás során, nem holmi fizikailag többé-kevésbé jól lehatárolt modulok (processzor, merevlemez, RAM, stb.). Ehhez képest itt a cikkben még mindig arról van szó, hogy hogyan lehetne leképezni a hallókéregből jövő adatot a frontális lebenyben lévő jelentéssel. Ez még mindig valami implementációs konnekcionizmus: a modulok közti szimbolikus kommunikáció eszerint igenis jól lefedi, hogy mi is történik valójában, csakhogy ezt a makro-szintű, szimbolikus adatcserét valójában a neuronok mikro-szintű bonyolult kapcsolódása teszi lehetővé. Úgy tűnik, nem tudunk szabadulni a krónikus számítógép-analógiától.
Szerencsére egy neurodinamikai modell (pl. Freeman 1999) már más fogalmakkal dolgozna. Ott a fonetikai (vagy fázis-)tér sűrűségéből (viszonylag kevés fonéma, szinte csak egy- és kétszótagos morfémák, következésképp sok hasonlóalakú szó, amelyek egyértelműsítéséhez a tonalitás is szükséges) logikusan az következne, hogy az attraktorok medencéje kicsi, a pályák kaotikusabbak. A megfigyelt kísérleti adatok magyarázata pedig az lehet, hogy több neurális aktivitás során jut el a rendszer egy-egy attraktorba. Egy ilyen modellnek az az egyik nagy előnye, hogy nem épít a jelentés esetleg téves gondolkodáson alapuló fogalmára.
Habár valószínűleg sok olvasónak mindez már önmagában is kínaiul hangzik, csak azért mert kényelmesen elvagyunk olyan hasonlatokkal, hogy RAM, adatközlés, zaj, stb. azért még nem kéne kizárólag ebben a langyos vízben lubickolni. A dinamikus rendszerekről elég sokat lehet már olvasni az interneten is, és habár matek kell hozzá meg sok türelem, azért trilliós összetevőjű rendszereknél ne akarjuk már a kettes szorzótáblával megúszni. :-)
"a hangok és a jelentések leképezése a tonális nyelvet beszélők esetében fokozottabban történik" -- bocsánat, de ez mit jelent?