Felsőfokú eszperantó
Mit kell tudni a felsőfokú nyelvvizsgára? Elég a nyelvtan és a szavak ismerete? A nyelv ismeretén túl adott esetben szükség lehet a nyelv mögött álló kultúra bizonyos szintű ismeretére is. Nincs ez másként az eszperantó esetében sem: egy 1964-ben és 1966-ban két kötetben megjelent tankönyv szerzői és szerkesztői legalábbis mindenképpen így gondolták.
A magyarországi eszperantó tankönyvek történetével foglalkozó sorozatunkban ezúttal egy kétkötetes művel ismerkedhetünk meg: a mű első kötete 1964-ben, a második 1966-ban jelent meg. A kötetet az a Pechan Alfonz (1902-1994) szerkesztette, aki bár civilben matematikát tanított,de akinek a hazai eszperantó szótárirodalom is sokat köszönhet: egyebek közt az ő nevéhez fűződik a számos generáció által haszonnal forgatott, számos kiadást megért, átdolgozott formájában mind a mai napig használatos, a kisszótár-sorozatban megjelent eszperantó–magyar és magyar–eszperantó szótár (melynek első kiadása 1958-ban látott napvilágot). Pechan Alfonz szerkesztőként jegyzi az eszperantó–magyar és magyar–eszperantó útiszótárat is, valamint lektorként segédkezett a Bácskai István szerkesztésében megjelent eszperantó–magyar és magyar–eszperantó vasúti kisszótár megjelenésénél is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pechan Cecília / CC BY-SA 3.0)
Nyelvtan és módszertan
A Gvidlibro por supera ekzameno (Útikalauz a felsőfokú nyelvvizsgához) című alkotás első kötete 1964-ben jelent meg, 80 oldalon. A kötet két főbb részből áll: egy nyelvtani összefoglalóból és egy, a nyelvtanítás módszertanával foglalkozó részből. A kötet eszperantó nyelvű előszavában a szerkesztő megfogalmazza, hogy a kötet elsősorban azok számára nyújt hasznos segítséget, akik felsőfokú eszperantó nyelvvizsgára készülnek. Emellett ugyanakkor hasznos segédeszközként szolgálhat a kiadás pillanatában már, illetve a jövőben eszperantót oktató tanárok számára is, de mindazok számára is, akik pusztán kíváncsiságból szeretnének megismerkedni az eszperantó és az interlingvisztika történetével, az eszperantó irodalmával. Mindehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a már meglevő eszperantó nyelvtudás, a kötet ugyanis – eltekintve a benne foglalt néhány oldalas kétnyelvű szószedetektől – kizárólag eszperantóul íródott: ilyen módon valóban nem kezdőknek szánt tankönyvvel találkozhat az olvasó.
Pechan Alfonz előszavát Baghy Gyula szerzőségében az Összefoglaló nyelvtani kérdések című rész követi az 5-34. oldalon. Ahogy az az előszóban is szerepel:
„Nyelvtani összefoglalónk nem teljes, szisztematikus nyelvtan. Csupán az eszperantó nyelvtan legfőbb részeit foglalja össze kérdés-felelet formájában. Ez a forma a nyelvvizsgára való felkészülést is könnyebbé teszi.
A Baghy Gyula által írt összefoglaló így ötven, jobbára valóban kérdés-felelet formájában felvetett nyelvtani kérdést taglal eszperantó nyelven: e kérdések között azonban olyan általános kérdésekkel és a rájuk adott válaszokkal is találkozhatunk, mint pl.: Miért tanulunk nyelvet? Mi a morfológia? stb.
Ezt követi Pechan Alfonz összeállításában egy rövid, kétnyelvű nyelvtani kifejezésgyűjtemény (35-44. oldal).
A kötet hátralevő részében Szerdahelyi István összeállításában a nyelvtanítás módszertanának történetéről, de arról is, hogy az eszperantó milyen helyet foglal el a nyelvtanítás egészének kérdésében.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pechan Cecília / CC BY-SA 3.0)
Az előszóban Pechan Alfonz nem kis büszkeséggel így ír a metodológiai részről:
A módszertan ilyen méretben és formában legjobb tudomásunk szerint úttörő ilyen jellegű eszperantó nyelvű mű. Megmutatja az eszperantót nyelvoktatás helyét és lehetőségeit azon alapelvek keretén belül, melyek szerint általában zajlik a nyelvoktatás. Nagyon sokan tanítanak eszperantót szerte a világon, akiknek a legkisebb tudása sincs meg arról, hogyan és mely eszközökkel kell és lehet nyelvet tanítani, különösen az eszperantót. Ezek úgy tanítanak, ahogy mások tanították őket egykor, és nincs meg az elemi ismeretük módszertanról, didaktikáról, oktatásról stb.
A Szerdahelyi István által megírt módszertani rész így 11 nagyobb fejezetben és hatvan, jobbára szintén kérdés-felelet formájában megfogalmazott pontban taglalja a témához kapcsolódó kérdéseket. A nagyobb fejezetek olyan kérdések köré csoportosulnak, mint pl. a szótanítás, a nyelvtantanítás vagy a helyesírás tanításának kérdései, de olvashatunk a nyelvtanítás módszertanának történeti fejlődéséről, az olvasmányok összeállításának szempontjairól, a tanórákon használt segédeszközökről, magáról a tanóráról és a tanórán kívüli munkavégzésről is. A 11. fejezet gyakorlatokat, bibliográfiát és mutatót tartalmaz.
A nemzetközi nyelv és az eszperantó irodalom történetének vázlata
Míg az 1964-ben megjelent Gvidlibro por supera ekzameno I. kötetének anyagára a szerkesztő és a szerzők úgy tekintenek, hogy az a felsőfokú eszperantó nyelvvizsgára (és esetleg ezt követően az eszperantó oktatására) vállalkozó jelöltek számára feltétlenül szükséges és hasznos anyagot tartalmaz; az 1966-ban 190 oldalon megjelent második kötet anyagával kapcsolatosan viszont már nem fogalmaznak ennyire sarkosan.
A Gvidlibro e második kötete szintén két fő részből áll: az 5-82. oldalon Szerdahelyi István, Pechan Alfonz, Balkányi Pál (1894-1977) és Kökény Lajos szerzőségében olvasható eszperantó nyelven a Nemzetközi nyelv történetének vázlata című rész.
Már az 1964-es első kötet előszavában szerepel utalás ezen (ekkor még csak tervezett) részre:
Hogy magunkat és másokat is meggyőzzünk az eszperantó felsőbbrendűségéről más nyelvtervezetekkel szemben, ismerni kell nem csupán az eszperantó történetét, hanem valamennyire annak elődeinek, egykori és jelenlegi főbb konkurenseinek történetét is. [...] Fontos ismerni azt a tényt, hogy évszázadok óta sokan próbálták megoldani a nemzetközi megértés eszközének kérdését, és hogy több száz nyelvtervezet ellenére egyedül az eszperantó terjedt el az egész világon, míg más nyelvtervezetek főként csak ritkaságok könyvtárainak polcain élnek, vagy esetleg csak íróasztalok fiókjában.
(Forrás: Wikimedia Commons / Surfo / Public Domain)
A második kötet előszavában a szerkesztő Pechan Alfonz előzékenyen megemlíti:
Természetesen az eszperantó nyelvvizsgán nem követelmény fejből ismerni a már régóta elfelejtett nyelvtervezeteket (azok struktúráját, szerzőjük nevét, megjelenési évét stb.). Ezek a részek főként olvasmányként szolgálnak és alkalmanként érvként arra, hogy bizonyítsuk: milyen hosszú, nehéz és kacskaringós út vezetett az emberiség elméjében a kölcsönös megértés eszközének megalkotása során a végső megoldásig, az eszperantóig.
A nemzetközi nyelv történetével foglalkozó rész így összesen 5 főbb témakörben és 31 alfejezetben tárgyalja az interlingvisztika és az eszperantó nemzetközi és hazai történetét is.
A Gvidlibro második kötetének hátralevő oldalain pedig Kalocsay Kálmán, Balkányi Pál és a svájci eszperantista, Henri Vatré (1908-1998) szerzőségében olvashatjuk az Eszperantó irodalomtörténetének vázlata című részt. Már az 1964-es első kötet előszavában találhatunk utalást e részre, mely szerint az eszperantó szép- és szakirodalom (legyen szó akár eredeti művekről, akár fordításokról) ismerete és bemutatása azért különösen indokolt, hogy láthassuk és láttathassuk az eszperantó alkalmasságát arra, hogy e területeken is eredményesen képes megnyilvánulni. Az 1966-os előszóban Pechan Alfonz így fogalmaz:
Az eszperantó szép- és szakirodalmi célokra való alkalmasságával kapcsolatosan meggyőző lehet, ha képesek vagyunk felmutatni eszperantó nyelvű szép- és szakirodalmi tényeket. Ismernünk kell eredeti (eszperantó nyelven alkotó) költőinket, íróinkat, tudósainkat – és fő munkáikat –, továbbá számos olyan világirodalmi alkotást, melyeket legnagyobb részben brilliáns módon fordítottak le eszperantóra.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ziko / CC BY-SA 3.0)
Mindezzel együtt azonban a szerkesztő tisztában van vele, hogy a vázlat sem a teljességre nem törekedhet, ám ugyanakkor a nyelvvizsgázók részéről sem elvárható, hogy minden szerzőt és adatot maradéktalanul ismerjenek az eszperantó irodalomtörténetből.
Távolról sem minősíthető persze részrehajlásnak, ha a vázlat szerzői talán arányainál nagyobb figyelmet szentelnek az eszperantó irodalomtörténet magyar vonatkozásainak.
Források:
Gvidlibro por supera ekzameno I. (red. Alfonz Pechan). Budapest, 1964
Gvidlibro por supera ekzameno II. (red. Alfonz Pechan). Budapest, 1966