Zászlók és táblázatok erdejében
„A brit angol az igazi!”, „A franciák igazán értenek a divathoz!”, „A német rettenetesen bonyolult nyelv!”. Ki ne hallotta volna már ezeket a kijelentéseket? Na de nemcsak hallani, hanem látni is lehet ezeket! Iskolai barangolásunk keretében nyelvi termeket látogatunk, zászlókat és térképeket nézegetünk, végül ragozási táblázatokat olvasva borzadunk el.
Előző cikkünkben azt mutattuk be, hogy az iskola falain elhelyezett szövegek és képek marketingeszközként is értékelhetők, hiszen egyes elméleteket, a közösségi múlt megformálásának bizonyos változatait népszerűsítik, teszik a diákok számára fogyaszthatóvá. Ezúttal annak nézünk utána, milyen a marketingje a nyelvórákon tanult nyelveknek.
(Forrás: Forrás: Szabó Tamás Péter)
Egy nyelv – egy ország?
Az nyelvóra egyben kultúraismereti óra is, hiszen egy-egy nyelvet több országban, több kultúra tagjai is beszélnek. Külön intézmények alakultak arra, hogy nyelvoktatással egybekötött kultúra- és országpropagandát folytassanak világszerte: elég a British Council, a Goethe Institut, az Instituto Cervantes, az Institut Français vagy a magyar Balassi Intézet tevékenységére gondolnunk. Ennek a nyelv- és országismertető tevékenységnek a helyi változatai valósulnak meg a közoktatásban is, minden olyan iskolában, ahol a nyelvoktatáshoz külön terem köthető.
A nyelvi propaganda minden iskolában, sőt iskolán belül akár nyelvenként vagy termenként is más és más lehet, különböző technikákat alkalmazhat. Gyakori például, hogy a nyelvi teremben zászlókat helyeznek ki – nyelvenként azonban csak egyet. Ez azt jelzi, hogy egy nyelvet egy országhoz kapcsolnak leginkább. Egy budapesti általános iskolában például az angolterem bejáratában ez a kép fogad:
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A British Councilnak és a brit érdekeltségű tankönyvkiadóknak valószínűleg jelentős szerepük van abban, hogy a köztudatban elterjedt, hogy az igényes nyelvhasználónak a brit angolt illik előnyben részesítenie más változatokkal, például az amerikaival szemben. Ez a különbségtétel a közoktatásban is megjelenik, és ezt a helyzetet tükrözi a fenti tanterem is. Az ajtón látható brit lobogón és londoni turistaplakáton kívül a terembe belépve egy másik londoni plakát, az angliai születésű J. K. Rowling könyvét, a Harry Pottert népszerűsítő két zászló és a Brit-szigetek térképe fogadja a látogatót. Az Egyesült Királysághoz kötődő szimbólumok erdejében meg sem jelenik, hogy angolul az összes földrészen beszélnek. Amikor az angolteremben megkérdeztem az iskola igazgatónőjét, hogy jól érzékelem-e, hogy a brit angolt előnyben részesítik, megerősítette az elképzelésemet:
[A diák] előbb tanulja meg a brit angolt és majd utána esetleg az amerikai angolt.
Hasonlóan egy országhoz kötődik a nyelv abban a teremben, ahol Olaszország, Németország és az Egyesült Királyság lobogója található a falon, pedig az olasz, a német és az angol nyelv ennél jóval több országban hivatalos, tehát Svájc, Ausztria, az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland vagy India zászlaja is a falra kerülhetne, de akár Horvátországé, Szlovéniáé vagy a Vatikáné is, hiszen az olasz ezekben az országokban is hivatalos nyelv. A zászlókat egyébként nem tanár helyezte ki, hanem a diákok maguk hozták be és tették fel. Nem lehet véletlen, hogy e három ország jutott eszükbe az általuk tanult nyelvekről, mint ahogy az sem, hogy a brit zászló mérete többszöröse a többiének. Ez az angol világnyelvi szerepére éppúgy utalhat, mint arra, hogy az adott iskolában mindenki tanul angolul, a másik két nyelven viszont csak a tanulók kisebb csoportjai.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Német finomságok, finom franciák
Gyakori, hogy az adott nyelvvel összekapcsolt ország művészetére, az ott élők életmódjára, az általuk előállított termékekre utal a tanterem dekorációja. Egy németteremben müncheni finomságokról készült tabló, egy franciateremben néhány, a diákok által készített ruhaterv lóg a falon. Ez utóbbi összeállítás minden bizonnyal Párizsra, a divat fővárosára utal; ezt erősíti, hogy a tábla fölött egy Párizs-fotó függ, és máshol is találhatók képek a francia fővárosról. A diákok egy iskolai divatbemutatóra készítették a kartonból kivágott ruhaterveket, és önként adódott az ötlet, hogy azok az eseményt követően a franciaterembe kerüljenek. Alkalmi ötletnek köszönhető tehát, hogy az eredetileg más célra készült alkotások a francia országimázs szolgálatába lettek állítva.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A változatosság gyönyörködtet
Bár az egyes nyelveket valóban gyakran rendelik egy-egy országhoz, a változatosság is megjelenik vizuálisan. Egy általános iskolában például a németterem ajtaján Svájc, Németország és Ausztria térképe és zászlaja is megjelenik, egy gimnázium angoltermében pedig az Egyesült Királyság, az USA, Kanada és Új-Zéland térképe is a falra került, illetve tablók készültek ezekről az országokról. Az angoltanárnő elmondta, hogy a dekoráció nem véletlen: órán szóba szoktak kerülni az angol nyelvű kultúrák. Leggyakrabban az Egyesült Államokra terelődik a szó, elsősorban azért, mert a diákok sok amerikai popdalt, filmet, könyvet ismernek, amelyekben az órán tanultaktól eltérő nyelvi formákat találnak. A tanárnő el szokta mondani, hogy ezek helyi változatok és önmagukban nem rosszak, de az érettségin a brit alakokat kell használni. A tanárnő az évközi dolgozatokban csak aláhúzza az amerikanizmusokat, de az érettségin már pontot is levon értük. Az amerikai angol tehát stigmatizált, de legalább szóba kerül és vizuálisan is utalnak rá – bár az beszédes, hogy a falon az Egyesült Királyság térképe többszörösen nagyobb, mint a többi országé.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A nyelv mint szabályhalmaz
A térképek és zászlók után érdemes megfigyelni a nyelvi összefoglaló táblázatokat is. Ezek több szerepet is betöltenek. Először is, a létező nyelvváltozatok közül csak egy kitüntetettet jelenítenek meg, a sztenderdet. Persze egy nyelvnek sincsen ténylegesen egységes sztenderdje, a táblázatok (és a nyelvtankönyvek) azonban ezzel rendszerint nem számolnak. A fali ábrák a nyelvet egységesnek, az adott nyelvtani rendszerezést pedig problémátlannak mutatják be (legfeljebb felsorolnak néhány kivételt). Ami azonban ennél is lényegesebb: a nyelvet mint megtanulandó szabályok gyűjteményét mutatják be.
Aki az alább bemutatott németterembe belép, rögtön a fejéhez kaphat: „mindig is tudtam, hogy a német rettentő bonyolult!”. A tábla körül nem kevesebb, mint kilenc ragozási táblázat található sűrűn egymás mellett, egyenként négy-hat oszlopba szedett tudnivalókkal. A kis betűmérettel szedett táblázatok a hátsó padokból valószínűleg nehezen olvashatók, így a táblázatoknak szinte csak a szimbolikus üzenete jön át, praktikus haszna feltehetően csekély. A teremben szerencsére egy Németország-térkép is található, illetve a fent bemutatott müncheni kulináris tabló is oldja a táblázatok katonás rendjét.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Azzal kapcsolatban, hogy a nyelv valóban szabályvezérelt rendszer-e, egyre több kutató szkeptikus. Kálmán László egyik előadásában azt mutatja be, hogy valószínűleg egy téves metafora alapján különítünk el szabályos és szabálytalan alakokat a nyelvben. A ragozási táblázatok azon kívül, hogy nyelvi egységesítő szemléletet tükröznek, a nyelvtanulás módjában is orientálnak: nyelvet úgy kell tanulni, hogy be kell magolni ezeket a táblázatokat, illetve a táblázatok által rögzített szabályokat. Ritka, hogy hosszabb idegen nyelvi szövegrészlet vagy más olyan jelzés lenne a falakon, amely azt sugallná, hogy a nyelvtudás beszéd, szöveghallgatás, írás-olvasás közben, tehát a valós gyakorlatban születik meg igazán, nem hatoszlopos és húszsoros táblázatok vizuális memorizálása révén.
Nem csoda, hogy van, aki nem kedveli a biflázás vizuális népszerűsítését. Egy gimnáziumi angoltanárnő azt nyilatkozta, hogy semmiképpen nem tenne ki nyelvtani táblázatokat a terem falára. Ő ehelyett a projektmunkában keletkezett tablók kihelyezését szorgalmazza. Az iskolában, ahol tanít, több tanár is alkalmazza ezt a megoldást: a diákoknak egy-egy témát kell feldolgozniuk, illetve saját magukat kell bemutatniuk néhány sorban, és a saját készítésű szövegek – képekkel kiegészítve – a falra kerülnek. Ezek a tablók a szövegalkotási gyakorlat lezárultával dekorációvá lényegülnek át, és arra emlékeztetnek, hogy az angol nyelv nemcsak – vagy elsősorban nem – a táblázatokban létezik, hanem az ismeretszerzésnek vagy az önbemutatásnak egyaránt hasznos eszköze. A tablók emellett azt is bizonyítják – és ez a diákok önbizalmát növelheti –, hogy készítőik elég magas szinten használják az angolt ahhoz, hogy egy szemléltető eszközt meg tudjanak alkotni.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Milyen a magyar most?
A fentiek alapján felmerül a kérdés: hogyan néznek ki a magyar nyelvtan tanítására készített segédeszközök? Milyen az iskolai magyarnyelv-marketing? Ezzel kapcsolatos megfigyeléseinket következő cikkünkben foglaljuk össze.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (28):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@reiner Tor: pontosítok akkor. Nem csak az angol szakosoknak ajánlott a brit angol, hanem akkor legyen: EU-s tisztviselőknek, EU-s szakembereknek (pl. EU-s jogászok). Ők a társadalomnak 1 ezrelékét sem teszik ki, az angol szakosok a másik nem egészen 1 ezrelék. Átlag ember (több, mint 998 ezrelék), aki nem EU-zik hivatalos szinten, csak az amerikai angollal találkozik (elvétve brittel, de akkor sem élőben). A brit munkavállalás sem mindennapos, pláne így válságidőszakban, egyre kevésbé lesz az. Ráadásul a skót, ír angol pl. még csak nem is hasonlít a britre.
Zenék közül Stones-t, Ajörn Méidönt nem nagyon hallgatják már, Spice Girlsről sem hallani jó ideje. Lady Gaga pedig amerikai.
Ráadásul az amerikai angolt tapasztalatom szerint sokkal jobban érti egy átlag ESL beszélő (főleg a kezdők), mint a britet, amiben zavarja őket a nem rotikusság, az azzal összefüggő szó végi monoftongizáció (pl. nem esik le nekik, hogy a hee hosszú e-szerű hanggal az here akar lenni), a broad-a-k (trap-bath fonémacsoportok különválása).
A helyesírás az egy más tészta, ott nincsenek nagy különbségek.
A Londoni dialektus meg egyrészt nem standard, másrészt a hangzásába régen nem szóltak bele azok a népcsoportok, amiket írtál. Semmivel nem előnyösebb az RP vagy a Cockney, globális szinten olyan jelentéktelenek, hogy csak mákszemnyi falusi tájszólássá törpülnek.
Ugyanez érvényes a mexikói spanyolra, azzal az eltéréssel, hogy a spanyol nyelvjárások között kisebb a különbség, mint az angol nyelvjárások között, így ott kevésbé kardinálisan jelentkezik a kérdés, de valamilyen szinten lépten-nyomon felmerül. Ha megkérdezel egy átlag spanyolul tanulót, hogy melyik tetszik neki jobban, vagy melyiket találja könnyebbnek, nem vitás, hogy az elsöprő többség melyiket fogja mondani.
A svájci némethez én még könyvet, szótárt nem láttam, de pár hozzászólással ezelőtt te is panaszkodtál, hogy félreértetted, amit mondanak, rosszul rögzült, és azóta leíratod velük. Ha van könyv hozzá, miért nem abból tanulod? Ráadásul csak Svájcban van az, hogy a műveltek is helyi dialektust használnak, a német nyelvterület többi részén a szabvány felnémet használatos ilyen körökben (osztrákoknál, lichtensteinieknél, luxemburgiaknál is). Ráadásul ezt a svájci is megérti, így német nyelv esetén pláne nem jön szóba más lehetőség. Persze németből is lehet tájszólást megtanulni, senkit nem vitt még el miatta a mentő, de egyrészt komplikáltabb, másrészt, kevesebb tananyag van hozzá, és harmadrészt semmi előnye nincs, persze a mai netes korban a lehetőség adott, de nem hinném, hogy sok németül tanuló akarná a svájcit választani.
@El Mexicano: Azt azért nem mondod komolyan, hogy az eszperantót érdemesebb tanulni, mint a brit angolt? Az érvem annyi volt, hogy mivel más EFL beszélők is brit angolt tanulnak, esetleg közelebb áll az EFL legtöbb változata a brit, mint az amerikai angolhoz.
@El Vaquero: A svájcinémetből tankönyvek vannak nyelvtani táblázatokkal, úgyhogy nem teljesen tiszta, mit jelent a "nem kellő" dokumentáltság. Azt sem értem, mit jelent a "szubsztenderd" egy dialektus esetében, hiszen Svájcban a banki igazgatótanácsi ülésen is így karattyolnak (nyilván kivéve ha külföldiek is tagjai a testületnek, akkor általában a világ más pontjaihoz hasonlóan Svájcban is angolul beszélnek). A svájcinémet pontosan ebben különbözik a többi német dialektustól, hogy ezt beszélik minden helyzetben, csak külföldiekkel váltanak át irodalmi németre.
Ami az elvárást és a megértést illeti, természetesen Texasban sem várják el, hogy texasi (vagy akár amerikai angol) dialektusban beszélj, és persze megértik a brit angolt is. A kérdés amúgy sem az, hogy ők mit értenek meg, hanem hogy TE mit értesz meg abból, amit ők mondanak.
Én valahol azt olvastam, hogy az "irodalmi" angol dialektus Londonban alakult ki, ahova az ország minden tájáról érkeztek emberek (nem is beszélve a nagy számú átutazóról), ezért lényegében az angol dialektusok egyfajta keverékeként funkcionált, és a(z egyébként nyelvész) szerző álláspontja szerint ha a világon létező összes angol dialektust (ideértve a skótot, ausztrált, dél-afrikait, vagy az indiaiak által beszélt furcsa nyelvet is) szeretnénk megérteni, akkor még mindig ebből a legkönnyebb kiindulnunk.
(ha jól rémlik, itt olvastam:
www.amazon.com/Empires-Word-Language-History-World/dp/0060935723
de lehet, hogy rosszul emlékszem)
Ami a sajtótermékeket illeti, tabloidot az ember jórészt úgysem angolul olvas, hanem az anyanyelvén (nálunk értelemszerűen magyarul), "komolyabb" sajtótermékek között meg mondjuk az Economist vagy a Financial Times ugrik be hirtelen a brit termékek közül. (Utóbbi Európában jelentősebb a Wall Street Journalnál.) A szórakoztatóipar... hát a filmek között kétségtelen az amerikai túlsúly (bár messze nem 99%-os), és talán a zenében is érvényesül ez (bár azért... szóval a brit előadók közül ha a Beatles és a Rolling Stones meg a többi nagy öreg már lejárt lemez, akkor is ott vannak a későbbiek, az Iron Maidentől a Spice Girls-ön át Lady Gaga-ig elég sokan a britektől), de a britek aránya nagyon magas. És akkor mondjuk én a saját életemből vett példaként annak idején rengeteget néztem a Crocodile Hunter-t (Steve Irvin) az ízes ausztrál tájszólásával, ami szvsz közelebb áll jóval az irodalmi brithez, mint az akármilyen amerikaihoz.
Akkor ne felejtsük el, hogy Magyarország az Európai Unió része, tehát egy magyar ember élete során sokkal nagyobb eséllyel fog a brit szigeteken dolgozni, de még a nálunk befektető amerikai cégek is gyakran írországi központból irányítják a magyar ügyeket (az IBM annak idején így tett), és az EU-jog hivatalos dokumentumai is gondolom brit angolban születnek.
Az EFL beszélők (ezekkel lesz itt Európában a legtöbb dolgod) pedig szintén brit angolt tanulnak.
A végső érvnek meg azt tartom, hogy a brit és az amerikai angol között minimális a különbség. (Nem úgy, mint a német és a svájcinémet között.) És ŐK mindig meg fognak téged érteni, max kétszer visszakérdeznek, de én már középfokú nyelvtudással mindig feltaláltam magam, amikor tizenévesen kanadaiakkal vagy amerikaiakkal kellett beszélnem: ha ez nem megy, akkor nem a brit vs. amerikai angollal van a baj, hanem az aktív szóbeli nyelvtudás hiányával. TE pedig úgyis csak alig fogod megérteni őket, akármit tanultál, egyszerűen a hétköznapi élőbeszéd mindig sokkal nehezebb, mint az iskolában tanult (magyaros akcentussal beszélt) irodalmi nyelv.
A spanyolt illetően lehet, hogy igazatok van, az EU szerintem ott is komoly érv (nem tudom, hány százalék fogja használni a nyelvtudást, de én Svájcban ismerek spanyol bevándorlókat, latin-amerikaiból meg eddig csak brazillal találkoztam - amúgy portugáliai portugálokkal meg Dunát lehet rekeszteni, a brüsszeli karrierhez meg csakis az európai spanyol a megfelelő), és az irodalomoktatás kapcsán gondoltam, hogy esetleg Latin-Amerikában is tanítják a nagy spanyol írókat (a latin-amerikaiak mellett), de elképzelhető, hogy ez nincs így.
@El Mexicano: Azért kell egy változatot előnyben részesíteni, mert valamit csak meg kell tanítanod, nem? Ha semmit sem részesítesz előnyben, akkor szvsz csak nehezíted a nyelvtanulást, hiszen a diák nem fogja érteni, hogy ugyanazt egyszer így, egyszer úgy mondják, az meg nekem brutál borzasztó nehéznek hangzana, hogy "hát ezt a spanyolok így mondják, a mexikóiak meg amúgy." Az egyszerűség kedvéért szeretnék EGY dialektust tanulni, aztán majd a többit úgyis megismerem, ahogy szükségem lesz rájuk. (Érdekességként lehet említeni a többit is, a némettanárom annak idején említette, hogy az NDK-ban milyen csúnyán beszéltek, nekem meg egyik fülemen be, másikon ki, mert rohadtul nem érdekelt, hogy beszélnek az NDK-ban, amikor még az az egy német is soknak tűnt.)
@El Mexicano: Azért szerintem itt Európában azért nagyobb az esély, hogy spanyol ajkú beszélővel találkozzunk, mint egy mexikóival. :)
(Bár tény, hogy mégis melyik félszigeti változatot részesítsük előnyben. Én például a katalán újjáéledésének és középkori szerepének - részbeni - visszanyerését és -erősödését látom a Földközi-tenger medencéjében. Mondjuk nem vagyok szakértő a témában)
@reiner Tor: Mert úgy jár vele az ember, mint a - az általam kedvelt és nagyra becsült - latinnal (és még arra sem lehet hivatkozni, hogy "holt" nyelvek lennének) - Nem véletlenül terjedt el helyette a 18. században a francia, majd később az angol azokban a szakmákban, ahol fontos volt az idegennyelv tudás:
1. Könnyebben kialakulnak a helyi változatok és dialektusok, amelyet csak adott szűk körben értenek (én tanultam latinul, de azért tudom, hogy nem fogok orvosokkal ezen a nyelven kommunikálni), mint az itt emlegetett "hunglish".
2. vagy/és egy egyre kisebb réteg fogja beszélni az igazzzy angolt/spanyolt (természetesen ami vele együtt fog járni: rá épült külön nyelviskolák, oktatói könyvek, feléledő "nyelvvédő" buzgalom, elitista tudat stb.). Így viszont egyre inkább értelmét veszti, hiszen sem az anyanyelvi beszélőkkel, sem a - jól-rosszul - másképp beszélő ("konyhanyelv") hatalmas tömeggel nem tud az ezt tanuló delikvens kommunikálni (csak olyannal, aki abban a rendszerben vagy - horribile dictu - abban az iskolában tanulta meg a nyelvet). Ezzel "értelmét" veszti a nyelvtanulás.
(Oké, lehet erre azt mondani, hogy aki megtanulja az angol standardot könnyebben tanulja meg a helyi változatokat, de ha én pl. az UK-ban vagy az USA-ban akarok dolgozni, akkor előbb tanuljam meg azt, aztán utána a helyi változatot akkor értelmesebb, olcsóbb és hatékonyabb, ha rögtön ezzel kezdem).
Ennél még az eszperantó nyelvtanulásnak is több értelme van (oké, nincsen olyan szépen megkomponált hagyományra hivatkozása, de akkor is). Nem sok esélyem van tehát ezzel a megközelítéssel hasznos tudásra szert tennem, mert még a legalapvetőbb hétköznapokban sem tudnám megértetni magamat, pláne nem szaknyelveken is gagyogni valamit.
@reiner Tor: Éppen ez a probléma: miért kellene _bármelyik_ változatot is előnyben részesíteni a többi sztenderdhez képest? Nyilván nem arra gondolok, hogy mindenki beszéljen úgy, ahogy az analfabéta andalúz parasztok, de egyértelmű, hogy mindenki azt a változatot fogja beszélni, amelyik az anyanyelve, hülye lesz egy mexikói vagy bármely latin-amerikai úgy beszélni, mint az ibériai spanyolok, amikor számukra nevetséges a kiejtésük...
Ez az egyik legnagyobb tévhit nálunk, hogy "a latin-amerikaiak is próbálnak úgy beszélni, ahogy a spanyolok" (biztos ezt is valamilyen 100 éves magyar könyvből szedték). Ráadásul, ha már művelt "mintanyelvről" beszélünk, akkor arra éppen a spanyolországi nem a legalkalmasabb – talán csak Puerto Ricóban vagy Kubában, esetleg Chilében beszélnek hanyagabbul és igénytelenebbül, mint a spanyolok.
@El Vaquero: Erről van szó.
@reiner Tor: az, hogy nem csak szubsztenderd, de még csak nem is kellően dokumentált helyi dialektus, ráadásul csak Svájcban beszélik, a többi több tíz millió német nem azt beszéli. Német nyelv esetén vitathatatlan a Hochdeutsch előnye, még Svájcban is megértik. Nem várják el, hogy svücertücsben beszélj.
Bár nem tőlem kérdezted, de válaszolok a másik felére is. Mindjárt beleveszem az angolt is. Az amerikai angolnak (ideértve USA és Kanada) 260 millióval TÖBB beszélője van, mint az összes többi anyanyelvi angol dialektusnak ÖSSZESEN. A sajtótermékek, szórakoztatóipar termékei közül 99% amerikai angolt használ és a magyar átlagembernek kb. 95% nagyobb esélye van, hogy élete folyamán inkább az amerikai angollal találkozik (kivéve, ha angol egyetemi szakra jár, vagy csak kifejezetten a brit kultúrát kutatja), több mintát tud belőle meríteni. Emellett a kiejtése közelebb van az írásképhez, és kevesebb benne az ejtési kivétel.
Texasban és máshol is, teljesen szépen megértik a középnyugati kiejtést. Sőt, a texasi akcentusok sem mind olyan hírhedtek, mint azt sokan tartják, Észak-Texasban nagyon enyhe akcentusok vannak, délen vannak kacifántosabbak, de talán azok sem merészebbek, mint a Cockney-angol mondjuk. Ráadásul Amerika nyelvileg egységesebb, mint a britek.
Ugyanez a helyzet a mexikói spanyollal. Ennek a latin-amerikai sztenderdnek kb. 400 millióval több beszélője van (jó, azért kisebb módosításokkal), mint az ibériainak. Ragozása egyszerűbb, kiejtése a magyarhoz sokkal közelebb áll, nincsenek benne pösze és nyelvcsapi krákogó hangok. Ráadásul a 30 millió ibériai beszélőből sem mindegyik a sztenderdet beszéli, sok nyelvjárást inkább a latin-amerikaira hasonlít. Ibériai spanyollal sem találkozik többször egy átlag magyar, mint latin-amerikaival, életében jóformán eggyel sem fog találkozni, kivéve ha kimegy spanyolba.
Persze ettől még tanulhat mindenki, amit akar, csak akkor legyen következetes. Ennek ellenére tudomásul kell venni, hogy a globális nyelvi trendek és célszerűségek nem a hagyományok, nem az akszfö(r)di és khéimbrédzsi EFL kiadómaffia, nem a szer vántesz igényei szerint alakulnak.
Ha tovább vinnénk a fonalat, a brazil portugál hasonló fölénye (célszerűsége, és egyszerűsége) is kijönne az európaival szemben. Franciából viszont tényleg a közép-francia sztenderdet érdemes tanulni, amit tanítanak.
@El Vaquero: Mi a speciális a svájcinémetben, teszemazt az angolhoz képest?
@El Mexicano: Ha az egész világon azt tekintik a standard spanyolnak, akkor elképzelhető, hogy a műveltebb beszélők Mexikóban is úgy beszélnek. Voltaképpen nem világos, hogy főleg Magyarországon miért a mexikói változatot kéne előnyben részesíteni, amikor mexikóiakkal szerintem nekünk eleve kisebb esélyünk van találkozni, mint igazi spanyolokkal. Ha olvasni akarsz spanyolul, valószínűleg nagyobb eséllyel találkozol irodalmi spanyolul írt művekkel. Az más, ha New Yorkban a Porto Rico-i takarítónővel akarsz beszélni, de azt a pár szót szerintem iskolai oktatás nélkül is meg tudod tanulni.
Az angol esetében pedig mivel az egész világon a brit változatot tanulják, ezért nyilván az EFL (English as a Foreign Language) megtanulásánál a brit változatot érdemes megtanulni. A hétköznapi életben pedig már abból is probléma lehet, ha Texasban a közép-nyugati kiejtést akarod használni, tehát hétköznapi haszálhatóság szempontjából majdnem teljesen mindegy, hogy melyik változatot tanuljuk.
@El Mexicano: Jé egy El Argentino Tabello!
@reiner Tor: a svájci német elég speciális, csak speciális módon tanulható. Ha neked segít a nyelvtan, akkor lelked rajta, olvass utána. Ettől viszont szerencsétlen átlag iskolás gyerekkel nem ezt kéne évekig tanítani.
Amit még nagyon bírok, azok a nyelvi szaktantermek. Valóban, nyelvet nem is lehet máshol tanulni. Szerintem a bevándorlók, meg az anyanyelvi kisgyerekek is nyelvi szaktanterembe járnak nyelvet tanulni.
"[...] hogy a köztudatban elterjedt, hogy az igényes nyelvhasználónak a brit angolt illik előnyben részesítenie más változatokkal, például az amerikaival szemben. Ez a különbségtétel a közoktatásban is megjelenik" – Ez sajnos a spanyol esetében is így van, amikor a 450 millió beszélő közül kb. 30 millióan beszélik csak az ibériai változatot. Szerencsére legalább a Spanyol Királyi Akadémia mára észbe kapott, és a legújabb kiadványokat már az amerikai nyelvváltozatok teljesen egyenrangú figyelembevételével készíti.
Az Instituto Cervantesről meg inkább ne is beszéljünk, mert van egy olyan érzésem, hogy a Spanyolországon kívüli intézményei semmit nem csinálnak "a spanyolosok tevékenységének támogatása" címen, amit hirdetnek magukról. Nekem annyi elég is volt, hogy többször próbáltam kapcsolatba lépni a magyarországi kirendeltséggel, és még válaszra sem méltatták (de hasonló véleményen van más is róluk).
Azzal viszont nem értek egyet, amit a szerző a táblázatokról ír. Ezek nyilván nem arra valóak, hogy a tanuló bemagolja őket, annak valóban semmi értelme nincs. Hanem inkább arra, hogy a gyakorlati tudást, amit megszerzett és próbálja alkalmazni a beszédszituációk során – amikor ugyebár önálló mondatokat kell alkotni –, akkor utána tudjon nézni pl. az igeidők alakjainak. És erre igenis van igénye a tanulóknak, ami onnan is látszik, hogy pl. a blogomban is az egyik legnépszerűbb cikk a spanyol igei végződések táblázatos összefoglalása, mert hasonlót sehol máshol nem találni: elmexicano2010.blogspot.com/2012/06/spanyol-igeragozas-most-minden-e
@El Vaquero: Szerintem itt is érdemes egyéni különbségeket belátni. Nekem például hasznos, ha átlátom a nyelvet. Sőt érdekes módon én jobban meg tudok jegyezni egy szót, ha látom leírva is már. Svájcinémetül is jobban szeretek úgy megjegyezni egy szót, hogy valaki leírja, pedig ott nincs is helyesírás, csak én valahogy akkor már tudom, hogy _pontosan_ mit hallottam. Gyerekként elkövettem olyan hibákat, hogy a szalvétát szarvétának mondtam (amivel letörli az ember a szart a szája széléről, vagy valami ilyesmi :D), a bagolyt pedig babolynak, és svájciban is volt már ilyen, hogy éveken át a rossz alakot gyakoroltam. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy évekig hülye voltam. Ezt megspórolom, ha valaki leírja nekem.
Elképzelhető, hogy ez csak azért van, mert én sokkal több szót olvasok, mint amit beszédben hallok, és mondjuk egy takarítónő vagy rakodómunkás már nincs így ezzel.
@El Vaquero: Ezzel egyetértek, nyelvtant nekem nem magyarázgasson órákig, se szavakat ne irkáljon föl 30 percben a táblára, hanem adjon egy baromi jó nyelvkönyvet, amiben mindez benne van, én utánanézek, ő csak gyakoroltassa velem a beszédet, beszéltessen jó sokat. Hisz ezért fizetek neki. (Vagy az állam ezért fizetné, ha a célja az lenne, hogy megtanuljunk nyelveket). De ehhez nekem kell egy jó háttéranyag hozzá (amit kevesen tudnak jól összeállítani, illetve kevés ilyen van a piacon). Ja és nem munkafüzetezek, nem szótárazok, egyedül arra vagyok hajlandó, hogy egy jó anyagot megtanuljak, ami nem unalmas, ami nem befogadhatatlan módon tálalja, de viszont jól összeszedett, sokat nyújtó anyag; mert ilyen vagyok, egy lusta kényelmes ember, akinek könnyű elvenni a kedvét a nyelvtanulástól.
@arafuraferi: ez teljesen így van. Sokat követel, leckéztet, persze szinte a semmiért. Így nem hogy nem élvezetes, hanem sokszor értelmetlen időrablás is.
A nyelvtannal egyébként, azon túl, hogy felesleges, baj nincs. Aki kíváncsi rá, szinte bármelyik könyvből, nyelvtani összefoglalóból elolvashatja, megtanulhatja. A baj az, hogy 8 + 4 + (3...5) + X évig csak a nyelvtant tanítják, vagy szinte csak azt. Persze én értem, hogy mást nem tudnak tanítani, mert általában (világviszonylatban) a tanárok 99%-a NEM beszéli az adott idegen nyelvet (és kényelmes nekik munkafüzetekből meg táblázatokból dolgoztatni a nyelvtanulót), de nem igaz, hogy nem tesznek semmit azért, hogy hatékonyabb legyen a nyelvoktatás. Eleve azt nem értem, hogy miért nem lehet a célnyelv (magyarul nem tudó) anyanyelvi beszélőjét meghívni, hogy tanítson, ha más nem magyar felügyelettel (utóbbi az óra közbeni fegyelmezést végezhetné).
Egyébként a nyelv oktatásával is, mint mindenféle más oktatással az a legnagyobb baj, hogy keveset ad, de sokat követel (szivatós módszer). Így aztán senki sem élvezi a tanulást.
@El Vaquero: Én az életben nem tanulnék meg pl. a ma divatos olyan nyelvkönyvekből nyelvet, amiben nincs magyar jelentés leírva, mert szótárazni nem fogok az biztos, annál én lustább vagyok. Egyébként a régi módszer nem lenne olyan rossz, ha összeszedettebb lenne, és gyakorlatiasabb, de sajnos tényleg sokkal több a rossz nyelvkönyv, mint a jó. Nekem ami bejön nyelvkönyv, az a Móritz féle olasz, ott van a lecke végén a szójegyzék nem kell lapozgatni, szótárazni, jól begyakoroltatja a nyelvtant, jól össze is van szedve a lényeg, a megfelelő időben oktatja az egyes nyelvtani jelenséget, csak annyit adagol, amennyi épp szükséges, az olvasmányok meg is hallgathatók stb. Németből és angolból ezzel szemben jó nyelvkönyvet még nem találtam.