Nem vagyunk slamasztikában!
Nem hangzik görögösen vagy latinosan, nem hasonlít görög és latin szavakra: de latinos-görögös a végződése. Tréfás képzésről van szó.
Adrienn nevű olvasónk szorgalmasan gyűjtötte a kérdéseit, és egyszerre küldte el őket a kisragadozónak. Egyenként fogom őket megválaszolni, mert mindegyik érdekes. Elsőnek egy nagyon egyszerű szófejtést választottam, a slamasztika szó eredetét.
Honnan ered a „slamasztika” szó?
Világos, hogy a slamasztika latin vagy görög hangzású szó, és valóban, a végződése az is, de mi lehet az eleje? Olvasónk is érezte, hogy az nem hangzik görögösen vagy latinosan, nem hasonlít görög és latin szavakra: sem a görögben, sem a latinban nincs szókezdő [szl-] hangkapcsolat, pláne nincs [sl-] (hiszen [s] hang sincs). Tehát a latinos-görögös végződés vagy a véletlen műve, vagy pedig egy másik nyelvből származó tőhöz illesztették. Az utóbbiról van szó: olyan tréfás képzésről van szó, mint a magyarban a kitaláció, az urizál, a sétafikál, a mulatíroz, a szilvórium vagy a dorgatórium (az ilyen típusú képzésekről volt már szó a nyesten).
A slamasztika ezektől a szavaktól elsősorban abban különbözik, hogy nem magyar, hanem német nyelvterületen keletkezett, közelebbről Ausztriában, onnan került a magyarba (és például a csehbe is). Na jó, de *schlamm(as) szó nincs a németben sem! Némi szabad asszociációval azonban eszünkbe juthat erről a nemlétező tőről egy régebben még használt szó, a magyar társalgási nyelvből: a slemil, aminek jelentése ’balszerencsés’, illetve ’ügyetlen, balkezes’. Ha máshonnan nem, hát Karinthy Frigyes Így írtok ti című művéből, annak is a magyar kabaré stílusát parodizáló részéből:
Emil, Emil,
Maga szegény Slemil
Mondja kérem, minek él maga?
Emil, Emil
Hát maga még remil?
Szálljon rá az isten haraga.
Nos, bár a slemil szó története nem teljesen tisztázott, az bizonyos, hogy a kezdete ugyanabból ered, mint a slamasztika kezdete: végső soron a német schlimm, közelebbről az ebből származó jiddis [slim] ’rossz, ferde’ szótőből.
A slamasztika szóban a jiddis [slim]-en kívül még egy másik tő is rejlik. Ennek a tréfás osztrák képzésnek a jiddis [slimazel] az alapja, amely az osztrák társalgási nyelvbe Schlemasel, Schlamasel alakban került be, az utóbbiból alkották a Schlamastik szót. Maga a [slim(m)azel] a már említett [slim] ’rossz’ és a jiddis [mazel] összetétele; utóbbit a magyar mázli szóból, illetve a jiddis-héber [mazel tov] ’jó szerencsét; gratulálok’ kifejezésből ismerhetjük. Az ebben szereplő [mazel] szó a héber mazal ’bolygó; üstökös; csillagzat’ jelentésű szóból származik: a jelentésváltozás alapja természetesen az a tévhit, hogy a bolygók állása befolyásolja a sorsunkat.
Csak érdekességként említem meg, hogy létezik a jiddisben egy ’balszerencsés ember, szerencsétlen flótás’ jelentésű szó, amelyet a [slimazel] szóból képeztek: [slimazelnik]. A kívülállók számára ez a képzés ugyanolyan tréfásnak tűnik, mint a magyar sétafikál vagy a német Schlamastik, hiszen egy eleve kevert, német és héber eredetű szóösszetételhez a szláv -nik/-nyik képző járul. A jiddis nyelvben számtalan ilyen első hallásra vicces jelenség van, pedig ezeket egyáltalán nem viccnek szánták. A jiddis egy ófelnémet-alapú, de rengeteg héber és sok szláv elemet is tartalmazó nyelv, például a -nik/-nyik képző rendszeresen használatos benne. Ugyanúgy nincs tréfás hangulata, mint mondjuk annak, amikor a magyarban az -ista képzőt használták magyar tövekkel (pl. elemista, irodista), és sokkal gyakoribb ezeknél.
"Hazajött a férj váratlanul, s lám drámasztikába kerültek.." Röviden mondva "slamasztikába".. :)
"sem a görögben, sem a latinban nincs szókezdő [szl-] hangkapcsolat, pláne nincs [sl-] (hiszen [s] hang sincs)."
A latinban eredetileg sm-, sn-, sr- (tehát [s]+szonoráns) sincs, ha jól tudom, sőt, még sb-, sv- sem fordul elő, csak sc-, sp- és st-. Viszont valószínűleg már a kezdetektől volt egy erős tendencia ezeknek a szókezdő csoportoknak a felszámolására egy magánhangzó betoldásával (vagy egyszerűen hangkieséssel, vö. ólatin stlocus > locus). A feliratok tanúsága szerint pl. a görög szmaragdosz 'smaragd' szót a latin ismara(g)dus alakban vette át; aztán ez a tendencia a konzervatívabb nyelvjárásokban kiterjedt minden szókezdő /sC/ csoportra is (ld. ibériai újlatin nyelvek, okcitán, szárd -- és eredetileg a francia és az olasz is, csak ők később visszacsinálták).