Véleményünk a fejedelmi többesről és társairól

A világ számos pontján, és egészen biztosan a latintól függetlenül használják a többes számú alakokat magas rangú személyek saját magukról beszélve. Egy sor észak-indiai nyelvben az idősebbek többes számmal utalnak magukra, ha fiatalabbakhoz beszélnek.

Mint már említettem, egy Adrienn nevű olvasónk egyszerre nyolc kérdést küldött, ezek egyikét veszem most elő.

Orosz tanulmányaim során megtudtam, hogy a magyarhoz és az angolhoz hasonlóan az oroszban is létezik ún. királyi többes. Utánaolvastam, és megtudtam, hogy az újlatin nyelvekben, illetve a latinban szintén van/volt, és arra utal, hogy az uralkodó az isten által ráruházott hatalmat gyakorol, isten nevében cselekszik, törvénykezik, stb. Azt viszont nem sikerült kiderítenem, hogy hol és mikor kezdték el ezt az elképzelést többes szám használatával kifejezni.

Az a jelenség, amit a nyelvészek fejedelmi többesnek neveznek (latinul: pluralis maiestatis), Európában feltehetően latin hatásra terjedt el, de hogy a latinban hogyan alakult ki, arról semmit sem lehet tudni, bár elég sok feltételezés, spekuláció forog közkézen róla. Ezek között egyet említ Adrienn (miszerint a többes számot az indokolná, hogy az uralkodó nemcsak a saját nevében, hanem egyúttal mindenféle istenek nevében is beszél), de sem erre, sem más elképzelésekre nincsen bizonyíték.

Ezzel a kérdés tárgyalását le is zárhatnánk, de van egy zavaró tényező, ami miatt kénytelen vagyok további megfontolásokat javasolni, még ha bizonyítékaink – mint említettem – semmire sincsenek. Ez a zavaró tényező pedig az, hogy a világ számos pontján, és egészen biztosan a latintól függetlenül használják a többes számú alakokat hasonló szerepben. Hogy csak néhány példát említsek: a latinhoz teljesen hasonló fejedelmi többes létezik a telugu nyelvben (dravida nyelvcsalád, Dél-Kelet-India) és a tagalog nyelvben (ausztronéz nyelvcsalád, Fülöp-Szigetek), vagy a mogul birodalomban (16–19. század) beszélt perzsa nyelvváltozatban. És vannak különböző változatai a fejedelmi többesnek, vagy rá emlékeztető jelenségek, amelyek még további nyelvekben (például egy sor észak-indiai nyelvben) megfigyelhetőek, például az idősebbek többes számmal utalnak magukra, ha fiatalabbakhoz beszélnek.

Vagyis létezik egy jelenség, ami a Föld különböző pontjain beszélt nyelvekben különböző időpontokban valamilyen formában megjelenik, és ez magyarázatra szorul. Vagy – mert tudom, hogy precíz magyarázatot ezúttal nem fogunk találni – legalább homályos, képzettársításos összefüggéseket kellene találnunk más hasonló jelenségekkel, hogy megértsük, hogy miért terjedhet el egymástól függetlenül különböző közösségekben ez a szokás.

A meghajlás a világ számos pontján a tisztelet jele
(Forrás: Wikimedia Commons / Steve Evans / CC BY 2.0)

Először is állapítsuk meg, hogy a fejedelmi többes azon jelenségek körébe tartozik, amikor a nyelvi kifejezés megformálása attól függ, hogy ki és kikhez beszél, közelebbről pedig attól, hogy milyen társadalmi viszony van a beszélők és a hallgatóság között. Ez legtöbbször a megbecsülés, a tisztelet (vagy kötelező tiszteletadás) különböző szintjeit jelenti, amelyeket jobb híján (mert ez az egyetlen magyar szakkifejezés, amit használni szokás) udvariassági szinteknek nevezünk, holott nem mindig az udvariasság mértéke az egyetlen tényező. És hozzá kell még tenni, hogy sokszor nemcsak a beszélő és a hallgatóság viszonya játszik szerepet, hanem az is, hogy amiről beszélünk, annak mennyi tiszteletet illik megadni.

Az udvariassági szintek fajtáinak megdöbbentő a sokfélesége a természetes nyelvekben, a magyarból is ismert magázástól a legkülönbözőbb nyelvekben megtalálható tekervényes, akár egész mondatot kitevő udvariassági formulákon át a kínai és a japán nyelvben található rengeteg honorifikumokig (ezek a tisztelet mértékét kifejező képzők és szócskák). Olyan hatalmas területről van szó, hogy ebben a válaszban még érintőlegesen sem tudom őket áttekinteni. Talán csak egy példát említek a számunkra legkülönösebb, mert a magyarban ismeretlen honorifikumokra. Aki találkozott távol-keleti harci sportokkal, az tudja, hogy a tatami, vagyis a szőnyeg nevét ezekben a sportokban o-tatami-nak illik nevezni: az o- előképző, prefixum ilyen honorifikum, azt jelzi, hogy a sportoló megadja a szőnyegnek, mint fontos kelléknek, a neki járó tiszteletet.

O-tatamik
(Forrás: Wikimedia Commons / Henry and Nancy Rosin Collection of Early Photography of Japan, 1860 - ca. 1900)

Azt is fontos megjegyezni, hogy az udvariassági szintek kifejezése formailag is igen sokféle. Léteznek tisztán nyelvtani eszközök, mint amilyen a magázás és a honorifikumok, sok nyelvben (például a japánban) külön igeragozások, és így tovább. Léteznek szótári eszközök, például a japánban szinte minden családi viszonyt jelölő kifejezésre két külön szótő van, az egyiket megszólításban használják, a másik „semlegesen”, egyszerű megnevezésként (pl. o-kāsan ’anyám’, de haha ’anya’; a honorifikum nélküli kāsan is használatos, például így szólíthatja gyermekes házasságban a férj a feleségét). Végül pedig léteznek egyszerű fogalmazásbeli eszközök is – a magyarra például inkább ezek jellemzőek –, például amikor azzal vezetjük be a kérdésünket, hogy azt szeretném kérdezni, hogy ..., vagy amikor ahelyett, hogy elkérnénk valamit, azt kérdezzük, hogy Ide tudnád adni egy pillanatra?

Vannak a tiszteletteljesebb, udvariasabb változatoknak közös (univerzális) sajátosságaik, amelyek szinte kivétel nélkül minden emberi nyelvre jellemzőek. A legfeltűnőbb ezek között az, hogy az udvariasabb változatok hosszabbak szoktak lenni, mint a semlegesebbek. A fenti példák is kivétel nélkül ilyenek: a honorifikumok egy-egy képző vagy szócska hozzáadásával járnak, az udvariasabb igealakoknak extra vagy hosszabb végződései vannak, az udvariasabb megnevezések is hosszabbak szoktak lenni, a fogalmazásbeli eszközök pedig kifejezetten körülményesek, tekervényesek, körülírás-szerűek szoktak lenni. A hosszúság azzal függ össze, hogy a tiszteletteljesség mindig a közvetlenség ellentéte, az egyenes, közvetlen megnevezést, megszólítást, a dolog puszta kimondását kell elkerülni, helyette kell valami díszesebbet, ünnepélyesebbet, kevésbé hétköznapit használni.

A fejedelmi többes problémájában két kérdés rejtőzik. Az első az, hogy miért kell az embernek udvariasnak vagy tiszteletteljesnek lennie, ha önmagáról beszél. A második pedig az, hogy hogyan illik az udvariassági szintek kifejezőeszközei közé a többes szám, mi köze az emelkedettséghez, az ünnepélyességhez. Mind a két kérdéssel kapcsolatban csak spekulálni tudunk, ez nem az a területe a nyelvhasználat tanulmányozásának, ahol precíz különbségtételeket és tapasztalatilag bizonyítható törvényszerűségeket állíthatnánk fel.

Fejedelmi többes
(Forrás: Wikimedia Commons / Sailko / GNU-FDL 1.2)

Ami az egyes szám első személyt illeti, a kulcsszó valószínűleg a szerénység: nem illik az előtérbe tolakodni azzal, hogy nyíltan és közvetlenül magunkat emlegetjük, és illik hangsúlyozni, hogy a saját személyünket alárendeljük a hallgatósággal (vagy a beszéd tárgyával) szemben. A magyar nyelv különböző időszakaiban is voltak erre utaló kifejezések, amelyek a túlzottan közvetlen ént helyettesítették, pl.: kegyelmed alázatos szolgája, jómagam, sőt egyenesen szerénységem. Vagyis a beszélő és a hallgatóság közötti távolság kifejezésének növelése nemcsak úgy történhet, hogy a hallgatóságot mindenféle tiszteletteljes megnevezéssel illetjük, hanem úgy is, hogy közben a saját magunk jelentőségét lealacsonyítjuk. Az egyik leggazdagabb tárháza az ilyen önlealacsonyító kifejezéseknek a kínaiban van (természetesen nem a ma használt hétköznapi kínai nyelvváltozatokban, hanem a történeti nyelvemlékekben). Ott legalább 50 különböző kifejezést sorolhatunk ebbe a kategóriába, és ezeknek a használata sokszor szigorúan helyzethez kötött, vagyis csak egy bizonyos társadalmi viszonyban volt használatos (például volt olyan, amit csak egy alacsonyabb rendű bürokrata használt egy magasabb rangúhoz szólva).

Kicsit furcsa, hogy miért kell éppen az uralkodónak (vagy más fejedelmi többest használónak) udvariasnak vagy tiszteletteljesnek mutatkozni, hiszen ő általában éppen hogy felette áll a hallgatóságának. Ennek ellenére nagyon sok nyelvben léteznek „fejedelmi egyes szám első személyű” alakok (ha nem is többes számban). Például a már említett régi kínai udvarias egyes szám első személyű alakok közül az uralkodók által használt udvarias formák szó szerinti jelentése között olyat találunk, mint ’ez az árva’ (hiszen az uralkodás öröklődött, tehát az uralkodó atyja már nyilván nem él). Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az uralkodók köztudomásúan (álszent módon) igyekeznek legalább szóban ellensúlyozni azt az aránytalanul nagy hatalmat, ami az ölükbe pottyant, másrészt pedig azzal, hogy az udvarias kifejezés kötelező kelléke az emelkedettségnek, ünnepélyességnek.

A végére hagytam a legnehezebb kérdést: Mi köze a többes számnak a tiszteletadáshoz, az ünnepélyességhez, a közvetettséghez? Rengeteg spekulációt találunk erről a szakirodalomban, beleértve azt is, amit Adrienn említ, hogy az uralkodó nem egyedül, hanem mindenféle istenségek kegyeiből, társaságában vagy közreműködésével uralkodik. Vannak, akik azt feltételezik, hogy ez a használat abból származik, hogy az uralkodó úgy tesz, mintha az egész udvar nevében beszélne (ez mai politikai vezetők beszédében sem ritka). Sőt, vannak kultúrák, ahol az uralkodó sosem utal közvetlenül önmagára, hanem helyette ’a királyi udvar’ jelentésű kifejezést használ.

Mindezekben a meggondolásokban persze lehet valami, de a teljes igazsághoz szerintem más tényezőket is figyelembe kell venni. Ezt abból gondolom, hogy a többes szám egyáltalán nem csak az uralkodók, és egyáltalán nem csak az első személy esetében tűnik fel az udvarias formákban. Gondoljunk csak a környezetünkben beszélt nyelvek közül több újlatin nyelvre és a legtöbb szláv nyelvre, amelyekben az egyes szám második személy udvarias kifejezése (vagyis a magázás) többes számú kifejezéssel történik, pl. francia vous, orosz вы ’ti’ vagy ’Ön’. És ez nemcsak európai regionális szokás, hiszen ugyanilyet számos más nyelvben találunk, például ugyanígy ’ti’ és ’Ön’ jelentésű az örmény duk, a kurd hûn, a perzsa [somâ], a tamil neengal, a kannada niivu, a telugu meeru, az arab antum vagy a török siz.

Mondhatná valaki, hogy mindezekben a nyelvekben a többes szám második személyben való használata a fejedelmi többesen alapul. Ez az érv így hangzana: ha a magas rangú személy (főleg uralkodó) magáról többes számban beszél, akkor úgy tudjuk valakinek a legmagasabb tiszteletet megadni, hogy többes számban szólítjuk meg, mintha uralkodó lenne, aki magára így, többes számban utal. Lehet, hogy ez a magyarázat: mint említettem, adatok hiányában ezt nem tudjuk megnyugtatóan eldönteni. Én mégsem hiszek ebben a magyarázatban, mert azok a nyelvek, amelyekben fejedelmi többest találunk, egyáltalán nem esnek egybe azokkal, amelyekben az udvarias második személyű megszólítás többes számú. Ráadásul vannak nyelvek, amelyekben még a harmadik személyben is használatos a többes szám a tisztelet kifejezésére (például az arabban, különösen az egyiptomi arabban, különösen nagy tekintélyű intézmények megnevezésére). Lehet, hogy ez nem jelent semmit, mert nem tudhatjuk, hogy mindegyikük régi, nem dokumentált történetében létezett a fejedelmi többes, és abból származtatható a többi udvarias többes szám. De én mégis gyanakszom: Az is lehet, hogy a fejedelmi többesnek és a második személyű udvarias többes számnak inkább a gyökerei azonosak, hasonló a motivációjuk, de hogy melyik jelenik meg egy-egy nyelvben, az szinte a véletlenen múlik.

Magas rang
(Forrás: Wikimedia Commons / Rowena Morrill / GNU-FDL 1.2)

Mi lehetne akkor a közös motiváció? Miért alkalmas a többes szám az emelkedettség, a tisztelet kifejezésére? Annak alapján, amit a tiszteletteljesebb formákról általában tudunk (az eszközökről feljebb már szó volt), az egyetlen ötletem, amit megkockáztathatok, az, hogy a többes szám kevésbé hat közvetlennek, mint az egyes szám. Ha azt, mondom, te vagy én, az egyenesen és közvetlenül megjelöli a megszólítottat, illetve a megszólalót, míg a ti és a mi nagyobb távolságra, kevesebb közvetlen kontaktusra utal. Ha több emberhez beszélünk, az mindig kevésbé intim, azt nagyobb távolságból tesszük, kevésbé tudunk az egész hallgatóság szemébe nézve, és így tovább. Ha több ember nevében beszélünk, az is kevésbé fér össze az intimitással, és a felelősség megoszlásával is jár, kevésbé toljuk előtérbe a saját személyünket.

Én előre szóltam, hogy csak impressziókat tudok majd felvonultatni, precíz magyarázatot nem!

Kapcsolódó tartalmak:

• Az olvasónők és a nyelvésznők dilemmája
• Udvariatlanok-e a székelyek?
• Hogyan (nem) illik e-mailt írni?
• A telefonálás illemtana
• Kínos nyelvi korrektség
• Kis jelelési illemtan
• A helló nem köszönés – a protokollszakértő nem nyelvész

Hasonló tartalmak:

• A 10 legnehezebb nyelv – videóval!
• A beférkőzés „helyessége”
• A buzgó nyelvőr
• A gyűlölködők nevei
• A hagyma visszanyal

Hozzászólások (28):