Az alapnyelvek megalapozása

Hogyan rekonstruáljuk az alapnyelvet? Miként lehet a mai alakokból kikövetkeztetni az eredetit? Egyáltalán: rekonstruálható-e mindig pontosan az eredeti? Bár a nyelvtudománynak van válasza ezekre a kérdésekre, az tény, hogy a feltételezéseinket csak ritka szerencsés esetekben tudjuk igazolni.

Marcell nevű olvasónk nagyon fontos kérdést feszeget, ami bizonyára sokakat érdekel, hiszen állandóan találkozunk az alapnyelvek fogalmával, illetve az alapnyelv szóval:

Olvasgattam többek között a Nyesten arról, hogy például a finnugor alapnyelvi szókezdő p- folytatója magyarban az f-, a finnben pedig megmaradt a p-. (Nem tudom, minden esetben így van-e, de most nem ez a lényeg.) Például tudtommal a fa szó megfelelője a finnben a pää szó.

A kérdésem pedig ehhez kapcsolódik. Ha nem maradt fenn írásos emlék a finnugor alapnyelvről, a nyelvészek honnan tudják, hogy a finn őrizte meg a szókezdő hangot? Hogy tudnak visszakövetkeztetni a finnugor/uráli/egyéb alapnyelvekre?

A magyar fa finnül puu; a finn pää a magyar fej megfelelője. De ez a kérdés szempontjából mindegy is, hiszen a p ∼ f megfelelés stimmel.

Nem vagyok szakértője a finnugor vagy uráli nyelvészetnek, de szerencsére nem is ez a kérdés lényege: az alapnyelv kifejezés mindig előkerül, ha nyelvrokonságról beszélünk. A rokon nyelvek mindig úgy jönnek létre, hogy egy nyelv különböző változatai (általában tájszólásai) olyan mértékben kezdenek eltérni egymástól, hogy már külön nyelvnek tekinthetők. (Hogy melyik az a pont, amikortól külön nyelvekről beszélhetünk, az híresen eldönthetetlen kérdés, a Nyesten is sokszor olvashattunk erről.) Azt a nyelvet nevezzük alapnyelvnek, amelyik még egységesnek tekinthető, amelyiknek a változataiból a szétválás során a rokon nyelvek kialakultak. A nyelvi változások szinte mindig ilyen szétváláshoz vezetnek, mert a nyelveknek szoktak olyan nyelvváltozataik lenni, amelyek többé-kevésbé egymástól eltérő életet élnek, és ezért a köztük levő különbség egyre nő. De persze előfordul az is, hogy (legalábbis egy ideig) szétválás nélkül változik a nyelv. Például a magyar nyelv az ómagyar kor óta nem vált szét, nem keletkeztek belőle rokon nyelvek.

A legegyszerűbb, ha olyan esetből indulunk ki, amikor az alapnyelv ismert, dokumentált. Kitűnő példa erre a latin. A latin nyelv hosszú ideig úgy változott, hogy több nyelvre való szétválásról még senki sem beszélt, de persze a területi változatai (pl. hispániai, galliai, itáliai, dalmáciai) kezdtek eltérő vonásokat mutatni. Attól fogva, hogy önálló ún. újlatin nyelvekről beszélhetünk, vagyis létrejött a spanyol, a francia, az olasz, a dalmát stb., azt mondhatjuk, hogy ezeknek a nyelveknek az alapnyelve a latin. (Persze most nagyon leegyszerűsítettem a dolgot, hiszen az egységes spanyol, francia stb. nyelv, ahogy ma ismerjük őket, csak később alakult ki, általában az egységes állam létrejöttével, egységesítés révén.)

Az egyes provinciák nyelve már az „egységes alapnyelv” idején különbözött
(Forrás: Wikimedia Commons / Mandrak)

Ebből a példából is látszik, hogy milyen bonyolult az alapnyelv kérdése. Nyilvánvaló ugyan, hogy az újlatin nyelvek közös alapnyelve a latin, de ezek a nyelvek mind a latin egy-egy sajátos helyi változatából alakultak ki, tehát a latin nem a közvetlen előzményük. Sőt, az is vitatható, hogy mit nevezünk egyáltalán latin nyelvnek. Olyan nyelvről van szó, amely az indoeurópai nyelvcsalád itáliai csoportjába tartozik (például az oszkkal és az umberrel együtt). Az Itáliai-félsziget több részén is beszélték; szűk értelemben azokat a változatait szokták latinnak nevezni, amelyeket Latiumban és Rómában használtak, de tágabban is meghúzhatnánk a határait. A különféle változatai mindig is eltértek egymástól (például mert más-más szomszédos nyelvek hatásait viselték magukon). Alig tudunk valamit arról, hogy a Római Birodalom különböző provinciáiban melyik változat beszélői milyen arányban telepedtek meg, és milyen hatással voltak a helyi latin nyelvváltozatra. Szóval az újlatin nyelvek alapnyelvéről sem tételezhetjük fel, hogy teljesen egységes volt. Lehet, hogy helyesebb lenne „alapnyelvcsoportról” vagy „alapnyelvváltozatokról” beszélni, csak ezek bonyodalmasabb kifejezések lennének.

Mi lenne, ha nem maradtak volna ránk latin nyelvű szövegek? Hogyan következtethetnénk vissza az újlatin nyelvek alapnyelvére? Tulajdonképpen Marcell is ugyanezt kérdezi, csak a finnugor, illetve uráli nyelvekre vonatkozóan. De a módszer minden nyelvcsalád esetében ugyanaz. Honnan tudjuk, hogy a finn őrizte meg az alapnyelvi p hangot, nem pedig a magyar az alapnyelvi f-et? Ugyanígy megkérdezhetnénk, hogy vajon a francia chien ’kutya’ (ejtsd: [sjeⁿ]) s- mássalhangzója-e az eredeti, vagy az olasz cane ’kutya’ vagy a román câine ’kutya’ kezdő k- mássalhangzója? Vagy mindkettő egy harmadik kezdő mássalhangzóból származik? Mivel ismerjük a latint, tudjuk, hogy a válasz: a k- kezdetű canis ’kutya’ volt mindezeknek a szavaknak az őse. De mit tennénk, ha nem tudnánk?

A kutya őrzi az ereeti mássalhangzót
(Forrás: Wikimedia Commons / CRYptex )

A nyelvészetben járatlanok azt gondolhatnák, hogy a nyelvész ilyenkor azt nézi, melyik alak van többségben: kizárólag a francia nyelvben találunk s- hangot a ’kutya’ jelentésű szó elején, minden más újlatin nyelvben, ahol egyáltalán hasonló hangzású szó létezik ’kutya’ jelentésben, a kezdő mássalhangzó k-. Elképzelhető, hogy gyanút ébreszt a nyelvészben, hogy ha a francia ennyire egyedül áll, akkor ott történhetett olyan változás, ami máshol nem. De ez csak gyanú, még sejtésnek sem nevezhetjük addig, amíg tudományos alapokra nem helyezzük. Számtalan ellenpélda mutatja, hogy nem mindig az az eredetibb, amit több helyen találunk. A latin j hangnak a legtöbb újlatin nyelvben nem j felel meg (hanem például zs vagy dzs). Az eredeti j-t őrzők, ha van ilyen egyáltalán, nyilván kisebbségben vannak.

Ezzel szemben a nyelvészek a nyelvi változás általános törvényszerűségeit veszik figyelembe a hipotéziseik felállításakor. A p > f változás a világ számos nyelvében megtörtént (a gyengülésnek, leníciónak nevezett folyamat tipikus esete). A p ugyanis hajlamos két ajakkal képzett zöngétlen zárhangból réshanggá válni, majd a két ajakkal képzett réshang hajlamos ajakkal és foggal képzett réshanggá (f-fé) válni vagy zöngésedni (w-vé válni). A fordítottja, hogy az f hang p-vé változzon, valószínűleg sosem történt meg, legalábbis ilyen hangtani környezetben nem. Ugyanígy a ’kutya’ jelentésű újlatin szavak esetében. Rengeteg nyelvben megtörtént, hogy a k- előrébb képzetté vált, palatalizálódott. Ennek a folyamatnak sokféle közbeeső vagy végállomása lehet, például a c, cs, s hangok valamelyike. Ennek a jelenségnek az oka a mássalhangzót követő elölképzett magánhangzó. Nemcsak a franciában, hanem a legtöbb más újlatin nyelvben is megtörtént a latin k ilyen palatalizációja, csak éppen nem a canis szó leszármazottaiban, hiszen ebben a szóban a k-t hátulképzett magánhangzó, a követi. Csakhogy a francia nyelvben a latin szó eleji ka- mássalhangzója mindig [s]-sé változott (palatalizálódott, pl. latin cantō > francia chanter). A fordítottja, hogy c, cs, s hangból k lesz, sosem fordul elő.

Azt is ki kell zárnunk, hogy az alapnyelvváltozatokban nem k, de nem is s állt a ’kutya’ jelentésű szó elején, hanem egy harmadik hang.  Ez természetesen elképzelhető lenne (például a k-nál hátrébb képzett, q-val jelölt zárhang lehetett volna ezeknek a hangoknak a közös őse).  Az ilyen feltételezést viszont bizonyítani is kellene, és az újlatin nyelvek tényei semmi bizonyítékot nem szolgáltatnak. Mi számítana bizonyítéknak?  Például az, ha valamelyik nyelvben az a bizonyos alapnyelvi q hang másképpen, más úton változott volna, mint az alapnyelvi k, például a q nem palatalizálódott volna elölképzett magánhangzók előtt, hanem a leszármazott nyelvben k-nak ejtenék.  Sőt, a q hang fenn is maradhatott volna valamelyik utódnyelvben.  Nos, ilyen jelenségek nincsenek az újlatin nyelvekben, ezért még akkor sem feltételezhetnénk q hangot az alapnyelvben, ha nem tudnánk semmit a latinról.

Hipotetikus fa
(Forrás: Wikimedia Commons / David Revoy / CC BY-SA 3.0)

Ha tehát az alapnyelvet nem ismerjük (mint ahogy a feltételezett finnugor alapnyelv esetében), akkor ilyen hipotéziseket kell felállítanunk az egymásnak megfelelő rokon nyelvi alakok alapján. Persze még jobb, ha a hipotéziseket különböző adatokkal is alá tudjuk támasztani, esetleg bizonyítani is tudjuk. Ez még akkor is lehetséges, ha nem ismert az alapnyelv, hiszen az egyes rokon nyelvek korai változásai szerencsés esetben dokumentálva vannak. A legnagyobb nehézséget az szokta jelenteni, amikor egy bizonyos szónak más rokon nyelvekben nincsenek tovább élő rokonai, vagy csak kevés rokon nyelvben találhatók ilyenek.  Ez gyakran előfordul, mert a nyelvekben nemcsak hangtani, hanem szókincsbeli változások is történnek, és nem minden alapnyelvi szótőnek van minden leszármazott nyelvben utóda. És az is előfordul, hogy nehéz igazolni, a rokon nyelvekben melyik tő melyik másik tőnek felel meg, mert a kifejezések használata is változik, és a jelentések egymástól eléggé eltávolodhatnak. Végül ott van az a probléma is, amelyet már említettem, hogy az alapnyelvről nem feltételezhetjük, hogy teljesen egységes volt. Szóval nem könnyű annak a dolga, aki ismeretlen alapnyelvet próbál rekonstruálni.

Kapcsolódó tartalmak:

• Volt-e a latinban magánhangzó-illeszkedés?
• A nyelvészet hőskora: elültetik a családfát
• Rejtélyek a latin nyelv történetéből
• A családfamodell és következményei
• „Honnan tudom, amit tudok?”

Hasonló tartalmak:

• Bálintok és bakterek
• Fogamzásgátlós kérdés
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?
• Hangmegfelelések a grúz és a megrel között
• Hányféle vegyes hangrend van?

Hozzászólások (26):