Egy magyar utazó Pekingben 1933-ban
Kovrig János magyar újságíró 1932 őszén azért érkezik Hongkongba, hogy beutazva Kínát, felmérje a japán-kínai háború következményeit, és leírja a modern Kínai Köztársaságot, majd észak felé haladva eljusson az új államba, Mandzsukuóba. Az alábbiakban Pekingben kísérjük útján.
Kovrig János 1933 januárjában járja be az évezredes múltra visszatekintő Pekinget. Ekkor úgy áll a helyzet, hogy a városra éppen már sem az Északi Főváros (Peking), sem pedig az Északi Béke Városa (Peiping) név nem illik igazán. Ahogy azt korábban láttuk, Kovrig látogatáskor Peking – amit éppen Peiping néven ismert a világ – éppen nem volt Kína fővárosa: a Kuomintang-kormány azt 1928-ban áthelyezte Nankingba. Ezen kívül a kiújuló japán-kínai háború harcainak helyszíne nem messze húzódott Peking-Peipingtől.
Város az évezredek sodrában
Miközben az utcákat járja, Kovrig így elmélkedik Peking múltjáról:
A történelem öt évezred óta tud Pekingről. [...] A város első neve Csi volt és az idők folyamán nagyon sokszor változott. A Peking elnevezést 1413-ban alkalmazta először Jüng Lo császár. Főembere így ajánlotta a császári székhely áthelyezését Nankingból Pekingbe. „Felséged miniszterei úgy találják, hogy Peking kiváló erősség, hegyek és folyók védik, vize édes, földje termékeny, népe egyszerű, szorgalmas...”
(110. oldal)
Csi városállam már valóban létezett az i. e. I. évezredben valahol a mai Peking területén. Később a területen más államok és dinasztiák is berendezkedtek, s bizonyos időszakokban fővárosukat is e vidéken állították fel. A Ming-dinasztia császára, Jung-lo 1421-ben tette át ide fővárosát.
Peking építészeti sajátosságai kapcsán Kovrig az alábbi megállapítást teszi, némi etimológiai kitekintéssel:
(Forrás: Wikimedia Commons / kallgan)
A Tien An Men mögött van a Tiltott Város déli bejárata. A belső város, vagy császárváros, a falakkl körülvett Tiltott Várossal együtt, Peking északi felében, a Tatárváros közepén fekszik. [...]
Már nevével a mongol hódítókra utal a Tatárváros.
Széles sugárutait Kublai Khán készítette, a Marco Polo által érdekesen leírt Cambalucban, ahogyan akkor Pekinget nevezték. Azt hiszem, a nagy khán volt az első modern városrendező. [...]
Erre utal az utca szó is, amelyet a pekingiek „hutungnak” neveznek. Hu az ősi nyelvben ’hún’-t, ’mongol’-t jelent, tung pedig ’csapás’-nak felel meg. Tehát a mai napig húncsapásnak hívják itten az utcát, bizonyára annak emlékére, hogy az utca fogalmát a mongolok alkották meg először.
(111–112. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Geoff McKim / CC BY-SA 2.0)
Ehhez képest más források más etimológiával állnak elő a hutong (Kovrignál hutung) jelentését illetően. Sokkal prózaibb magyarázatnak tűnik az, hogy a mongol eredetű kifejezés egész egyszerűen ’kút’ jelentéssel bír. A mongol korban az egyes lakóközösségek egy-egy kút körül szerveződtek, ahonnan napi vízigényüket a szomszédok minden további nélkül kielégíthették. Utóbbi magyarázat szerint tehát az egy-egy kút köré szerveződött utcányi közösséget – és így magát az utcát – nevezték hutongnak.
Utazás térben és időben
Miközben jó turista módján felfedezi magának Pekinget, Kovrig János gondolatai időben és térben egyaránt cikáznak. A régi csillagvizsgálóhoz érve gondolatban a Szung-dinasztiától (960–1279) egész saját koráig ugrik:
(Forrás: Wikimedia Commons / Hans A. Rosbach / CC BY-SA 3.0)
Gyönyörű sárkányalakok díszítik a hatalmas, embernagyságú bronz műszereket, amelyeknek eredete a Szung-dinasztia idejében, i. sz. 1100-ba nyúlik vissza. [...] A szabad ég alatt álló műszerek 1660-ban készültek. A csillagos eget ábrázoló, nagy bronzgömb mellől, a széljárta városfal tetején állva, letekintettem a száraz kórók között csúfoskodó épületre, amelyben valamikor a császár vizsgáztatta a birodalom jeleseit. Szomorú romhalmaz most az egész.
(113. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / kallgan)
A régi nagyság és a jelen enyészete közti ellentmondás kapcsán Kovrig egy másik hatalmas ellentmondáson is elmereng, miközben Kubiláj egykori palotájánál elmélkedik Dzsingisz kán unokái, Batu és Kubiláj, valamint az ő magyarországi és kínai emlékezetük felett:
A mellvédnek dőlve, sokszor néztem innen a várost, a fényűző császári palotákat, széles falakat, őrtoronnyal díszes, vörösfestésű kapukat. A magyarországi tatárjárás borzalmaira gondoltam, ahogyan az iskolában tanítják, Dzsingisz khán népének vadságára, kegyetlenkedéseire. [...] Nem tudom, milyen kultúrfokon állotak Batu khán katonái, de innét, Kublai khán „kerek városából” nézve, csodálatos teremtőerő bizonyítéka vetődik a mongolok múltjára, kultúra iránti érzék, városiasodás iránti hajlam.
(114. oldal)
Ismét az egykori nagyság tünékenységén gondolkodik el akkor, amikor tevekaravánokat lát Pekingen átvonulni:
Hosszú tevekaravánok haladnak a vastag várfalak alatt, a kövezett kocsiutak számukra kijelölt, hepe-hupás szélén. Orrukba fűzött kötél után, lomhán, libasorban lépegetnek a hosszúszőrű kétpúpú dromedárok, csengőik naphosszat hangoznak Pekingben. [...] A nagy hódítók eltűntek azóta, csak a tevekaravánok maradtak a régiek és a mongol szél, amely a Góbi-sivatag homokjával temeti be lassan Kublai Khán utolsó nyomati...
(115–116. oldal)
A Pekingben vonuló tevekaravánokról (és a városról) egy 1937-es filmfelvételt is megnézhetünk:
A folytatásban pedig Kovrig Jánost még mindig Pekingben látjuk majd viszont, miközben A sárga kontinensen déltől északig című útleírását olvassuk.
Felhasznált forrás
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.