Térkép e táj…
Egy közösség nyelvekről való gondolkodását és kulturális értékítéleteit nemcsak akkor ismerhetjük meg, ha ilyen témákról faggatjuk őket. Elég lehet, ha benézünk egy osztályterem sarkába...
Egy diák az érettségijéig általában tizenkét évig jár iskolába. Ez alatt az idő alatt több ezer órán keresztül hallgatja, mit mondanak a tanárai és az iskolatársai, és több ezer oldal szöveget olvas, illetve hoz létre. Ez a rengeteg inger egészen biztosan hatással van arra, hogyan fog beszélni, illetve hogyan fog gondolkodni a nyelvről. De a diák nemcsak hallgat, beszél, olvas és ír az iskolában töltött évek alatt, hanem nézelődik is. Bámulja a falat, böngészgeti a faliújságot, ha unatkozik, esetleg ő is rajzol vagy ír valamit a padra vagy a falra, és persze időnként kifejezetten fel is hívják a figyelmét az őt körülvevő környezetre. Lehet, hogy a tanár szólítja fel, hogy most figyelje a tábla fölött lógó táblázatot, de az is lehet, hogy az osztálytársa talál valami vicces graffitit. Az iskolában található vizuális elemek fogyasztása tehát szintén több ezer órás elfoglaltság egy diák számára az évek során – nem mindegy tehát, milyen egy iskola tárgyi kultúrája.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Sajátos tájakon
A Nyest olvasói számára nem ismeretlen a nyelvi tájkép fogalma. Hírt adtunk például olyan kiállításról, amely bemutatta, hogy az utcatáblák, a boltokban kapható képeslapok, újságok, az oszlopokra ragasztott hirdetések mit árulnak el egy-egy közösségről: kirekesztőnek tűnnek-e – például amikor csak egy nyelvet és annak is csak egy hivatalos változatát olvashatjuk mindenütt –, vagy békésen megférnek egymás mellett az adott területen élő közösségek nyelvei. Ez utóbbi helyzet magasabb fokú toleranciát jelez. A feliratoknak ebből a szempontból szimbolikus jelentőségük van, és egyfajta látleletet adnak az adott területen élők közötti viszonyokról. Éppen ezért örömteli például, ha arról olvasunk, hogy egy településen a kisebbség nyelvén is olvashatók szövegek: az, hogy a komáromi buszpályaudvaron kétnyelvű tájékoztató táblákat helyeztek ki, remélhetőleg növelte az ott élő magyarok nyelvi komfortérzetét. De a látható többnyelvűség a többségben lévők számára is fontos: folyamatosan találkoznak más kultúrák jeleivel, és ez – más hatásokkal összeadódva – a tájékozódás, a nyitás felé orientálhatja őket.
A nyelvi tájkép fogalma természetesen nem csak a falfeliratokra alkalmazható. Az is érdekes lehet, hogy milyen nyelven érhető el a nyomtatott sajtó egy boltban, rágógumit vagy žuvačkát (esetleg mindkettőt) lehet-e kapni egy boltban, és persze az sem elhanyagolható, hogy milyen szuvenírek jelennek meg. Az például, hogy Mordóviában erza–orosz kétnyelvű felirattal ellátott öngyújtót kapni a szuvenírboltban, az erza öntudat és nyelvhasználat kiszélesedését, egy közösség megerősödését is jelezheti.
Iskolai barangolások
A nyelvi tájképet nemcsak a buszra várva vagy a trafikban válogatva lehet megfigyelni, hanem akkor is, amikor közintézménybe, például egy iskolába látogatunk. Itt megismerhetjük ugyanis, hogy a diák, aki több ezer órán át bámulja a falat az iskolában, a látottak alapján milyen képet alkot arról a társadalomról – és arról a szűkebb iskolai közösségről –, amelyben él.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Az elmúlt években egyre több tanulmány foglalkozik az iskolai nyelvi tájképpel, illetve az iskolaépület és az osztályterem etnográfiájával. A téma egyik klasszikusa, Norris Brock Johnson 1980-as cikke egy amerikai iskola példáján keresztül azt hangsúlyozza, hogy a falakra helyezett szimbólumok az amerikai öntudatot és a nacionalizmust erősítik a diákokban, miközben erősen uniformizálják a gondolkodásukat. Bár a helyi, főként földművelésből élő közösségnek is megvan a maga időbeosztása (ami legfőképpen a mezőgazdasági munkához kötődik), az iskola egyik legfontosabb feladata az, hogy egy másik időbeosztásra nevelje a gyerekeket. A tanárok például elsajátíttatják a gyerekekkel az óra használatát és a pontos időben érkezés fontosságát. Ennek egyik jele, hogy minden egyes tanteremben faliórákat találhatunk. Az iskola azonban másképp is uralja az időt: a helyi közösség nem hivatalos (pogány eredetű, vallásos vagy a termeléshez köthető) ünnepeinek szimbólumai nem jelennek meg a falakon, de hálaadás előtt például minden teremben pulykákat és „Boldog Hálaadást!” feliratokat látni. És természetesen az amerikai zászló is minden sarokban ott áll, a hazafias nevelés jelképeként.
Más tárgyak is árulkodnak azokról az erőviszonyokról, amelyeket az iskolarendszer kiépíteni vagy fenntartani szándékozik. Az idézett vizsgálatban megfigyelt iskolában például a szabványosítás kiemelten fontos volt. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az osztálytermek falain ugyanolyan típusú, sorozatgyártott órák és térképek lógtak – tehát tömegtermékekkel volt tele az épület –, hanem abban is, hogy a tudás is mint egységes áru jelent meg. Ennek egyik jele, hogy a termek nagy részében ugyanaz a lexikonsorozat található meg. Ha tehát az órán meg kellett határozni egy fogalmat vagy egy híres emberről adatot kellett gyűjteni, az egyenkötésű lexikonhoz nyúlt mindenki.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Ugyancsak a szabványosítás eszközei voltak a sorozatgyártott térképek is, amelyek a maguk jelzéseivel (domborzat, államhatárok stb.) szintén meghatározták a világ dolgairól való beszédet.
Az előbb idézett vizsgálat a 70-es években készült, sok tanulság azonban még ma is érvényes belőle. Elgondolkodtató például, hogy a kisebbek tantermeiben (ezt mi alsó tagozatnak hívnánk) inkább kézzel készített, egyedi alkotású dekorációk voltak, a nagyobbak (mondhatni: a felsősök) termeiben pedig egyre több volt a kommersz, gyári áru. Bár az üzenet, a funkció azonos volt (egyes ünnepekhez készült dekorációk, szemléltető anyagok), a kivitelezés egyre egységesebb, illetve teljesen
uniformizált lett, a gyerekek által készített anyagok egyre kevésbé
befolyásolták a terem arculatát. Mintha ezek a tárgyak előkészítették volna a diákokat a tömegfogyasztásra. Ebben az esetben ez a fogalom a hamburgerevésen és a műanyag kütyük vásárlásán kívül a felkínált állami értékrend és ideológiák fogyasztását (átvételét, megtanulását) is jelenti.
Hopp, mi van a sarokban?
Ha nem is minden iskolára jellemző az az egységesítő és szabványosító szemlélet, amit az idézett tanulmány elénk tár, az iskola belső terei – a mindennapi funkciójukon felül – szimbolikus terekként is értelmezhetők. Ezekben a terekben különböző kultúrák és értékrendek találkoznak – és ez a találkozás gyakran nem egyenlő felek között valósul meg.
Nyelvi szempontból az egyik találkozási pont az egyes nyelvek és nyelvváltozatok között található. Kara D. Brown egyik tanulmánya észtországi iskolákat mutat be, amelyekben a helyi nyelv, a võrui sajátos helyet tölt be. Ezúttal nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint, fizikailag is érthetjük ezt. A helyi iskolák belső tere ugyanis három jellegzetesen elkülönülő részre osztható: a folyosóra, a termekre és az iskolamúzeumra, amely a helyiek történelmét van hivatva bemutatni.
A folyosón észt és angol plakátok és tájékoztató feliratok, észt, német, finn, angol és más magas presztízsű európai nyelveken kiállított oklevelek, serlegek sorakoznak, a võrui nyelvű szöveget tartalmazó feliratok, rajzok pedig az osztálytermek elkülönített sarkaiba szorulnak vissza, ha megjelennek egyáltalán. Bár a helyiek jó része lelkesen propagálja a võrui tanítását, az – a vizuális benyomás alapján – mégiscsak „belügy” marad. A hivatalos látogatók, az idegenek, akik a termekbe nem nyitnak be, vagy nem töltenek ott sok időt, így nem veszik észre a võrui sarkot, csak azt látják, hogy egy sztenderd EU-iskolában vannak. És ami talán meglepő lehet: a võrui az iskolamúzeumban sem igen jelenik meg, pedig ez a nyelv az elmúlt évszázadokban nagyobb szerepet töltött be, mint manapság, tehát a történeti emlékek között ott lenne a helye. A helyi nyelvvel tehát a helyeiek nem dicsekednek. A falakon látható szövegek és más tárgyak (címerek, zászlók, híres emberek képei stb.) az adott közösség, de legalábbis a közösség vezetésének a nyelvpolitikáját fejezik ki.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Ajánló
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Többnyelvűségi Kutatóközpontja A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata: Kárpát-medencei kisebbségi körkép címmel 2013. május 23-án műhelykonferenciát rendez. A konferencia színhelye a Nyelvtudományi Intézet (1068 Budapest, Benczúr utca 33.) földszinti előadóterme. A konferencián az oktatással kapcsolatos előadás is lesz.
Bővebb információ a konferencia honlapján olvasható.
A kutatások nem csak a képekre koncentrálnak: a kutatók meg is szólítják az adott közösség tagjait. Ennek legalább kettős haszna van. Először is, a kutató a saját értelmezése mellé legalább egy külső támpontot kap egy olyan személytől, aki jól ismeri a helyi viszonyokat, tehát hiteles forrásnak tekinthető. Másodszor, a helyi közösség tagja, miközben egy idegennek magyaráz, maga is újragondolhatja, hogyan viszonyul ahhoz a környezethez, amit épp most mutat be valakinek. Ezen kívül külső visszajelzést kap arról, hogy ami számára megszokott – és ezért már-már észrevétlen –, milyen üzenetet hordoz egy külső szemlélő számára. Egy nemrég indult magyarországi vizsgálat kapcsán ilyen beszélgetésekről lesz szó következő cikkünkben.
Források
Kara. D. Brown: The linguistic landscape of educational spaces: Language revitalization and schools in southeastern Estonia. In: H. Marten, D. Gorter & L. van Mensel (Eds.): Linguistic landscapes and minority languages. New York: Palgrave, 2012. 281–298.
Norris Brock Johnson: The Material Culture of Public School Classroom: The Symbolic Integration of Local Schools and National Culture. Anthropology & Education Quarterly 11 (3), 173–190.
Petteri Laihonen: Nyelvi tájkép egy csallóközi és egy mátyusföldi faluban. Fórum Társadalomtudományi Szemle 14 (3), 27–49.
Köszönjük Petteri Laihonennek a cikk megírásához nyújtott segítségét!