A románok réme: a kakofónia
A nyelv ugyan magától sohasem tudhatna elromlani, de kitartó nyelvművelői igyekezettel mesterségesen el lehet rendesen rontani még ezt is. A szerencsétlen románokat sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy legjobb lenne, ha bizonyos dolgokat már nem is akarnának mondani, hiszen akárhogy próbálnák is, mindenképpen az fog kiderülni róluk, hogy ők bunkók, akik még beszélni se tanultak meg rendesen.
Ez a történet egy elképesztően jó példa arra, milyen lehetetlen helyzetbe hozhatják a nyelvművelők a beszélőket, ha el tudják velük hitetni, hogy bizonyos teljesen jó és a normális beszédhez nélkülözhetetlen kifejezési formák helytelenek vagy „csúnyák”, tehát kerülendők, sőt üldözendők. Azt is jól mutatja, hogy a nyelv ugyan magától sohasem tudhatna elromlani, de kitartó nyelvművelői igyekezettel mesterségesen el lehet rendesen rontani még ezt is. (Ezt a magyar nyelvművelés eddigi „eredményeinek” szomorú példáival is szemléltetni lehetne, és egyszer meg is kellene ezt tenni, mert itt a kárbecslés még nem történt meg, de az egy másik téma.)
A történet azzal kezdődhetett, hogy valamikor a 19. század vége felé, ha jól sejtem (mert azt nem tudtam kinyomozni, kitől is indult el ez az őrület), a román nyelv valamelyik buzgó őre és szépítője azt olvashatta valami régi retorikában, hogy a jó szónok, hacsak teheti, kerülje el a kakofóniát. (A kakofónia előtagja a görög kakosz ’rossz, csúnya’ szó, és ’rossz, kellemetlen hangzás’-t jelent, nemcsak beszédben, hanem például zenében is.) Rögtön meglátta a nagy lehetőséget, hogy a román nyelvet sokkal szebbé lehetne tenni, ha a kakofóniát ezentúl mindenki gondosan elkerülné a beszédben (még ha nem szónok is amúgy). Mondom, nem tudom, ki lehetett ez a nagyokos, de az biztos, hogy volt hozzá elég tekintélye, hogy ezt a „felfedezését” másokkal is gyorsan elfogadtassa. Fel is kapták elég hamar, főleg azok, akik szükségét érezték, hogy ha már egyébbel nem nagyon tudták, legalább az „igényes” nyelvhasználatukkal bizonyítsák, hogy azért nem jártak ők hiába iskolába, hiszen lám, milyen „elegánsan” tudnak ők beszélni, és jó hazafiakként milyen gondosan vigyáznak a román nyelvre.
A nyelvművelők meg elkezdtek mindenféle ajánlásokat írni, hogy milyen hangkapcsolatokat kell a beszédben okvetlenül elkerülni, és olyankor mik erre a lehetőségek. A legborzalmasabb kakofóniának azokat az eseteket tartották, ahol egy -ca végű szót egy ca- kezdetű követ, mert ez a kettő együtt caca, ami szóként románul is azt jelenti, mint magyarul: ’kaka’ (a c ejtése ezekben a helyzetekben [k]). Ez tehát biztosan nagyon csúnya, jólnevelt ember soha ki nem ejtene ilyeneket a száján. Ugyanolyan csúnya az is, ha -că végű szóra következik ca- kezdetű, hiszen ez együtt (a) căca lesz, azaz ’kakálni’. De az se szép, ha caco jön ki, ez ugyan nem jelent semmit, de világos, hogy ez is kakofónia. És persze csúnyák az ezekhez nagyon hasonló más kapcsolatok is. Így aztán a nyelvművelők hathatós közreműködésével is a kakofónia népi szinten csakhamar kakafóniára értelmeződött át, úgy könnyebb is lett azonnal felismerni mindenütt. (Jobban elképzelhetjük ezt, ha arra gondolunk, hogy e szerint az elv szerint a magyarból ki kellene üldözni például az olyan összetett szavakat – hogy most egyebeket ne is nézzünk –, mint a macskakaparás, miskakancsó, munkakapcsolat, pulykakakas, mert ezek nagyon „kakásak”.)
(Forrás: http://mek.niif.hu / Magyar néprajzi lexikon)
A kakofónia elkerülésére pedig az volt a javaslatuk, hogy olyankor át kell fogalmazni a mondatot, vagy a kritikus helyre be kell szúrni egy szót, hogy az oldja fel a rossz hangzást. (Ha jól meggondoljuk, ez arról szólt, hogy ne azt mondjuk, amit szerettünk volna, hanem inkább mondjunk helyette valami egyebet; ilyen értelme különben számos magyar nyelvművelői ajánlásnak is van.) Tehát a helyett, hogy – immár klasszikussá vált nyelvművelői példa – eu ca coleg ’én mint kolléga, kollégaként’, lehet elegánsabban azt mondani, hogy eu în calitate de coleg ’én kollégai minőségemben’, ami ugyan nagyon nem hangzik természetesen, de még mindig jobb, mint a kakofóniás forma. Vagy be lehet toldani a kettő közé egy jelzőt, pl. eu ca bun coleg ’én mint jó kolléga’. Vannak, akik azt is ajánlják egyik lehetőségként, hogy ilyenkor kell egy kis szünetet tartani a két szó közt, csak az a baj, hogy az ilyen szavak általában úgy szoktak találkozni, hogy azon a helyen rendesen nincs beszédszünet. (Hallottam már én is ilyet, feltűnően természetellenesen hangzik.)
Már ennyiből is gondolni lehetett volna, hogy ebből egy agyrém lesz, ha az emberek ezt tényleg komolyan veszik. Az igazi nagy baj viszont abból lett, hogy ez hamarosan eljutott az iskolákba is, ahol a tanárok már nem „nyelvesztétikai”, hanem egyenesen nyelvi hibaként állították be a kakofóniát, és üldözni kezdték nem is a „hibát”, hanem a gyereket, ha kakofóniát követett el beszéd közben, ami pedig normális román beszédben elkerülhetetlen. És nem is csak a romántanárok, hanem a többiek is, mert a nyelvművelés a románoknál is, akárcsak a magyaroknál, olyan, mint a foci, hogy ahhoz mindenki ért. Már az én időmben is így volt ez, az ötvenes-hatvanas években: a romántanáraink világosan megmondták, hogy a kakofónia nyelvi hiba, és csak két olyan eset van, ahol nem az (mert ott mindenki feladta, hogy bárhogy is fel tudhassa oldani, a rengeteg többit meg valahogy nem vették észre): az egyik a biserica catolică ’katolikus egyház’, a másik pedig a kiváló román író, Ion Luca Caragiale [jon luka karadzsale] neve, akit a szülei eléggé el nem ítélhető módon ilyen kakofóniásan kereszteltek el, és azon mi már nem tudhatunk segíteni. De még erre is lett megoldás: írjuk, sőt mondjuk is inkább úgy, hogy I. L. Caragiale, mert úgy már szép.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A bajt csak növelte, hogy a román nyelvművelőknek is voltak ugyan mindenféle bogaraik, hogy mi miért nem helyes, és hogyan kell azt helyesen mondani, de szerencsére más esetekben ők sem voltak sokkal eredményesebbek, mint a magyarok, itt viszont igen. Mert máskor a tanár legfeljebb csak azt mondhatta a gyereknek, hogy ez, ahogy most mondtad, románul nem helyes (vagy: ez nincs románul, illetve ilyen nincs is a helyes román nyelvben), ha viszont vesztére kakofóniát talált elkövetni, a tanár rögtön azzal akarta megnevelni (nem mindegyik, az igaz, de volt ilyen is elég), hogy kicsúfolta és nevetségessé tette a többiek előtt azért, mert ő most valami nagyon csúnya dolgot mondott, azt, hogy caca, és szégyellheti magát. Világos, hogy akit egyszer így megszégyenítettek, az nagyon nem szeretné, hogy ez megint megtörténjen, tehát amennyire tőle telhet, igyekszik odafigyelni, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő.
Ennek pedig az lett az eredménye, hogy nagyon sok román emberben valami számunkra nehezen elképzelhető érzékenységet fejlesztettek ki a kakofóniára, úgyannyira, hogy szinte mindegyiket rögtön meghallják mások beszédében. És mivel a kakofónia valahogy a bunkósághoz, a műveletlenséghez és a jólneveltség hiányához van társítva, vannak igazi kakofóniavadászok (rendszerint a csak mérsékelten műveltek közt), akik lesik, hogy ki mikor követ el egyet, hogy lecsaphassanak rá, vagy kárörvendhessenek egyet a rovására. Tudok olyan parlamenti képviselőről, aki az üléseken gondosan jegyezte és összeszámolta, hogy melyik felszólaló hány kakofóniát követett el, majd ezt számszerűen a fejükre olvasta, és ez akár még ellenérvnek is bevált azzal szemben, amit a másik mondott, mert hát hogy is lehetne bármit is komolyan venni egy ilyentől, aki még beszélni se tud rendesen? (Mondjuk a magyar képviselők közt is el tudok én olyat képzelni, aki számolja, ki hányat suksüköl, de inkább csak akkor, ha a másik az ellentáborból való.)
(Forrás: Wikimedia Commons / The Poop Monster / CC BY 2.0)
A románok között tehát nagy nyelvművelői és pedagógiai igyekezettel sikerült létrehozni egy elég számottevő népességet, mindennel rendesen felszerelve ahhoz, hogy beszédében elkerülhesse a kakofóniát, és törekedjen is erre. Csakhogy mikor már e szerint kellene beszélni és írni is, nemcsak fennkölt szónoklatokban zengeni dicshimnuszokat a román nyelv szépségéről, akkor hamar kiderül, hogy ezt a gyakorlatban lehetetlenség jól megvalósítani. A román szóvégmutató szótárban ugyanis 30 háromhasábos oldalt töltenek meg a -ca és -că végű szavak, az értelmező kéziszótárban meg 27 kéthasábos oldalt a ca- és că- kezdetűek, és ezek sokszor valahogy szeretnének egymás mellé kerülni.
Külön gond, hogy a románban van egy că ’hogy’ kötőszó, egy ca ’(azért/avégett) hogy’ kötőszó, egy ca ’mint’ hasonlító kötőszó és egy ca ’mint, -ként’ prepozíció, és ezekre lépten-nyomon szükség van, mégpedig sokszor ca- vagy că- kezdetű szó előtt, és az ilyen eseteknek csak egy elenyésző töredékére működne az az amúgy is nagyon mesterkélt megoldás, amit a nyelvművelők ajánlanának egy-két gondosan kiválasztott példa alapján. Csakhogy a többit is muszáj mondani valahogy, az emberek tehát kínjukban érdekes, és mi tagadás, olykor elég meghökkentő megoldásokat találtak arra, hogy valahogy mégis elkerülhessék a kakofóniát. A nyelvművelők pedig most már azon szörnyülködnek, hogy újabban egyre többen rontják és pusztítják a román nyelvet az ilyen leleményeikkel, amiknek sokszor a grammatikalitása is elég kétséges.
(Forrás: Wikimedia Commons / Lidek / CC BY-SA 2.5)
A ca ’mint, -ként’ prepozíció esetére például azt találták ki, hogy beszúrnak utána egy hangsúlytalan şi-t [si], amiről nehéz lenne megmondani, hogy ez most a şi ’és’ lenne-e, vagy a şi ’is’. Értelem szerint talán az utóbbi, de az sem igazán, hiszen rendesen az mindig hangsúlyos, ez meg hangsúlytalan, vagyis grammatikailag tulajdonképpen minősíthetetlen, hogy ez mi is, hiszen egyetlen funkciója a kakofónia feloldása. Tehát a helyett, hogy eu ca coleg ’én mint kolléga’, azt mondják: eu ca şi coleg. (Ezt magyarul nyilván nem lehetne pontosan visszaadni, inkább a furcsaságát szemlélteti, ha azt mondom, hogy ez körülbelül olyanféle, mintha magyarul a helyett, hogy én mint kolléga, valami olyasmit mondanánk, hogy én mármint kolléga.)
Úgy viszont nagyon nehéz beszélni, hogy az ember folyton még azt is próbálja ki magában előre, hogy a şi nélkül kakofónia jönne-e ki, vagy nem, tehát a románok elég nagy része azt a megoldást választotta, hogy minden ilyen szerepű ca helyett a ca şi-t használja, mert akkor biztos nem lesz baj a kakofóniával, tehát most már szinte általános pl. a ca şi profesor az amúgy pedig nem kakofonikus ca profesor helyett is. (Hogy ez a jelenség milyen mértékű lehet, azt jól mutatja, hogy csak a „ca şi muncitor” [ka si muncsitor] ’mint munkás’ keresésre 43.400 találat van, és hol van még a többi!) A nyelvművelőknek pedig ma már ennek az üldözése az egyik vesszőparipájuk, hiszen ez a nyelvi igénytelenség rikító példája, így csak a műveletlenek beszélnek. A szerencsétlen románok pedig ezzel olyan helyzetbe kerültek, hogy bizonyos dolgokat jobb lenne, ha egyáltalán nem is mondanának, hiszen akárhogy próbálnák is, mindenképpen az fog kiderülni róluk, hogy ők bunkók, akik még beszélni se tanultak meg rendesen.
(Forrás: Facebook / ROMANIAball)
A másik „ötletes” megoldás valószínűleg abból a (szintén elég képtelen) nyelvművelői ajánlásból származik, hogy a kakofóniás kapcsolatok esetében a két szó közt kell egy kis szünetet tartani. Mivel az iskolában úgy tanulták, hogy vesszőnél szünetet tartunk, ezt írásban többen is egy vesszővel próbálták megoldani: eu ca, coleg. (Ez nekünk én mint, kolléga-ként írva elég furcsa lenne, de ehhez tudni kell, hogy a román helyesírás egyik számomra elég szimpatikus vonása az, hogy a vesszőhasználat nincs szigorú szabályokhoz kötve. Egyszer megkérdeztem kiváló román nyelvészkollégámat, hogy a román helyesírás szerint mikor is kell hát vesszőt tenni, mire ez volt a válasz: „După ureche.” Azaz fülhallás szerint, ahol úgy érzi az ember, hogy oda vessző kell. És ahogy nézem, az emberek érzik is maguktól, hogy hova kell, és hova nem, és nem keletkezett ebből semmiféle káosz.)
Ez a vessző tehát írásban megoldja a kakofóniát (jó kérdés, hogy írásban van-e értelme egyáltalán annak, hogy kakofónia), mert különválasztja a két szót, de ez beszédben nem hallatszik. A leleményesebbek azonban ezt is megoldották úgy, hogy kimondják a vesszőt is: eu ca virgulă coleg ’én mint vessző kolléga’. Nekem eddig még nem volt szerencsém élőben is hallani ilyet, lehet, hogy inkább Bukarest környékén kellene hallgatóznom, de bármennyire abszurd is, legalábbis bizonyos vidékeken jóval gyakoribb lehet annál, mint amit mi el tudnánk képzelni, hiszen különben nem lenne máris tucatnyi méltatlankodó nyelvművelő cikk avégett, hogy gátat vessenek valahogy az elterjedésének, sőt némelyik azzal csúfolódik, hogy a virgulă már olyan helyen is megjelenik, ahol tényleg nincs semmi értelme, pl. eu ca virgulă profesor.
Ez lett tehát az eredménye a hatékony nyelvművelői terrornak. És ennek még nem látszik a vége, a román nyelv viszont romlik közben rendesen, hiszen ahelyett hogy például a Román Akadémia kimondaná, hogy ez egy teljesen értelmetlen elvárás, és utasítaná az iskolákat, hogy a kakofónia üldözését azonnal hagyják abba, jeles román nyelvészek is úgy írnak erről nyelvművelő cikkeket, hogy bevezetésként elmondják, hogy a kakofóniák elkerülése mint elv nagyon is jó és helyes, de arra vigyáznunk kell, hogy milyen módon akarjuk ezeket feloldani. És nem látják be, hogy úgy beszélni románul (és azt hiszem, más nyelveken is), ahogy ők szeretnék, embernek egyszerűen lehetetlenség, hanem adnak egy-két jónak tartott példát, hogy mutassák meg, hogy vannak erre jó lehetőségek is, csak az a baj, hogy azt az eljárást más esetekre már nem lehetne alkalmazni. Van ugyan néhány nagyon jó nyelvész, aki úgy látja, és mondja is, hogy ez eleve egy elhibázott és nagyon kártékony ötlet volt, de az ő szavukra egyelőre nem hallgat senki. Mert az emberek ott sem számítanak, ha a nyelvet kell védeni mindenáron.
Ezek után azt is mondhatjuk, hogy mi magyarok még szerencsésen megúsztuk, mert a magyar nyelvművelőknek is voltak ugyan elképesztő ötleteik és javaslataik, némelyiket eléggé el is tudták terjeszteni annyira, hogy sikerült a magyar nyelvben sok mindent elrontani, ami pedig addig jó volt, de az legalább egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az így értelmezett kakofóniát is üldözőbe vegye. Mondom, szerencsénk volt ezzel, mert ez alighanem inkább csak a véletlenen múlott.
Jó kis cikk! És nagyon szépen kisarkítja az egész nyelvművelést. Ha nem is ennyire látványos, de majdnem ekkora hülyeség és okoskodás megy a magyar nyelvel is...
A cikkben lévő karikatúra baromi jó (bár a francia rész kicsit rasszista). :) A román nyelvművelők áldozatait pedig csak sajnálni tudom, elég muris, hogy a KAKOfóniát ennyire szó szerint, sőt hangzás szerint értelmezik náluk.
@jan: Szerintem a kommentelés azért megtévesztő lehet. Lehet, hogy a többnevű hun srác, GéKi és a neve kimondására érzékeny hölgy kommentelő társunk együtt sokszor a napi kommentek 70-80%-át adja, de az aktív olvasóközönség ennél biztos nagyobb.
Csak gondolom a nagyrészük inkább nem szól hozzá a cikkekhez, akár mert nincs különösebb mondanivalója, akár mert a vita „színvonala” riasztja el. (Persze a számokat csak a szerkesztőség látja, de más oldalakon is elég feltűnő az olvasótábor szélsőségesebb részének nagyobb kommentaktivitása. Ez alatt itt persze nem a leitereseket értem.)
@Fejes László (nyest.hu): nyitott kapukat döngettem ezek szerint:)
sajnálom amúgy, hogy az ilyen posztok alatt valahogy nem indul be a kommentelős diszkusszió
jól érzem, hogy a page view meg kommentelő aktivitás 90%-át a leiterjakab meg a finnugor-vs-sumér baromságok viszik el?
@jan: www.nyest.hu/hirek/miert-kell-felni-a-szoismetlestol
Ja, ez a román agymenés meg kiakasztó, sosem gondoltam, hogy ilyen elvetemült "nyelvművelés" is lehetséges. :D
@jan: A gond az, hogy a magyart tanító tanárok általában nem szépírók, a diákok mégúgy nem, és hiába is igyekeznének közösen ráérezni a választékos és változatos szépírás eszenciájára, hát marad jobb híján a szóismétlések vadászata, minden mögöttes tartalom nélkül, automatizálva.
Máskülönben az indokolatlan szóismétlés tényleg zavaró lehet, hiszen ez egy irodalmi eszköz. Tőmondatokban is akkor fogalmazunk, ha ezzel akarunk valamit üzenni, és hosszú körmondatokban is. A tanároknak arra kellene rávilágítaniuk, hogy ezek a nyelvi elemek nem önmagukban problémák, hanem mindnek megvan a maga hatása és így a maga funkciója is.
Elképesztő sztori!:)
Kevésbé frenetikus, és egy másik nyelvi szintet érint, és az írott regiszterekben, de szerintem kissé hasonló, magyar specialitás a "szóismétlés" mint hiba sulykolása az iskolai fogalmazásoktatásban.
Még ma is találkozom meglett emberekkel a munkahelyemen, akik teljesen fesztelen regiszterekben (email) felkutatják és kiirtják a "szóismétléseket".
Nekem az jött le, hogy más nyelvekben ez egyáltalán nem akkora para, hungarikum, hogy ennyire pörgünk rajta.
@lcsaszar: Nem érne semmit, utána az új szó lenne kakofonikus. Ha a magyarban a "kaka" szót valami jobbra cserélnénk, utána már nem a "kakas", hanem mondjuk a "szarvas" lenne csúnya.
Különben az ilyen szavakban tényleg van valami veszély, de nem a kakofóniáé. Egyik kollégám írt egyszer egy tanulmányt az (erdélyi) apácai kakasütés népszokásáról, amikor kakast "ütnek", ez a szó sokszor előfordult a szövegben, és mikor megjelent, döbbenten látta, hogy az automata elválasztó program sorvégeken mindenütt "kaka-sütés"-ként választotta el.
Miért nem mondják ki a nyelvművelők, hogy az a bizonyos szó ezentúl nem azt jelenti, és helyette kreálnak az üldözött jelentésre egy új szót?
Szerintem ez már eléggé nevetséges, ilyet még a spanyol nyelvművelők sem csinálnának, pedig ott is eléggé erős a nyelvművelői irányzat.