Egy magyar utazó és a kínai kultúra 1932-ben
Kovrig János, egy magyar újságíró 1932-1933-ban hosszabb utazást tesz Kínában, amitől a japánok alig egy évvel korábban ragadták el Mandzsúriát és alakították azt saját képükre Mandzsukuo bábállam formájában. Kínai tapasztalatairól a szerző „A sárga kontinensen déltől északig” című kötetében számol be.
Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, milyen benyomásokat szerzett Kovrig János kínai utazásának első állomásán, Hongkongban, illetve azt követően Kantonban. Azt is láthattuk, hogy mindkét helyszínen találkozik magyarokkal – Kantonban történetesen Tatz László festőművésszel. Tatz lelkendezve beszél Kovrignak a kínai kultúráról és annak egyik talán legérdekesebb szeletéről, a kínai színművészetről...
Színház és madzsong
Kovrig Tatz lelkendezése folytán elhatározza, hogy elmegy egy kantoni színházba. A különös élményről következőképpen számol be:
Kanton tetszeleg magának abban, hogy liberális, sőt amerikaias felfogású, mégis ritka eset, hogy színésznőt alkalmaznak a társulatok. A legendás meséjű darabban, amelyet láttam, a női szerepeket férfiak játszották. Ezt csak vezetőm magyarázatából tudom, mert én sohasem jöttem volna rá, hogy a kecses leányszerepek alakítói férfiak.
(41–42. oldal)
A színház után kínai kísérője, egy bizonyos Li, beviszi Kovrigot a város dzsungelébe, ahonnan mindenhonnan különös zaj hallatszik: mintha apró dominók zaja lenne.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kowloonese / CC BY-SA 3.0)
– Verébcsiripelés, – mondta Li – így hívjuk mi a ma-dzsong játék zaját.
Találó kifejezés, valóban madárcsicsergéshez hasonlít a különös zaj, amelyet a ma-dzsong dominószerű táblácskáinak tologatása, dobálása okoz. Többszázan, talán ezren, játszhatnak ezekben a mellékutcákban, az éttermekben és szállodákban, a zaj után ítélve. A ma-dzsong Kínában hazárdjáték, és amint Li beszélte, nagy vagyonok pusztulását okozta már a „verébcsiripelés”.
(45. oldal)
A játék kedvéért Kovrig maga is beszáll egy játszmába. Vesztére...
A játékláz engemet is elfogott és annak ellenére, hogy állandóan vesztettem, alig tudtam otthagyni a játékbarlangot, amely, ha primitívnek is látszik, az ember nyerészkedési szenvedélyét éppen úgy kielégíti, mint akár a montecarlói elegáns kaszinó.
(48. oldal)
Miután a helyi kultúra magaslatait és mélységeit is megtapasztalta, Kovrig újságíróként találkozik a helyi politika egyik prominensével.
Kínai ügyek
Egy korábbi sorozatunkban már utaltunk rá, hogy Mandzsúria megszállásának Japán pontosan olyan ürüggyel lát neki, hogy Kínában hiányzik az egység, eluralkodott a káosz, a belharcok pedig veszélyeztetik a japán érdekeket Mandzsúriában. Az 1920-1930-as évek fordulóján – bár a nankingi kormány elvi egységet hozott el Kínában – valójában polgárháborús állapotok uralkodtak. A japán agresszió elleni egységfront sem alakul ki azonnal, a belső megosztottság fennmarad. Kovrig János így ír erről:
Hivatalosan Dél-Kínának külügyminisztere nincsen. A gyakorlatban mégis évek óta külön úton jár a kantoni külpolitika és ez lehetővé teszi, hogy a nagyhatalmak önző érdekeiket dűlőre vigyék a nankingi kormány nemzeti törekvéseinek rovására. A mandzsuriai konfliktus – egy időre – közelebb hozta a két testvérkormányt és Kanton, legalább is forma szerint beleegyezett abba, hogy a közös külpolitikai vonalvezetés biztosítására nankingi diplomata működjék a déli fővárosban.
(32. oldal)
Kovrig audiencián találkozik a fent említett nankingi diplomatával, akivel elbeszélgetnek – egyebek mellett – a kínai és magyar névhasználat kérdéséről is:
– Csü-Su-szen, külügyi titkár.
Cambridgeben tanult, bejárta az egész világot. Beszélgetés közben nézegette névjegyemet az ifjú Csü és csodálkozott azon, hogy mi is először a családi nevet írjuk és azután a személynevet, akárcsak a kínaiak.
– A mi felfogásunk szerint logikus, hogy a családi név legyen az első, csak azt nem értem, miért van szükségük három névre.
– Tudom, idegeneknek nehéz megjegyezni a hármas neveket, de azért ne panaszkodjék.
(34. oldal)
Néhány oldallal később pedig egy igen elgondolkodtató passzusra bukkanunk, mely számos kérdést vet fel:
Hat héttel később a sangháji ujságokban olvastam, hogy Dél-Kína külügyminisztere ételmérgezésben meghalt. Kantoni tisztelői „lakomára” hívták meg egy kígyóétterembe.
(37. oldal)
Megmérgezték volna? Véletlen baleset? Egy biztos: kantoni kulináris tapasztalatokra Kovrig még az előtt szert tesz, hogy a fenti hírt Sanghajban olvasta volna Csü Su-szen haláláról. Lehet, hogy ha a diplomata előbb hal meg, Kovrig nem számolt volna be az alábbiakban a kantoni gasztronómiáról.
(Forrás: Wikimedia Commons / shimown / CC BY-SA 2.0)
Kulináris és egyéb élvezetek
Kínai kísérői társaságában Kovrig bevezetést nyer a kantoni konyha rejtelmeibe. Így ír:
Indiában hozzászoktam az egzótikus ételekhez, mégis, be kell ismernem, ez a kantoni vacsora felülmúlta képzelőtehetségemet. Apró tálacskákban főzelékféléket, salátákat, pörköltszerű ételeket hoztak. Levest utoljára, hogy „kitöltse a hézagokat, amelyek az elfogyasztott, darabos ételek után maradtak”. [...] Fogalmam sem volt arról, mit eszem. Kérdéseimre meglepő feleleteket kaptam.
– Toisáni kígyó... hízlalt kutya... Valami bogár, nem tudom az angol nevét...
Óvatosságból akkor kérdeztem, amikor már bekebeleztem az ízletes fogásokat, nehogy elmenjen tőlük a kedvem. Biztosíthatok mindenkit, legnagyobb gusztussal fogyasztaná el bármelyik olvasóm ezeket az ételeket és utánuk nem bánná, hogy kutyát, kígyót vagy „valami bogarat” evett. A kantoniak ügyes szakácsművészek, konyhájuk állítólag, első az egész világon. Tapasztalatom kevés ahhoz, hogy megítéljem, mennyire igaz ez az állítás, de tény, Kantonban kitűnően lehet kosztolni.
(45–46. oldal)
Az étkezés azonban a vacsora csupán egyik összetevője. Az alábbi jelenetben bepillantást nyerünk abba, hogyan mulatott egy kantoni úr 1932-ben:
(Forrás: http://1.bp.blogspot.com/)
Étkezés alatt, egymás után három szing-szong görl jött be hozzánk, játszottak különös hangszereken, énekeltek még különösebb dalokat és rövid műsorszámok után eltávoztak. Kis idő múlva, amikor más vendégeknél is pendliztek kicsit, visszajöttek és leültek – hátunk mögé.[...]
A nehéz, édes kínai bor hamarosan megtette hatását. Tek Lung barátunk hátraszólt valamit a szing-szong görlnek, mire ez közelebb húzta székét, átölelte az idős kereskedőt, lassan kigombolta hosszú, kínai ruhájának felső három gombját és kezecskéjét a szürke szövet alá csúsztatta. A ruha redőzése elárulta, hogy a lány finoman simogatja vendégét a szíve fölött. Kérdően Li-re néztem, mire az közömbösen válaszolt:
– Szívmasszázs, így mondják az angolok.
A szórakozásnak igen sok módja van és nem szabad megbotránkozni azon, hogy a kínai urak évszázadokkal, vagy talán évezredekkel ezelőtt bevezették a szívmasszázst, ezt az ártatlan flörtöt, amely szalonképes náluk, a legelőkelőbb társaságokban is.
(46–47. oldal)
Bizonyára... De hogy közelebbi képet kapjunk a „szing-szong görlök” világának hangulatáról, zenei aláfestésként az érdeklődők számára javasoljuk a Sing Song Girl című nótát 1931-ből Ben Pollack és zenekara valamint Benny Goodman tolmácsolásában.
A versfordítás iránt kedvet érző olvasóinkat ezennel tisztelettel arra kérjük, küldjék be a dal szövegének megfelelő – és politikailag hasonlóan (in)korrekt – magyar fordítását:
My Sing Song Girl,
My little yella Cinderella,
Tell me could there be a
Chinaman’s chance for me?
Oh, Sing Song Girl,
Although I know you’d fool a fella,
Could you do a thing like that
To young Sam Lee?
Some night, Sing Song Lady
Puff a little smoke and sleep,
I come catch ’em up, maybe,
To my shop we’ll creep.
Where you’ll be mine,
I’ll bet you all the tea in China,
Sing a little love song,
Sing Song Girl for me.
A folytatásban Kovrig Jánost Dél-Kínában kísérjük tovább útján Shanghaj felé.
Felhasznált forrás
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.