Egy magyar utazó a Kuomintang gyűlésén, 1932-ben
A Kínába 1932-1933 fordulóján látogatást tevő magyar újságíró, Kovrig János „A sárga kontinensen déltől északig” című könyvében írja le úti élményeit, melynek során beszámol Kína múltjáról, akkori jelenéről és általa vizionált jövőjéről. Az alábbiakban a Kuomintang ülésére kísérhetjük el.
Kovrig János magyar újságíró kötetét (A sárga kontinensen déltől északig) olvasva sorozatunk korábbi részeiben a szerzőt Hongkongtól egészen Nankingig kísérhettük el. Az előző részben azt láthattuk, milyen benyomásokat szerez a szerző Nanking városáról, az alábbiakban pedig az újságírót a Kuomintang nagygyűlésére követhetjük.
A Kuomintang gyűlése
Úgy tűnik, a Kuomintang gyűlésén Kovrig kivételével nemigen van európai, főleg nem újságíró.
Wu úr, a külügyminisztérium sajtófőnöke, jelenleg Kína követe Moszkvában, barátságosan igyekezett eltéríteni szándékomtól, hogy résztvegyek a Kuomintang nagygyűlésén.
– Szigorú parancsunk van, hogy senkit se engedjünk be a végrehajtó bizottság üléseire – így mentegetőzött.
(89. oldal)
Ennek oka az, hogy Japán 1931-1932 folyamán erővel elragadta Mandzsúriát, és azt „önálló” bábállammá alakította, élén Pu Jivel, a mandzsu Csing-dinasztia utolsó uralkodójával. A helyiek a frissiben kialakult diplomáciai helyzettel magyarázzák, miért is nem lehetséges a külföldi újságírók jelenléte a Kuomintang nagygyűlésén. Kovrig János persze nem adja fel; kitartó próbálkozásai hatására vendéglátóiban az alábbi kérdés merül fel (melyre Kovrig frappáns választ ad):
– Ugye ön nem ért kínaiul? Hát akkor mért akar elmenni arra az ülésre?
– Hogy lásson a Kuomintang egy magyar újságírót.
Tréfával mindent el lehet érni a világon.
(89–90. oldal)
A magyar újságíró így végül csak eléri, hogy beengedjék a gyűlésre. Miközben a helyszínre tart kísérőivel, tájékozódik a párt történetével kapcsolatban:
Útközben beszélgettünk a kínai néppárt keletkezéséről, hogyan lett a Szun Ját-szen által a Ming-dinasztia restaurálására alapított társaságból, a Kuo Ming Tangból forradalmi párt, köztársasági ideálokkal és vált később az „ifjú Kína” mindenható kormánypártjává. Eég viszontagságos volt az út idáig és több mindent kellett megváltoztatni, mint azt az egy gé betűt, amelynek elhagyásával a dinasztikus Ming (fényes) név a köznépet jelentő Min-né szürkült.
(90. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A Kuomintang ülésének biztosítása rendkívül fontos: a helyszínt jól felszerelt katonák őrzik. Egy apró részlet fel is tűnik Kovrig Jánosnak a katonákkal kapcsolatban:
Kitűnően felszerelt katonák őrizték a Kuomintang főhadiszállásának környékét, lábukon a vadonatúj bakancs díszelgett, igazi bakancs és nem tornacipő, ami a kínai baka szokásos lábbelije.
(91. oldal)
(Forrás: chinadaily.com)
A kínai katonák legendássá és ikonikussá vált ruhadarabja, a katonai tornacipő a későbbiekben ismét reneszánszát éli majd: a kommunista kínai néphadsereg elengedhetetlen tartozékává válik az 50-es években. A Jiefang Xie (’felszabadítási cipő’) elnevezésű ruhadarab újrafazonírozott változata az új évezredben pedig a nyugati piacokra is betört.
A Kuomintang és Kína egysége
Csendes szemlélőként Kovrig János végigtekint az ülésen. Az alábbi benyomásokat szerzi:
Itt valóban én voltam az egyetlen európai. [...] Középtájon ült a kopaszodó Csiang Csung-cseng (Csang Kai-sek), a kínai generalisszimusz, szemét merően a szónokra szegezte, mint a katona, aki parancsra vár.
(92. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Csang Kaj-sek nem az egyetlen figura, aki felkelti az újságíró figyelmét. Van itt képviselője Tibetnek és Mongóliának is.
A szónoktól jobbra, az első széksor szélén, egy kis sárgaruhás ember vált ki a tömegből: a Páncsen Láma, vagy ismertebb nevén Trási Láma [sic!], a tibeti élő Budha, a láma-vallás egyházi feje. [...] Köntöse ujjából rózsafüzér lógott, azt morzsolgatta. Vajon miért imádkozott? A Kuomintang jó egészségéért-e, vagy inkább azért, hogy mielőbb elfoglalhassa Tibet urának, a Dalai Lámának székét, aki az egyházfő hatalmától félve, megtiltotta neki a visszatérést. [...] Vörös süveges, lila bársonyruhás mongol hercegek ültek a Páncsen Láma közelében, képviselték a Mongóliákat, amelynek Kínához való tartozósága nem kevésbé illuzórikus, mint Tibeté.
(92. oldal)
A Pancsen Láma (Kovrignál másként Trási Láma – valójában Tasi Láma) a Dalai Láma után a második legfontosabb tibeti vallási vezető. Mindenkori székhelye a Tasilhunpo kolostor – innen másik elnevezése, a Tasi Láma.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ilyen színes résztvevői gárda mellett nem csoda, ha Kovrig János azon kezd el filozofálni, vajon a rendkívül sokszínű országot mi tartja egyben – már ha egyáltalán egyben tartja valami.
A mai Kínának nincs határa. Nagyságát nem a történelmi jog határozza meg, hanem a tényleges birtoklás, amelybe beleszólhatnak az európai hatalmak, Japán, a Szovjet, sőt a mennyei birodalom tulajdon fiai, az önző hadseregtulajdonosok is, egyszóval mindenki, aki dacolni tud a központi kormány gyenge hatalmával. [...] A nagy kikötővárosokban idegenek koncessziói vannak, „bérbeadott” területek, kényszerűségből elajándékozott gyarmatok és ezek miatt mondják a nacionalisták: Kína fel van szeletelve, mint a dinnye. Mandzsuria a japánoké, Tibet függetlennek érzi magát Kínától, Külső Mongólia orosz kézen van, Kínai Turkesztánt most dolgozzák meg a szovjet ügynökei, Belső Mongóliában Nanking befolyása semmi, Észak-Kínában kevés, Kantonban csak állandó alkudozások útján biztosítható, a nyugati tartományokban, Szecsuánban, Kokonorban pedig alig valami. Így fest a gyakorlatban az egység, amit a Kuomintang proklamált és ilyen problematikus itten minden, ebben a roppant birodalomban, amely már magában véve is probléma, földrajzi könyvek leírásának értelmében pedig fikció csupán.
(94–95. oldal)
(Forrás: yarin68.files.wordpress.com)
Úgy tűnik, a szerző nincs meggyőződve arról, hogy a Kuomintang által mutatott egység valóban az ország egységét is jelenti. A folytatásban majd Peking felé kísérjük el az utazót, aki a vonatutat egyfajta időutazásként éli meg.
Felhasznált források
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.