Mandzsukuo identitásteremtés: 1932–1945 1.

Egy bábállam önálló arculata

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1934. március 1-jén lett az akkor már két éve létező bábállam, Mandzsukuo császára Pu Ji, az utolsó kínai császár. Az 1932 és 1945 közt létezett állam rövid életében Mandzsukuo önálló arculatának kialakítása elsősorban az országot létrehozó japánok egyfajta kísérleteként jellemezhető.

Horváth Krisztián | 2014. március 13.

Az 1904-1905-ös orosz-japán háborút követően Japán jelenléte és befolyása Mandzsúriában egyre nyilvánvalóbb. A Kvantung Bérleti Terület és a Dél-Mandzsúria Vasút ideális kiindulási bázist jelentenek a japánoknak a térség feletti ellenőrzés kialakítására.

A Kvantung Bérleti Terület
(Forrás: Wikimedia Commons)

1912, a Kínai Köztársaság létrejötte óta az országot különböző hadurak uralták, majd a Kuomintang és a kommunisták közti polgárháború további kedvező helyzetet teremtett a japánok számára, hogy az ország északkeleti része felett (Mandzsúria) megszilárdítsák hatalmukat.

A Kínai Köztársaság 1914-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

1931. szeptember 18-án a japánok pontosan a Dél-Mandzsúria Vasút elleni (provokált és megrendezett) incidensre hivatkozva támadják meg és foglalják el rövid idő alatt Mandzsúriát.

A Dél-Mandzsúria Vasút hirdetése 1937-ből
(Forrás: Wikimedia Commons / South Manchuria Railway Company / Manchuria Daily News)

Ekkor kerül ismét a politika porondjára Pu Ji, az utolsó kínai császár.

Bábelnök egy bábállamban

Pu Ji (1906–1967) a Csing-dinasztia utolsó uralkodójaként háromszor lépett trónra: 1908-1912 közt, majd néhány napra 1917 nyarán Kína, harmadszor pedig 1934-1945 között Mandzsukuo császáraként. 1945 után előbb szovjet majd kínai fogságban volt – 1959-ben amnesztiával szabadult. Önéletrajzi művéből (magyarul: Az utolsó kínai császár voltam) Bernardo Bertolucci 1987-ben rendezett egy rendkívül látványos és monumentális, számos BAFTA-, Golden Globe- és Oscar-díjjal is jutalmazott filmet.

Pu Ji, Mandzsukuo császára
(Forrás: Wikimedia Commons)

Pu Ji önéletrajzában így ír saját óhajáról az 1931. szeptember 18-i incidens kapcsán:

Attól a pillanattól kezdve, hogy az 1931. szeptember 18-i japán-kínai incidens híre eljutott hozzám, egyre csak Északkelet-Kínába vágytam. Tisztában voltam azzal, hogy ezt csak a japánok engedélyével tehetem.

(251. oldal)

A saját császárságáról ábrándozó Pu Jit a japánok már 1932 elején kész tények elé állítják: döntés születik arról, hogy az elfoglalt Mandzsúria formailag önálló állam lesz – egyelőre köztársaság. A „függetlenséget” még 1932 februárjában kikiáltják:

Az új állam elnevezése „Mandzsukuo”, azaz Mandzsuország. Fővárosa Csangcsun lesz, amelynek nevét Hszincsingre, Újfővárosra változtatják. Az államot öt fontos nemzetiség: mandzsuk, hanok, mongolok, japánok, koreaiak alkotják. Mivel a japánok évtizedek óta rengeteg energiát fordítottak Mandzsúriára, jogi és politikai helyzetük ezért azonos lesz a többi nemzetiségével, például a többi nemzetiséggel egyenlő feltételek mellett viselhetnek hivatalt az új államban.

(285. oldal)

Mandzsukuo zászlaja. A színek szimbolikája: a sárga a mandzsuk és az egység, a vörös a japánok és a bátorság, a kék a kínaiak és az igazság, a fehér a mongolok és a tisztaság, a fekete a koreaiak és az elszántság színe
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ehhez képest – Andrew Reed Hall adatai szerint – a Kvantung-hadsereg által a mandzsukuo oktatási minisztérium tisztviselői karában kissé más „ideális” arányt állapított meg: 3 japán tisztviselőre 7 kínai jutott. A harmincas évek során ez még torzabb arányt öltött: a minisztérium 47 százaléka volt japán, a kulcspozíciókban pedig mindenki japán volt.

A Mandzsukuót alkotó etnikumok közti harmónia az új állam egyik szervező és irányító alapelve – érdekességképpen hasonló elveken állt az 1912-ben kikiáltott Kínai Köztársaság is (egészen a polgárháborúig): az „öt faj egy unió alatt” elvének értelmében a Kínai Köztársaságot a hanok (kínaiak), a mandzsuk, a mongolok, a huiok (a nyugat-kínai muzulmán török etnikumú kisebbségek összefoglaló neve), a tibetiek alkották.

A Kínai Köztársaság ötszínű zászlaja 1912-1928 közt – vörös: han, sárga: mandzsu, kék: mongol, fehér: hui, fekete: tibeti
(Forrás: Wikimedia Commons / Kibinsky)

1932. február 23-án a Mandzsúriát lerohanó japán Kvantung-hadsereg tehát felkínálja Pu Jinek az államfő szerepét – egyelőre még csupán köztársasági köntösben. Utólag Pu Ji így ír erről:

Testemben nem maradt egyetlen kemény csont sem. Az eljövendő trónralépésről álmodoztam, és nyíltan ráléptem a szégyenteljes útra. Cégéres hazaárulóvá lettem, a véreskezű elnyomók testén én lettem a borító lepel, mely alatt 1932. február 23-tól kezdve hazám északkeleti tartományai japán gyarmatokká váltak. Harmincmillió honfitársam véres, könnyes, keserves napokra virradt.

(289. oldal)

Az önálló állami létről és az új államot alkotó etnikumok közti harmóniáról is hamar kiderül, hogy pusztán illúzió.

Japán, kínai és mandzsu együttműködés a békéért – Mandzsukuo propagandaposzter
(Forrás: Wikimedia Commons)

Bábelnökből bábcsászár

1932. március 1-jén így Pu Ji Mandzsukuo államfője lesz – önéletrajzában kormányzóként határozza meg önmagát:

A Mandzsukuo államszervezetét szabályozó törvény első, vagyis a kormányzóról szóló fejezetének mind a tizenhárom cikkelye az én jogaimmal foglalkozott. Az első cikkely például így szólt: „A kormányzó uralkodik Mandzsukuo felett.” A második, a harmadik és a negyedik cikkely törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmamat kodifikálta. A többi cikkely szerint jogom volt törvényerejű parancsok kiadására, a hivatalnoki rendszer kialakítására, kinevezésekre. Én voltam a szárazföldi, a tengeri és a légierő főparancsnoka. Ezenkívül jogomban állt amnesztiát adni, a büntetést enyhíteni, személyeket jogaikba visszahelyezni és így tovább. A valóságban azonban még arra sem volt jogom, hogy saját elhatározásomból rezidenciám kapuján kilépjek.

(296–297. oldal)

1932 májusában az új országba érkezik a Népszövetség úgynevezett Lytton-bizottsága, hogy az 1931-es japán-kínai incidens okairól vizsgálódjon. A bizottság már kész tényként szembesül Mandzsukuo létével; megállapítja, hogy a japán fegyverek nélkül az biztosan nem jöhetett volna létre, a fait accompli láttán pedig ezen túlmenően kevés érdemi munkát végez. Pu Ji így ír:

Amikor a delegáció tagjait kikísértem a csangcsuni pályaudvarra, Lytton halkan ennyit mondott: „Sok sikert kívánok az új állam, Mandzsukuo fejlődéséhez” – ezzel keményen megszorította a kezem.

(312. oldal)

Mandzsukuo 1932–1945
(Forrás: probertencyclopaedia.com)

A Népszövetség azonban a Lytton-jelentés alapján nem ismeri el az új állam létét és nem is ajánlja annak elismerését tagjai számára sem. Japán ezt követően hamarosan nagykövetet küld az új államba, majd kilép a Népszövetségből. A későbbiek folyamán tucatnyi különböző állam ismeri el Mandzsukuót Salvadortól és a Vatikántól kezdve Németországon és Olaszországon át Magyarországig és Független Horvátországig.

Két évnyi kormányzói működés után végre (ismét) elérkezik Pu Ji napja: a japánok belemennek, hogy Mandzsukuo császára lehessen, még ha ez nem is jelenti a Csing-dinasztia restaurációját.

1934. március elsejének kora reggelén Hszinghuacunban, Csangcsun elővárosában egy mesterséges dombon, amely az Ég Templomát [Peking leghíresebb kék zománc kerámiatetős temploma, amely a császári szertartások bemutatásának helyszíne] jelképezte, császári köntösben áldozatot mutattam be őseimnek, majd elvégeztem a trónra lépés ősi rítusát. Ezután visszatértem a városba, és felvettem az ún. generalisszimuszi egyenruhát, majd megtörtént a trónra lépési szertartást.

(318. oldal)

Mandzsukuo fővárosa – 1939
(Forrás: Wikimedia Commons)

S amellett, hogy Pu Ji immáron harmadszor is császár lesz, országa – minden szempontból – egyfajta kísérleti tereppé válik a japánok számára. A folytatásban a mandzsukuo identitás, az etnikai harmónia és a „királyi út” néven jellemezhető államszervezés kérdését vizsgáljuk meg.

Felhasznált irodalom

Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam. Láng Kiadó, Budapest, 1989.

Andrew Reed Hall: Constructing a ’Manchurian’ Identity: Japanese Education in Manchukuo, 1931–1945. PhD-dissertation, University of Pittsburgh, 2003.