Udvariatlanok-e a székelyek?
Cikkünk harmadik a sorban, amely a székelyekről kialakult nyelvhasználatra vonatkozó etnikai sztereotípiákat, túláltalánosításokat vizsgálja. A jobbára pragmatikai jellegű megközelítés ez alkalommal egy társadalom-lélektani tényezővel bővül.
Amikor számba vesszük, felsoroljuk, hogy milyennek is tartjuk a székely embereket, sok sztereotip tulajdonság jut eszünkbe: kemény, határozott emberek, akik nem lelkiznek, viszont sokat gondolkodnak (amitől aztán meglehetősen furfangosak). Ez egészül ki a nyelvibb jellegű etnikai sztereotípiákkal: a székely ember szűkszavú; csak akkor beszél, ha nagyon muszáj, és azt is nagyon átgondoltan teszi; s a nyilvánvaló implikatúrák (előfeltételezések) ki nem következtetése jellemzi. Ez a sztereotipikus kép magában foglalja azt is, hogy mit vélünk arról, hogy maga a székely ember milyen képet, maszkot kíván felkínálni magáról másoknak. Tulajdonképpen szinte ugyanazt, amit tartunk is róla: a keménység, határozottság, tekintélyesség, érzelmi semlegesség alkotja a képet. Szituációtól szinte függetlenül, mindig ugyanazt – a sztereotípiák nemcsak általánosítanak és túloznak, hanem egységesítenek is. A székelyekről alkotott vicceink között sok olyat találunk, melyek azokat a sztereotipizált stratégiákat mutatják be, amelyek révén a székely ember igyekszik védekezni, ha lehull a lepel.
(Forrás: http.//tarliliom.kepeslap.hu)
Kínos, de annál hétköznapibb szitu
A szellentés teljesen nyelven kívüli dolog, de ha nem a legmegfelelőbb helyzetben repülnek el a galambok, verbális beavatkozásra lehet szükség. Például egy bocsánatkéréssel. A büszke székely ember viszont nem engedheti meg magának, hogy nyíltan megvallja „hibáját”. Még akkor sem, ha az a családban marad.
A székely fintorogva beleszagol a levegőbe:
- Fiam, te voltál?
- Nem.
- Asszony, akkor te?
- Nem.
- Akkor én.
A zavaró szag (és valószínűleg más belső folyamatok) észlelése indítja a székely embert arra, hogy még mielőtt más észrevenné vagy szóvá tenné a dolgot, elejét veszi a helyzet kínossá válásának. Azonban nem azzal, hogy rögtön bevallja és elnézést kér a többieket ért trauma miatt, hanem saját arculata védelmében a többi szereplőét igyekszik rombolni a gyanúsítással. A fiú és az asszony a nemleges válaszukkal védik saját helyzetüket, ami igazából nem is szorul védelemre, mert valószínűleg egyikük sem azonos a „tettessel”, tehát az igazságot mondják. Végül, mivel csak hárman voltak a helységben, s ketten már nyilatkoztak, a székely kénytelen beismerni a dolgot. A másik két szereplő gyanúsítása enyhítette számára a kínos helyzetet: végső beismerése nem sugall kényszerűséget, igazából úgy hat, mintha nem ő lenne a bűnös, de ő az, aki nagylelkűen magára vállalja a szörnyű tettet.
Hasonló a következő példa.
Kártyáznak a székelyek, egyszer csak furcsa szag kezd terjengeni a szobában.
- Bizonyára kend szellentett!
- Én biz’ a’ nem!
- Érdekes, én sem.
- Akkor ki lehetett?
- Biztosan a macska volt!
- Az nem lehet, nincs is benn.
- Majd bejön.
A macskának, aki nem emberi lény, teljesen mindegy, hogy fenyegetik-e, rombolják-e az emberek az imázsát vagy sem. Tehát a macskára való hivatkozás oldaná meg a legideálisabban a helyzetet a „tettes” számára. Csakhogy a macska nem volt bent, s jövőbeli, feltételezett helyváltoztatására támaszkodik. Úgy tűnik, nem derül ki a vicc végén a tettes személye, de ha olvasunk a sorok között, akkor rájöhetünk, ki szellentett. Az első megszólaló rögtön a másikra igyekszik terelni a szellentés gyanúját, mire a második székely tagad. Aztán az első is megerősíti, hogy nem is ő volt. A második felteszi az ártatlan kérdést. Az első előveszi a macskát, mire a második viszont leleplezi a stratégiát, és felhívja a figyelmet arra, hogy a macska ott sem volt a közelben. Végül az első székely zárja a dialógust egy képtelen magyarázattal, ami mutatja, hogy még mindig ragaszkodik a macskás stratégiához. És itt van az, ami a gyanúnkat felkeltheti: valószínűleg az első székely szellentett, és kiokoskodván, hogy ha ő szólal meg előbb, a színjáték lejátszásában mindvégig magánál tarthatja az irányítást. A másik székely imázsának a rombolásával indított, de jobbnak látta olyan személy, pontosabban lény arcának rombolását, aki azt nem tudja megvédeni.
Rokonság
A székely megy a fiával az erdőben. A fia kérdez:
- Ídesapám, rokonunk-e nekünk a Kovács Pista bácsi?
- Nem fiam, nem rokonunk.
Kis idő múlva megismétlődik a kérdés. Az öreg felidegesedik, és azt kérdi:
- Mi bajod neked a Kováccsal, miért gondolod, hogy rokonunk lenne?
- Csak azért, ídesapám, mert otthon fekszik anyámmal az ágyba.
Erre az öreg:
- Ejnye teringettét, akkor mégiscsak rokonunk nekünk a Kovács Pista bácsi!
A székely ember büszkeségéhez és keménységéhez az is hozzátartozik, hogy az otthoni ügyeket teljes kontroll alatt tartja, többek között az asszony hűségét is. Ez a kép, persze, már attól is sérül, hogy az asszony hűtlenkedik, de amíg csak a székely ember tud róla, addig fenn tudja tartani magáról a kívánt képet. Azonban a fia is tudomást szerez a dologról (látott valamit), amit az apja tudtára ad. Egy apának csökkenne a tekintélye a fia előtt, ha kiderülne, hogy felszarvazták, ami egyenlő a felkínált arc összeomlásával. Úgyhogy a székely úgy dönt, hogy kihasználja a fiú hiányos ismereteit. Félrevezeti, de ugyanakkor kielégíti a fiát egy olyan információval, ami nem fedi a valóságot. Ezzel a stratégiával tulajdonképpen megsérti a „Ne mondj olyat, ami valótlan, hamis” társalgási maximát is, de éppen ezzel kíméli meg magát a kínos beszélgetéstől és a tekintély elvesztésétől.
Lehetséges egy másik értelmezés is. A fiú teljesen tisztában van azzal, hogy apját felszarvazták, de ezt nem akarja közvetlenül a tudtára adni. Így enyhített formában, indirekt módon, kérdéssel és egy látszólag oda nem illő összefüggés megfogalmazásával kívánja felvilágosítani, amivel felkínálja apjának a lehetőséget arra, hogy megőrizze a magáról kialakított képet. Ezt az apa elfogadja, és a kínos beszélgetés mindkét fél számára a lehető legkíméletesebb módon zajlik le.
A magyarázatok elméleti háttere
A pragmatika nem egy egységes tudományterület, de általánosságban igaz, hogy azt kutatja, hogyan irányítja az emberi tudás a nyelvhasználatot, a kommunikációt. A kommunikáció során bizonyos íratlan szabályokat, elveket igyekszünk követni – hiszen azt tapasztaltuk, hogy ennek révén lesz sikeres a kommunikáció. Paul Grice (1975) tett sikeres kísérletet arra, hogy leírja ezeket az alapszabályokat (Grice-i maximák), amelyek követése révén éri el a kommunikáció a célját, azaz lesz sikeres. A társalgási maximákat árnyalják Geoffrey Leech (1983) udvariassági maximái, amelyekkel egy alapjában véve nem nyelvi, de a nyelvi viselkedés során valamilyen módon megnyilvánuló tényezőt tesz hozzá Grice munkájához. Az udvariasság egy olyan minőség, ami jellemzi a társas érintkezéseinket, kapcsolatainkat, kommunikációnkat, de nemcsak azzal, hogy megnyilvánul, hanem azzal is, ha nem. Az udvariassági szabályok jótékonyan kiegészítik a társalgási szabályokat, s ezzel nagyobb mértékben garantálják a kommunikáció sikerét.
Mit jelent az, hogy udvariasak vagyunk? Nemcsak azt, hogy az idősek előtt kinyitjuk az ajtót.
A társas érintkezésekkor, a kommunikációban felkínálunk magunkról a többieknek egyfajta arcot, arculatot, valamilyen konkrét benyomást kívánunk kelteni bennük. (A benyomáskeltés szociálpszichológiai szakkifejezés, de a nyelvészeti pragmatika arculatelméletei is ebből az elméleti háttérből táplálkoznak.) A kommunikáció során arra törekszünk, hogy ezt a benyomást változatlanul meg tudjuk tartani, illetve elvárjuk a többiektől, hogy tiszteletben tartsák ezt, és (nyelvi és nem nyelvi) viselkedésüket is úgy alakítsák, hogy az általunk felkínált kép ne károsodhasson. A beszédpartner is ugyanígy felkínál nekünk egy arcot, és ugyanazt várja el tőlünk: mi is járuljunk hozzá ahhoz, hogy meg tudja őrizni felkínált arcát. Az arc vagy összbenyomás egy maszk, egy szerep, tehát nem mélylélektani jellemzésekre kell itt gondolni, hanem „csak” egy felületes és helyzethely igazított, aktuális képre, arculatra. Az arculat kialakításában nemcsak a logikus-racionális gondolkodás működik közre, hanem van érzelmi belevonódás, szubjektivitás és ösztönösség.
Persze vannak olyan (élet)helyzetek, amikor nem a legideálisabban zajlik a kommunikáció, és sérül az egyik, vagy mindkét (vagy összes) partner arculata. Ilyenkor olyan nyelvhasználati stratégiákat vetnek be a beszélők, amelyekkel enyhíthetik a romboló aktust, helyreállíthatják a sérült arculatot. Nemcsak nyelvi eseményekről beszélünk, történhet nyelven kívüli esemény is, ami arculatromboló hatással jár – és nyelven kívüli kínos helyzetbe hozza az egyént. Az ilyen eredetű arculatsérülés javítgatása céljából is bevethet verbális eszközöket.
Ez utóbbira láttunk furmányos, igazi székely góbés stratégiákat a fenti viccekben. Az arculatvédés szempontjából azt a (többek között társadalmi szempontú) következtetést vonhatjuk le az elemzett viccek alapján: hogy a székely férfi mindenki mással szemben a legmagasabb presztízzsel és a legtöbb (szimbolikus) hatalommal rendelkezőnek tartja magát, úgy gondolja, joga van mások arcának rombolásához, ha a sajátja épségének megőrzése ezen múlik. S így a székely ember (főként az érettebb korú, nem városban lakó, székely férfi) sztereotip képét tovább árnyalhatjuk az udvariatlan jelzővel.
Források
Nemesi Attila László: Benyomáskeltési stratégiák a társalgásban. In: Magyar Nyelv. 2000/4. 418-436.
Daczi Margit – T. Litovkina Anna – Barta Péter (szerk.): Ezerarcú humor. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 79. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008.
Wardhaugh, Ronald: Szociolingvisztika. 12. Cselekvés és társalgás. Osiris, Budapest, 1995. 256-281.
Reboul, Anne – Moeschler, Jacques: A társalgás cselei. Osiris, Budapest, 2000.