A harangok lakhatási viszonyairól
Van, hogy a tárgyakat megszemélyesítjük, olyan kifejezéseket használunk rájuk, amelyeket jellegzetesen személyekre szoktunk. Ez általában kicsit költői hatást kelt, de ha éppen az a célunk, miért is ne mondhatnánk, hogy az utca ásít, az ATM pedig krákog.
Egy névtelen olvasótól érkezett az alábbi kérdés, amit nem neveznék nyelvészeti tárgyúnak. Persze a nyelvvel kapcsolatos, de éppen azt mutatja, hogy milyen furcsa összjátékban van a gondolkodásunk a nyelvhasználatunkkal.
Nagyon felbosszantott egy kijelentés, amely a Kossuth Rádióban hangzott el, egy egyházi félóra keretében. Ebben elhangzott, hogy: „a harang a templomban szakrális személy”. Úgy tudom, hogy tárgy nem lehet személy. Akkor sem, ha szakrális környezetbe ültetik. (engem az is „kiakaszt”, amikor arról tesznek említést, hogy „a templomban három harang lakik”). Kérem véleményüket ezzel kapcsolatban! Valószínű nem csak az én fülemet bántja.
(Forrás: Wikimedia Commons / Luis Miguel Bugallo Sánchez (Lmbuga) / CC BY-SA 3.0)
Amikor az olvasó azzal a fordulattal él, hogy „a fülét bántja”, amikor harangokról azt mondják, hogy laknak, akkor ugyanazt a kifejezést használja, amit olyan sokan a nyelvérzéküknek ellentmondó nyelvhasználat esetén alkalmaznak. Pedig a saját magyarázata is mutatja, hogy a nyelvhasználat ebben az esetben inkább valamilyen gondolati-szemléleti furcsaság megjelenése, tünete. Ezért nem is nagyon érdemes a problémáról nyelvészeti szempontból állást foglalni.
Ami a dolog érdemét illeti: soha nem hallottam olyasmit, hogy a harang bármilyen értelemben „szakrális” tárgy lenne. Persze fel szokták szentelni, amikor elhelyezik, de sok minden mást is felszentelnek (például hidakat), azok attól még nem válnak szakrálissá, pláne „személlyé”. Ebben tehát egyetértek olvasónkkal. De a gondolati háttértől függetlenül nem látom problémának, ha az olyan tárgyakat, mint a harangok, utcák vagy akár különböző készülékek, alkalmilag megszemélyesítik, olyan kifejezéseket használnak rájuk, amelyeket jellegzetesen személyekre szoktunk. Ez általában kicsit költői hatást kelt, de ha éppen az a célunk, miért is ne mondhatnánk, hogy az utca ásít, az ATM pedig krákog? A harang pedig a toronyban lakik, miért is ne?
De nem akarom véka alá rejteni a saját személyes érzéseimet olvasónk kérdésével kapcsolatban. Abban, hogy hogyan ítéljük meg mások nyelvhasználatát, nemcsak az játszik szerepet, hogy a saját nyelvérzékünknek megfelel-e, és hogy gondolatilag megfelelőnek találjuk-e, hanem az is, hogy milyen képzettársítások kapcsolódnak a használt eszközökhöz. Én nemcsak a költői kifejezésmód igényét hallom ki abból, hogy a harang a toronyban lakik, mert ismerem (vagy ismerni vélem) ennek a kifejezésnek a történetét is, és bennem óhatatlanul ezt a történetet idézi fel. Lehet, hogy olvasónkban is hasonló húrokat pendít meg, mint bennem.
Úgy emlékszem, az első Fidesz-kormány idején történt, hogy a közrádió bevezette, hogy a déli harangszó minden héten más templom harangszavának felvételéről szóljon, és mindig rövid magyarázatot is fűztek a felvételhez, röviden bemutatták a templomot és a harangokat. Ekkor vezették be azt a kifejezést, hogy milyen harangok laknak az illető templomokban. Egy Ágoston István nevű rádiós egyszer nyilatkozott is arról, hogy ezt a szóhasználatot ő és egy munkatársa találták ki. Bennem akkor is, azóta is azt a kissé izzadságszagú igyekezetet idézi fel a kifejezés, hogy a Fidesz megteremtse a saját kultúráját, ami nemcsak azt jelentette, hogy saját művészei és tudósai legyenek, hanem a saját nyelvhasználat kidolgozását is. Amivel önmagában semmi baj nem lett volna, ha nem érvényesítik a közrádióban és a köztelevízióban is, pedig ezeknek elvileg nem szabadna pártsajtóként működniük.