Egy magyar utazó Dél-Kínában, 1932-ben
Az 1932-1933-ban Kínába látogató magyar újságíró, Kovrig János „A sárga kontinensen déltől északig” című kötetében számol be látogatásáról a polgárháború és a japán invázió által sújtott országban.
Sorozatunk előző részeiben láthattuk, ahogy Kovrig János 1932 októberében megérkezik Hongkongba, átutazik Kantonba, leírja első Kínában szerzett gasztronómiai, színházi és egyéb kulturális élményeit. A továbbiakban az újságíró-utazót Dél-Kínában kísérjük tovább útján, ahol további részleteket tudhatunk meg a harmincas évek Kínájáról, a nyelvről és az írásról. Kovrig Jánost Kantonból ismét Hongkongba kísérjük útján, majd utána „Ámoj” (Hsziamen) következik.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Változik a világ
Kantonból Kovrig János vonattal megy vissza Hongkongba. Útjáról az alábbiakat írja:
Mintha a Sangháj-expressz filmje elevenedett volna meg előttem: álmos harangozással a perron elé állt a hongkongi gyorsvonat.
(48. oldal)
A film, melyre itt a szerző utal, a Shanghai Express című alkotás; Josef von Sterberg filmje 1932-ből, Marlene Dietrich főszereplésével.
(Forrás: filmfanatic.org)
A film (és Kovrig utazásának) hangulatát remekül szemlélteti az alábbi kis videó:
A sors különös kegyéből Kovrig a Kanton-Hongkong járaton német kereskedőkkel találkozik. Így mesélnek:
„A világháború után Németország elvesztette különleges jogait Kínában, a koncessziók nem védenek többé bennünket, különösen jogi szempontból hátrányban vagyunk az angol, francia, amerikai és olasz kereskedőkkel szemben. Ezt a hátrányt mégis rövid idő alatt be fogjuk hozni.”
(48. oldal)
Nem sokkal később maga Kovrig így ír a témában:
A német gyakorlatias nép, ha nehézséget, akadályt talál, nem retten vissza, hanem keresi a megoldás módját. Később, amikor közelebbről megismerkedtem Kína belpolitikai viszonyaival, rájöttem arra, milyen nagy erőt jelent Németország számára a látszólagos hátrány, hogy kereskedői hatalmi szó helyett kénytelenek barátsági alapon működni a nemzeti jogaira most már szinte idegesen féltékeny kínai köztársaságban. Az egykor gyűlölt német rokonszenvessé kezd válni a kínaiak előtt, annál inkább, mert hatalmától félni nem kell.
(49. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Henri Meyer (1844–1899))
A németellenes hangulat Kínában, melyre a szerző fentebb utal, bizonyára összefüggött a II. Vilmos német császár által 1900-ban kiadott (és később a német csapatok által Kínában követett) paranccsal, mely a boxerlázadás leverésére küldött csapatok előtt hangzott el a császár szájából, s melyet „hun beszéd” néven ismer az utókor: „Kegyelmet ne adjatok, foglyot ne ejtsetek!”
Hongkongba érve Kovrig János kínai kísérőjével betér egy „teakocsmába”. Az előző részben megismert „szing-szong görlök” mellett Kovrig figyelmét más is felkelti:
Dinnyemagokat tettek elém tálacskában és gőzölgő, illatos teát. A teához természetesen nem jár cukor. Az igazi teaivó éppen olyan szentségtörésnek tartja a cukrozást, mint a bor édesítését a szőlő nedvének barátja. [...] Megfordítom a tálacskát: Made in Chehoslovakia, ez áll rajta. Idáig jutott a kínai porcellánipar, hogy a csehek szállítanak most porcellánárut Kínába.
(54–55. oldal)
(Forrás: cctv.com)
Hongkongot követően a szerző „Ámoj” (Hsziamen) felé utazik.
Nyelvekről
Ahogy azt sorozatunk korábbi részében láthattuk, Kínában a külföldi hatalmak által saját jogrend szerint irányított kvázi önálló területek – a koncessziók – az ország területén lépten-nyomon előfordulnak. Ámojban (Hsziamenben) a szerző a koncesszió területén találkozik az amerikai konzullal és más helyi notabilitásokkal, köztük egy helyi bankárral és családjával.
(Forrás: Wikimedia Commons / Xmhaoyu / GNU-FDL 1.2)
Hamarosan érdekes társalgás fejlődött közöttünk. Kitűnt, hogy a háziasszonyon kívül mindegyikük járt már Magyarországon és kellemes emlékeket hozott onnét. A bankár lánya néhány hónappal ezelőtt tért vissza Európából, kitűnően beszél angolul, franciául, németül.
– Ezzel a három nyelvvel mindenütt meg tudtam magamat értetni Európában – mondta a lány. – Annál furcsább volt itthon, Kínában. Beszélek több kínai nyelvjárást, vagy helyesebben mondva nyelvet, mégis, amikor Hongkongban rokonoknál megszálltam, szinte kétségbeejtett, hogy beszédüket nem tudtam megérteni.
Hihetetlenül hangzik ez, hiszen Ámojtól Hongkongig a tengerpart vonala mentén mérve, mindössze 288 mérföld a távolság. A földrajzi tagozottság és a régi, primitív közlekedés az oka, hogy a nyelvi különbözőségek máig nem mosódtak el. Mindig tudtam, hogy Dél- és Észak-Kína nyelvei között óriási különbség van, de azt mégsem gondoltam volna, amiről Toh Pieng-szing lánya beszélt.
– Úgy tudtam, hogy a mandarint minden intelligens ember érti Kínában – jegyeztem meg.
– A gyakorlatban nincs így, – felelte a lány – mert csak a hivatalnokoktól kívánják meg Kína „nemzetközi” nyelvének, a mandarinnak tudását.
– Hogyan értik meg egymást akkor az emberek?
– Az írás útján. A kínai írásjegyek, mint bizonyára tudja, egyes fogalmakat fejeznek ki, függetlenül attól, hogy a fogalmak megjelölésére milyen szavak használatosak. Ezen általános szabály alól vannak bőven kivételek, mégis a legtöbb írásjel alkalmas arra, hogy mindenki megértse, aki ismeri a kínai mondatszerkesztést és gondolkodásmódot. Európában találkoztam egy szinológussal, aki olvassa a kínai klasszikusokat, anélkül, hogy egy kukkot is tudna beszélni kínaiul.
(57–58. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Wyunhe / GNU-FDL 1.2)
A kínai írásról, nyelvről a későbbiekben a szerző még máshol is értekezik majd. A következő részben pedig legelébb Sanghajba kísérjük tovább.
Felhasznált forrás
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.