vagy akár illettek volna Pállal...
Bálintok és bakterek
Szegény Bálint nevű olvasónk úgy tartaná helyénvalónak, ha a neve V-vel kezdődne, és nem érti, miért sújtotta a sors azzal, hogy B-vel kezdődik.
Olvasónk külföldre távozott, ám új lakóhelyén neve kognitív disszonanciát okozott. Ezt írja:
Nemrég Amerikába költöztem és ez gyakori bemutatkozással jár. Eltekintve attól, hogy a Valentine sem túl elterjedt név angolszász országokban, azt már végképp senki sem tudja feldolgozni, hogy miért kezdődik az én nevem B-vel V helyett. Egy közepesen felületes internetes kutatás után erre én sem találtam magyarázatot.
A Bálint név valóban egy v- kezdetű szóból ered, a latin valeō 'erős, egészséges, képes vmire' igéből, illetve a belőle képzett, vele azonos jelentésű valēns mellékénévből, latin alakja Valentinus volt. Csak a magyarban zajlott le az a változás, hogy a szókezdő [v]-t [b]-nek kezdték ejteni. De miért?
Először is emlékeztetek arra, hogy a [v] beszédhang a világ nyelveiben általában „sérülékeny”, „ingatag” szokott lenni, abban az értelemben is, hogy gyakran vannak kiejtési változatai, és ezért abban az értelemben is, hogy sokszor esik hangtani változások áldozatául. Erről egyszer már egy külön cikket is írtam a nyesten.
A [v]-vel váltakozó (mert hozzá nagyon közelálló) beszédhangok közül nevezetes például a [β] (ez a [b] réshang-megfelelője, a rést a két ajkunk között képezzük) és a [ʋ] (ezt a [v]-vel azonos helyen képezzük, de nem hozunk létre rést, az alsó ajkunk épp csak érinti a felső fogsorunkat – ez a magyarban is gyakori változat, különösen két magánhangzó között). De a [v] elmozdulhat az [f] irányába is (például különböző holland nyelvváltozatokban) vagy a [w] irányába (ezt az angolból ismerünk, pl. a what szó elején ez áll).
A [v] és a [b] hang két szempontból, két jegyben is különböznek egymástól: a [v] réshang, míg a [b] zárhang, és a képzéshelyük sem egyforma, hiszen a [v] képzésében az alsó ajak és a felső fogsor vesz részt, míg a [b]-ében a két ajak. Viszont a [v] különböző ejtési változatai között több is van, ami már igen közel áll a [b]-hez: a legközelebb a [β], és könnyen lehet, hogy egyes latin nyelvváltozatokban valóban így ejtették a v betűt (amikor éppen nem [u] hangot jelölt, mert a klasszikus latinban azt is v betűvel jelölték).
Még egy szempontot kell figyelembe venni a Bálint szó kialakulásával kapcsolatban, és ez a kérdéses hang szótag-, sőt szókezdő helyzete. Nos, a világ nyelveiben igen gyakran megfigyelhető változási típus az ún. erősödés (fortíció), amiről már többször szóltam röviden, például említettem, hogy ennek köszönhető az, hogy az újlatin nyelvekben a latin [j] hangból [zs], illetve [dzs] lett. Ahogy a gyengülés (rövidülés, lekopás stb.) leginkább az ún. gyenge helyzetekre jellemző (amikor a hang hangsúlytalan szótagban vagy a szótag végén áll), az erősödés éppen akkor a leggyakoribb, amikor a hang szó- vagy szótagkezdő. Nagyobb hangtani bonyolultsághoz, feszesebb képzésmódhoz vezet. Ahogy a [b] gyengülésének eredménye [β] hangot eredményez (például a görögben, amelyből a [b] hang teljesen eltűnt, és csak később, néhány jövevényszóval került vissza), úgy a [v] vagy a [β] erősödése meg éppen [b] hangot eredményez. Így például a spanyolban a szó elején (ha nem magánhangzó előzi meg); illetve közvetlenül n vagy m után csak [b] hangot hallhatunk (és ilyenkor az n-t is [m]-nek ejtik). Más helyzetekben viszont [b] nem fordul elő, hanem egy gyengülési folyamat miatt csak [β]. Ezért például azt a szót, amit a spanyolban vasco-nak írnak, és amit régen (a latinban) még [v]-vel is ejtettek (valószínűleg a baszk euskara szóval függ össze), az európai nyelvek [b]-vel vették át, így lett a magyarban is baszk.
(Forrás: Youtube / Indul a bakterház)
A magyarban a [v] [b]-vé erősödése a szó kezdetén soha nem volt átfogó, rendszeresen bekövetkező változás, hiszen ha így lett volna, akkor a jelenleg v-vel kezdődő szavak csak újkeletű jövevények (vagy egy másik folyamat eredményei) lehetnének, de ez nem így van. (Az ilyen elszórt, szinte csak véletlenszerű változásokat a nyelvészek sporadikus változásnak nevezik.) De a sporadikus változások sem lehetnek akármilyen irányúak, így ez az erősödés is olyan, ami más nyelvekben szokásos, rendszeres módon is be szokott következni. A Valentinus > Bálint átvételen kívül megfigyelhető még néhány más jövevényszóban is, például a német Wachter magyar átvételében: bakter.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (16):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Irgun Baklav: Ha semmi más (gomba, tetű) nincs, akkor a fejbőr kiszáradása a viszketés oka.
Más sem hiányzik, mint hogy a fonetikusok minden egyes embernek, sőt reggel-délben-este a hangulatunktól függően is műszeresen méregessék a [ʋ]-jét.
Én nem fonológus vagyok, hanem egy új nyelvészeti ágazat történeti nyelvésze. Én a nyelvtörténetileg kialakult, értelemképző hang-"téglákkal" foglalkozom. Például: egy közelebbről meg nem határozott torokmagánhangzóból alakult ki néhány diftongus: A/U, O/U, stb. Abból az O/U/W, majd külön is megjelent a W. Ez a kiejtésben egészen a V-ig „degradálódott” – attól meg sem különböztethetővé vált (mint a magyarban)..
A magyarban az egyszótagúak V-je mind W volt. Erre az a bizonyíték, hogy... már lentebb megírtam.
A finnben az összes V is W, mert a másik, a B/ V soha nem érkezett fel hozzájuk és azóta sincs a finnben.
Az őseurópai zöngétlen P-ből lett a zöngés B. De Afrikából is feljött egy B/V változó hang. A déli nyelvkeveredések hozták létre a P/F és B/F, B/V és P/V kereszt-hangváltozásokat.
Én ezekkel a „kis hangcsomagokkal” mint értelemképző OBJEKTUMOKKAL foglalkozom.
Az, hogy azóta a hosszú, ragozott, stb. szavakban már gyakorlatilag követhetetlen számú kiejtési kombináció jön létre – hogy az egyes emberek kiejtésében, náció, életkor, hangulat, nátha, foghibák, és -hiányok, gégeminőség, stb. állapotában hogyan torzulnak ezek, engem már nem érdekel. Azért nem, mert e hangcsomagok értelme sem változik meg az aktuális kiejtési devianciáktól. Az értelmük a tudatunkban, sőt részben (kb. 50%-ban) velünk született módon, a genetikai állományunkban van. Tehát nem függ az „éppen most” kiejtéstől.
Minden (nem összetett) mássalhangzó nyelvtörténeti objektum. Olyan tartópillér, amely 1-2 magánhangzó környezetében és egymással (de maximum csak 2 msslh) összekapcsolódva, jól meghatározható KOZMOPOLITA értelmeket hordoz. (De ennek a kijelentésemnek az érvényét – mivel afrikai, indonéz, stb. – más természetes – nyelveket nem ismerek, az eurázsiai nyelvekre szűkítem.)
Vitatkozni pedig nem fejvakarással, hanem a nyelvtörténeti bizonyítékaim több hónapos (éves?) érdeklődést és munkát igénylő átvizsgálása után érdemes.
@Krizsa: "A magyarban minden V-vel kezdődő egyszótagú valójában W, csak mi nem különböztetjük meg őket az írásban. Ugyanez vonatkozik a szláv nyelvekre, DE MÉG A FINNRE IS."
(Erőteljes fejvakarás.)
Szóban megkülönböztetjük őket a magyarban? Mármint, az ugye a cikkből is kiderül, hogy a (mai) magyarban ejthetünk [ʋ]-t, de az sem egészen [w], nem áll szemben a [v]-vel, és nem szókezdő helyzetben szokott előfordulni.
@szigetva: Hát nekem az volt a bajom vele, hogy (1) ha az "ezt" a nyelvtörténeti változás irányára vonatkozik, akkor ugye nem oké, mint te is megjegyezted; (2) ha magára a hangra, akkor kissé félrevezető. Egyszeri kisdiák felüti a kedvenc Webster-szótárát a www.merriam-webster.com/dictionary/what szónál, és a kiejtési útmutatóban azt látja, hogy \ˈhwät, ˈhwət, ˈwät, ˈwət\. Jó, az igaz, hogy ezt 70-en alul talán már élő ember nem ejti /hw/-vel, na de akkor is... :)
@kalman: Tényleg, ilyen szemmel olvasva már nem félreérthető. De ketten is amúgy értettük…
@szigetva: azt, hogy "a what szó elején ez áll", csak azért írtam, hogy tisztázzam, mit jelöl a [w], amúgy semmi köze a tárgyalt témához.
@honestesiologist: Jaj, persze, William > Bill, eredetileg ezt is bele akartam írni, csak elfelejtettem. :)
Boldog Ibéria, ahol élni annyi, mint inni!
1. A B/V és a W (valójában O/U/W) két különböző eredetű és fejlődésű hang-komplexum. Mivel a héber - vallási parancs folytán - mindent szigorúan megőrzött a nyelvében, annak írásából és kiejtéséből ma is egyértelműen nyomonkövethető a "betacizmus" IS. Csak persze az ind. nyelvészet a "latin-világ" szomszédos, sémi eredetét még csak meg sem említi.
A Juliánus korabeli Gergely pápa nemcsak eretnekeket, rovásírásokat, és a népek eredeti nyelveit, hanem a Tórát is máglyára vetette. Csak azt nehéz megérteni, hogyan lehet a kultúrák eredet-irtását azóta, 2000 éve is következetesen folytatni.
Az O/U -ból W nem sémi eredetű, hanem európai fejlemény, és a héberbe csak 5 jövevényszóval került bele. A szavak belsejében azonban már (ott is kevés) azért több van a W-ből. Írásban is megkülönböztetik, mert az O/U/W-nek közös betűje van. Természetesen a B/V-nek is. Az egy egészen más betű, ami nagyon gyakori, de szókezdőként kizárólag B-nek ejthető.
A magyarban minden V-vel kezdődő egyszótagú valójában W, csak mi nem különböztetjük meg őket az írásban. Ugyanez vonatkozik a szláv nyelvekre, DE MÉG A FINNRE IS.
A magyar és a finn szavak szókezdő W-i úgy "igazolhatók vissza", hogy a héber rokonszavaik mind magánhangzóval (és nem B/V -vel) kezdődnek.
Na akkor ennyit a sémi eredetű betacizmusról:-).
A jelenséget betacizmusnak hívják:
hu.wikipedia.org/wiki/Betacizmus
www.elmexicano.hu/2012/04/beati-hispani-...vere-bibere-est.html
@szigetva: Igen; biztos van valahol példa v>w-re is, csak ilyen nekem momentán nem jut eszembe.
@Irgun Baklav: Oké, már értem. Tehát a holland/német az újító a w>v-vel, nem az angol, ami megőrzi az eredeti [w]-t.
@szigetva: No nem úgy értettem, hogy nyelvtörténetileg furcsa. Hanem, hogy furcsa, hogy épp ez a példa a /w/-re (ha már a /v/ -> /w/ ennél se mutatható ki, ahogy pl. a wife w-jénél se).
@Irgun Baklav: Ebben szerintem semmi furcsa nincs: kw>hw>w. Ugyanígy: hr>r, hl>l.
@szigetva: Ez a what abból a szempontból is kissé furcsa példa, hogy ez néhol még ma is lehet /ʍ/ ~ /hhw/. Bár abból a szempontból mondjuk mindegy, hogy a rendes /w/ sem a /v/-ből gyengült.
„a what szó elején ez áll” De ez az ieu. *kwod folytatója, tehát az angol esetében nincs ok valaha is [v]-t feltételezni benne.
„a görögben, amelyből a [b] hang teljesen eltűnt, és csak később, néhány jövevényszóval került vissza” A görög zöngés zárhangok az ógörög orr+zárhangok folytatói, nincs okunk feltételezni, hogy valaha is ne lett volna a görögben [b], [d], [g].
(Figyeljük meg Krizsa fejlődését: már nem „ind.” nyelvészetről beszél.)
Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Biztosan tudjátok, hogy a tojás egyetlen sejt, amibe már bele van kódolva a csirke-felépítmény is és annak az összes genetikusan beírt "tudása" is. A csirke életében megtanulandók még nincsenek ugyan a tojásban (mert a csirke is nagyon tanulékony ám), de azért a környezet tanulnivalóiből mégis csak azt fogja elsajátítani, amire a gen. beírt képességek már eleve alkalmassá teszik. Például két kézzel akkor se fogja a tyúk megragadni a kukacot, ha így egy nagy rakás kukacot tudna vinni egyszerre a kiscsibéknek. Miért? Mert nincsenek "kezei".
A LEÍRÓ NYELVÉSZET (egyben a cikk) bírálata következik.
"Erősödik és gyengül", rések és nyelv-állások, de csak sporadikusan, satöbbi.
MIÉRT pont ezeket a hangokat ejti ki az ember, mikor a legkül. állatfajok olyan hangokat ejtenek ki, amit még az IPA sem tud kódolni? (De szerintem hamarosan azt is meg fogja próbálni:-)
Azért pont ezeket, mert
1. az embernek ilyen és nem más arcberendezése van - s mindez korábbi, mint az emberi beszéd
2. ilyen és nem más, az agy által mozgatható gége, nyelv, szájzár, stb. készülékei vannak és nem mások. És ezek mozgatásának betanulásának folyamatát pont a történeti (de csak a gyök)-nyelvészet képes nyomonkövetni.
3. De az istenért, akkor is miért pont ez a 30-50 hang került bele az emberiség nyelveibe és nem pl. a madártrillák?
Azért, mert ilyen és nem más természeti hangokat akart utánozni - s a mások tudtára adni az emberi faj. Az nem volt fontos nekik, hogy a madárnak mi veszedelmes és mi ehető? csak az, hogy őneki mi veszedelmes, mi ehető, és hol van búvőhely, nőstény, stb.
Jó, ennyi talán elég is. Tehát először volt az emberi (majomalakú) test, aztán a beszédhez már alkalmas (még kevés) izmokat is tudta mozgatni hangképzésre,
Aztán az agya azt is betanulta, hogy az izmok mozgását nagyon-nagyon differenciálja.
Aztán (szerintem - a vizimajom-elmélet szerint) az úszástól, de legyen bármi mástól), lejjebb szállta gégéje és hoppá: zöngés hangokat is ki tudott már ejteni. Nagyszerű, mert ettől lettek a magánhangzók és a zöngés mássalhangzók is.
A LEÍRÓ NYELVÉSZET csalódott a történeti nyelvészetben, mert párezer év előttről nemcsak írásos adatokat nem talált, hanem a KÉPZELŐDÉSEIK (alapnyelvek) is túlfutottak már minden logikán. Ezért, néhány évtizede csendesen otthagyta a történeti nyelvészet, mint eb a szaharát.
Egyszóval a tojás volt előbb. Kálmán cikke már tyúk.